HUSZONÖT - Csend

sziasztok! megjöttem a következővel! jó olvasást hozzá, remélem jól vagytok és minden rendben! millió puszi nektek! xx

Oké, mit gondolt?

Hogy bemegyek este a suliba, a szobájába, édes kettesben Vele?

Vele.

Krisztus, el se tudom képzelni, hogy mi lenne.

Ó, dehogynem tudod. Bemész és letörlöd azt a pimasz vigyort az arcáról egy cs…

Megráztam a fejemet. Ébresztő, Indiana, ne álmodozz, főleg ne róla. Nem fogsz felöltözni fekete, viszonylag csinos ruhába, bakancsba, frissen mosott, szálló hajjal, hogy kielégítsd őt. Kiköptem a vizet a számból a saját gondolatom miatt.

- Kielégíteni a vágyát. Jézus, nem. Kielégíteni a kívánságait. - farkasszemet néztem magammal a tükörben. - megőrültél. Totál. És most meg magaddal beszélgetsz a fürdőben. - bólintottam. - megbolondultál.

Kivonultam a fürdőből és leültem az ágyamra. Semmi értelme az őrlődésnek, nem mész sehová. Gertie egyenesen zaklatott, hogy csatlakozzak hozzájuk este az egyik közeli kocsmába. Louis is ott lesz, szóval biztos jó móka lesz, tele idézőjellel. Majd nézhetem, ahogy enyelegnek. Nem mintha sajnálnám tőlük, meg irigy lennék, de zéró hangulatom hozzá.

Ezért kinyitottam a laptopomat, keríteni szerettem volna egy sorozatot. Azt fogom nézni egész éjjel, ó igen. Éljen a totál magány.

Kutatgattam a híres művek között, majd azon kaptam magam, hogy az egyik borítóképet bámulom. Csak szerintem néz ki úgy, mint Harry?

Igen, ez volt a helyes válasz. Már mindenkiben őt láttam.

A következő percben a körmeimet festettem, csak úgy. Majd a szemeimet, egy kis feketével. Néha szoktam ilyet, szórakozásból kimázolom magam.

Hazugság.

Meg illegetni magam a tükör előtt, kérdezve, vajon jól festek-e.

Dupla hazugság.

Egy évben egyszer kétszer megesik az is, hogy nekiindulok az estének egyedül.

Igazság.

Csak hát még egyszer sem fordult elő, hogy az egyetem felé vettem az irányt a taxival, egyenesen a tanáromhoz.

***

A folyosók teljesen kihaltak voltak.

Ilyenkor már az utolsó óráknak is rég vége van, a tanárok sem dolgoznak. A portásnak azt füllentettem, hogy bent hagytam egy fontos könyvemet, szükségem van rá egy beadandóra. Én meg a beadandó, ha tudná…

Még betértem gyorsan egy mosdóba. Kicsit túlzásba estem a festéssel. A körmöm sötét lett, a szemeimet pedig felül húztam ki vékony fekete tussal. Kiemelte a tekintetemet, sokak szerint jól állt, reggelente azonban őszintén kinek van kedve ezzel bíbelődni?

Megigazgattam magam. A szívem egyre hevesebben vert. Igyekeztem felidézni, hogyan hozta nyilvánosságra az érzéseimet, minden egyes úton, módon próbáltam lebeszélni magam erről.

De nem ment.

A vérem ott lüktetett a fülem tövében, mintha az első randevúmra mennék a gimnáziumban. Nevetségesnek éreztem a helyzetet. Még szerencse, hogy ő mindezt nem tudja.

A terv a következő: teljesen lazán bevonulok, megkérdezem, mit akar, dumálunk és cseppet sem mutatok ki semmiféle érzést.

Hezitáltam. Rányomjak a kilincsre, vagy sem? Még van idő. Oké, akkor most elmegyek.

Ezzel párhuzamosan nyomtam le a kilincset, mintha az agyam és a szívem két teljesen különböző instrukciót diktált volna.

Említettem, hogyan terveztem a belépést? Lássuk.

Az ajtó kitárult, egy kellemes illat csapott meg. Beszippantottam jó mélyen, mialatt belépdeltem. Bezártam mögöttem a termet, nehogy meglássanak. Az agyam azért kiáltott, hogy téves meghívás legyen, a szívem pedig ordított, amiért nem volt ott.

Az asztalhoz sétáltam. Rend volt. Nem az a mániákus rend, ellenben férfihez képest - meg inkább magamhoz mérten - varázslatos tisztaság volt. Végigsimítottam a tetején, és felsóhajtottam. Nem volt időm lehiggadni, mert egy halk nevetés jött mögülem.

Az egész bőröm borsódzni kezdett.

- Ne haragudj, csak nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van.

Megpördültem és ott volt. Az ajtónak támaszkodott, a tarkóját vakarta. Olyan laza volt, kisfiús somolygással, mintha tök természetes lenne a találkozásunk.

Akár meg is nyugodhattam volna, hiszen semmi extra nem történt. Még sem kaptam levegőt egy jó ideig.

Ahogy ott állt a sötétszürke, szűk nadrágjában, sötétbarna bakancsában, és fekete V nyakú pólójában, elfelejtettem, mi is volt a terv.

A szemeim falni kezdték őt, a szám kitikkadt. Meg akartam magyarázni mi volt ez, ellenben képtelen voltam. Ott kettesben, totál elködösült minden. Mi ez? Vágy? Biztosan az, mi más lenne. Előfordul felnőtt embereknél, hogy kívánják a másikat. A szex kell, meg biztos jó, nekem még nem volt kielégítőben részem. Ez lehetett az.

Testi vonzódás.

Közelebb lépett, én pedig hátráltam. Neki az asztalnak.

Harry szemei szűkebbek lettek. Oldalra döntötte a fejét.

- Félsz tőlem? - mormolta az orra alatt. Félni?

FÉLNI?

Mit tettem? Elnevettem magam. Ezt most komolyan megkérdezte, vagy álmodtam? Harry ott állt, mint egy kisgyerek, aki várja a büntetését.

- Én… nem akartalak megijeszteni. Nem rossz szándékkal hívtalak ide, bármikor elmehetsz. Nekünk csak… nekünk…

- Igen?

- Beszélnünk kell valamiről. - megvakarta a tarkóját. - leülsz?

Beszélni. Mi volt ez a csalódás? Beszélni. Hát, jó.

Leültem a székbe, ő pedig az asztalon foglalt helyet fél oldalasan, hogy lásson. Harry a combját stírölte, nem stimmelt valami, láttam rajta.

Mikor rám emelte világoszöld szemeit, megindult bennem egy érzés. Egy körülírhatatlan, fojtogató, kifelé kívánkozó érzés. Krisztus, mióta nem éreztem ilyet? Mi történik?

- Indie… - suttogta. - nem fogsz nekem megbocsájtani. Rosszul kezdtem, én nem fogok soha megbocsájtani magamnak.

- Miről beszélsz?

- Nagyon ideges voltam. Én elvesztettem a fejemet. Mikor kimondtad, hogy… - nyelt egyet. - én… anyáról beszéltem neked, őt mutattam meg neked és te csak arról beszéltél, hogy beteg vagyok, az igazat mondjam. Én… azt hittem hittél nekem. Totál bekattantam. - Harry megmarkolta az asztalt, majd lepattant, elém sétált és letérdelt elém. Megfogta a kezeimet és úgy nézett fel rám. - sosem szabadott volna belerángatnom téged az életembe. Mit hittem, hogy bárki is elhiszi ezt a sok sületlenséget? - mosolygott fel rám fájdalmasan. - nem téged kellett volna okolnom emiatt, senki sem hisz nekem. Annyira sajnálom, Indiana. Tudom, hogy sosem fogsz megbocsájtani, és nem is akarom. Elviselem, ha gyűlöl…

- Nem értek egy szót sem. - kezdtem ideges lenni. Nagyon.

- Én okoztam a balesetedet - nézett egyenesen a szemembe. - én voltam az, aki mellé beültél, és 200-al hajtottam végig az utakon, karamboloztunk. Én vagyok az oka, hogy ilyen üresnek érzed magad. Mindenért én vagyok a hibás.

A hangja szépen lassan törpült el a fülemben. A száját néztem, ahogy mozog. Már nem hallottam. Csupán az idegbeteg szívverésemet figyeltem.

- É-én… nem hiszem ezt el. Nem is ismerlek.

Harry elmosolyodott fájdalmasan.

- Mert részleges emlékezetvesztésed van, ami idővel visszatér. Nem bírtam megvárni. Tudnod kellett. Megkértem Gertie-éket, hogy ne mondják el. Ne szóljanak semmiről, össze kellett szednem minden bátorságomat és nekem kitálalni.

Harry megszorította a kezemet és a homlokát az ölembe nyomta.

- Annyira. Sajnálom. Indiana.

Belehasított a fejembe a fájdalom. Odakaptam. Egy-egy kép felvillant, de borzalmas fejfájásom lett. Ellöktem a kezét és távolodni kezdtem.

- Ne gyere… a közelembe.

Egészen a falig hátráltam. Az emlékképek haloványak voltak. Az egyetlen dolog, ami miatt elhittem Harry szavait: hallottam magam ordibálni. Neki. Hogy lassítson.

Harry felállt és közeledni akart felém. Felraktam a kezemet. Nem mert tovább lépdelni.

Emlékezni akartam. Most. Kérlek. Azonban nem jött több.

- Te vagy az oka, hogy…

Harry csak bólintott, majd lesütötte a fejét.

Hirtelen összefolyt előttem minden. Az ürességet felváltotta a mérhetetlen düh. El akartam tűnni onnan, vagy neki ugrani, és megverni.

Az ajtó felé kezdtem el sétálni, faltól asztalig, majd vissza. A homlokomra tettem a tenyeremet. Ő az oka, amiért ilyen nyomorult helyzetbe kerültem. Egy depressziós, üres senki lettem. Ökölbe szorult a kezem, de amint neki tudtam volna ugrani, Harry gyorsan a falnak tolt és az ujját a szájára csúsztatta.

- Shh. - mutatta.

Visszasétált az asztalához sietve, felkapott egy papírt.

Az ajtó kinyílott, a szívem pedig a nyakamba ugrott.

- Harry. Hát te mit keresel még bent ilyen… - nézett az órájára - későn?

Az igazgató volt az.

- Dolgozatot javítok. - mondta halkan, majd ásított egyet. - nem sokára lépek. Megígértem, hogy kijavítom.

- Miért nem otthon? - érdeklődött óvatosan.

Nem találkoztam én már valahol vele mindezek előtt? Olyan ismerős volt. Iszonyúan ismerős.

Harry vállat vont vigyorogva.

- Ki akarja hazavinni a melót? Holnap úgyis csak egy órám lesz.

- Hm. - nevetett Hade. - zárj be, ha végeztél. - megfordult, mielőtt kilépett volna elvigyorodott. Az ajtó és az ajtófélfa közti résen leskelődtem. - óvatosan az éjszakázásokkal, nehogy valami hárpia elraboljon tőlünk. - nevetett, Harry csatlakozott hozzá.

Mielőtt kiment esküdni mertem volna, hogy rám pillantott. De nem vehetett észre. Sötét is volt az ajtó mögött. Úgyis szóvá tette volna. Főleg egy tanár-diák esetben.

Amint becsukódott az ajtó, Harry ledobta a lapot és már előttem is termett. Két kezével a fejem mellett támaszkodott.

- Nézz rám. - mondta mély hangon. Végigszántotta a gerincemet, kényszerítenem kellett magam, hogy ne pillantsak azon nyomban rá. - Indiana. - a nevem már-már parancsolóan csúszott ki a száján. - nézz rám, azt mondtam.

Hirtelen felindulásból arcon csaptam. Az egész terem bele zengett a csattanásba. A szemeim nagyra nyíltak, ez engem is meglepett. Bizsergett a tenyerem.

- Nekem ne parancsolgass. - morogtam a fogaim között. Egyik keze a teste mellé hullott, a másik az arcára tapadt. Dörzsölte.

- Jó nagy erő van benned. - mondta elismerően.

- Szemtelenkedsz? - fortyogtam tovább, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedett. Az elképedés megszűnt, felváltotta a szín tiszta düh.

- Az igazat mondtam. - emelte fel a kezeit. - Indiana, kérlek, nézz rám. - ismételte most kedves hangon. Még inkább szította a tüzet. Ismét arcon csaptam.

Legalábbis akartam. Csak hát elkapta a karomat, elém lépett és velem megfordult a világ. Annyira meg akartam verni és egyszerre… Egyszerre…

A karomat a fejem mellé szorította, pont annyira erősen, hogy ne fájjon.

- Megverhetsz, ha attól jobb lesz. - duruzsolta nekem, totál higgadtan. Egy cseppet sem háborodott fel, hogy pofozgatom. Ezzel csak még inkább dühítve engem. - de  hadd mondjam ki. - kérte.

A szemeimet forgattam.

Ő volt az.

Aki szépen kiölt belőlem mindent. Szó szerint. Egy verés ezt nem fogja visszaadni.

- Sajnálom, Indiana. - mondta halkan, csak nekem. Alig hallhatóan. A szavai mélyről jöttek, szinte éreztem azt az érzést, amivel beszélt. Ami maga alá kerítette a tekintetét. A meleg leheletét. Az egyre puhuló érintését. - tévedsz.

- Meg se szólaltam. - néztem rá bután.

Elmosolyodott. De ez a mosoly a füléig felért, az egész lénye vigyorgott. Miért melegedtem fel ettől a gyerekes ábrázattól?

- Tudom, mire gondolsz. De nem akarom, hogy megbocsáss.

Felnyögtem.

- Persze.

- Komolyan - engedett el és felegyenesedett előttem. - tudod mit akarok?

- Mit?

Pimaszság csillogott a szemében.

- Felkapni és elrabolni.

Beleütöttem a karjába. Meg sem kottyant neki.

- Lefektetni az ágyba és addig nézni messziről, amíg nem könyörögsz a békéért és - nyelt egyet. Én is. - hogy üljek melléd.

Elé álltam és meglöktem. Erősen. Idegből.

- Nem csak leülni. Föléd hajolni. - folytatta s a lábaim egyre gyengébben tartottak. Ismét bele boxoltam a mellkasába. - megsimítani az arcodat, a szép kecses nyakadat, de mással nem nyúlnék hozzád.

- Nem? - futott ki belőlem csalódottan, a következő lökésem erőtlenebb volt. A meleg végigfutkosott a végtagjaimon, az arcomig, hogy kipirosodjak.

Megrázta a fejét.

- Nem, amíg nem kéred.

Megremegtem. Az utolsó lendülettel neki löktem a tanári asztalnak. Harry levegőért kapott, már koránt sem bántottam.

- Amíg nem kérem? - kérdeztem vissza elhaló hangon.

- Nem nyúlok nőhöz, ha nem akarja.

Elnevettem magam. De ez a nevetés elfúlt útközben. A szívem a fejemben robogott

- Soha?

- Soha.  

- Ez volt a terved?

- Mi?

- Hogy majd arra kérlek, nyúlj hozzám? - billentettem oldalra a fejemet.

- Te kérdezted, mit akarok. Nem szeretek hazudni. - vont vállat hanyagul. Hogy az a… szemtelen igazságmondó mindenit! - sőt, - lépett szorosan elém. Egy ujjal sem ért hozzám. - a tökéletes érzékemnek köszönhetően levágom, ha valaki hazudik, rögtön.

Bemutattam neki.

- Mit mondd a tökéletes érzéked?

Harry elvigyorodott. Lassan, észveszejtő tempóban hajolt a fülemhez. Éreztem, hogy az orra eltúrja a hajamat a fülemtől. A lehelete meleg volt az arcomon.

- Azért mutattad fel az ujjadat, hogy tövig bekapjam és megmasszírozzam a nyelvemmel. - mondta szép komótosan, rekedtes hangon. A szám elnyílt, de a szavak a nyelvemen ragadtak. Krisztus. Ennek meg mi baja?

Nem, nekem mi bajom.

Szakadozva tudtam már csak levegőt venni.

Az előbb meg akartam fojtani a méregtől, most pedig szét akarom verni, mert ezt csinálja velem.

- Ez nem változtat a tényen, hogy megöltél. - búgtam neki vissza.

- Nem, de nem is tagadtad le.

Égés. Vérvörös lehettem.

- Verj meg. Dühöngj. Utálj. Megérdemlem, ha nem beszélsz velem többet. Csak had legyek a közeledben. Vigyázni akarok rád. Bárcsak megbocsájtana, és elölről kezdhetnénk.

- Elölről kezdhetnénk? - kérdeztem vissza megdöbbenve.

- Hm? - értetlenkedett.

- Azt mondtad.

- Nem mondtam ilyet. - meredt rám zavartan.

Akkor ezt már csak odaképzeltem. Nagyszerű.

- Idő. Kell idő.

Harry bólintott. Elindultam az ajtó felé, de utánam szólt.

- Ezt elhagytad. - állt fel a földről, szorosan előttem. Én pedig azt is elfelejtettem, merre vagyok hirtelen.  

Egy ujjnyi táv sem volt köztünk. Túl szorosan álltam meg hozzá. Ahogy felegyenesedett, az orrunk súrlódott és velem megfordult a világ. A szívem repdesett a mellkasomban. Főleg, mikor beletűzte a hajamba azt a liliomot, amit papíron kaptam tőle először. Az ujjai lágyan súroltak, és én azon kaptam magam, hogy a szájához hajolok.

Hirtelen felindulásból. Eszemet vesztve.

De a kísértés ellenállhatatlan volt.

A szemeim lecsukódtak, ahogy összesimultak finoman ajkaink. Harry lélegzete elakadt, csak úgy, mint az enyém.  Ott álltunk totál megbénulva. Mozdulatlanul.

Ő hozzám sem ért.

Én pedig bele akartam kapaszkodni, mikor megindult alattam a talaj. Éreztem, ahogy szép lassan kikapcsol az agyam és átveszi a hűvösséget valami gyengéd melegség. Rá is sóhajtottam a szájára. Olyan hívogató volt. Beleremegtem. Felállt a szőr a tarkómon.

Közelebb araszoltam, hogy finoman bekaphassam az alsó puha, telt ajkát. Az a nedves, finom szája…

Harry felmordult, én pedig szinte nyüszítettem. Többet akartam.

Azt akartam, hogy megcsókoljon. Mélyen. Forrón. Feszítően. Akaratosan. Jézus Krisztus, mi történik.

Meg kellett fognom az arcát. Rá akartam kényszeríteni. Úgy kellett a csókja, mint a gyógyszer. Az a csendes érzés, mi megindult bennem, amint hozzá értem.

Csábítottam. Dörzsöltem az orrát, az alsó ajkát, bekaptam, szívtam, de csak összeszorított szemekkel tűrte.

Amikor levegőért kapva kinyitotta a száját, nem bírtam ki, bele kellett nyalnom. Megcsókolnom. Forrón, émelyítően. Konkrétan megerőszakoltam, de nem érdekelt.

Mert mikor pár pillanatra összeért forrón a nyelvünk, megszűnt létezni a sötét.

Csend lett.

Minden egyes mérgezett gondolat. Intenzívebben éltem át a virág illatát a hajamban, vagy Harry férfias parfümjét. A terem melegségét, vagy a teste közelségét.

- Halljam. - mondta.

- Ne mondd, hogy nem csókolóztunk már. - dadogtam halkan. - akkor is kérnem kellett?

Harry mélyen nézett a szemembe.

- Most kell. Halljam.

Kitisztult a fejem. Kérni, hogy csókoljon meg? Hogy megérintsen? Na persze.

- Nincs azaz indok, amiért én kérlelni foglak bármi ilyenre. - adtam vissza a virágot. Az egész szívem belesajdult. Akartam. Ó, de nagyon akartam. Őt.

- Hazug. - mondta még mindentudóan.

Ott hagytam. Megálltam a folyosón, hogy fellélegezhessek.

Fura volt.

Csend. Így tudnám leírni. 

Elhalkította a hangokat.

Mintha azaz ember lehelhetné belém vissza az életet, aki egyszer elvette. 

Huszonnégy - Üdv az életben, élőhalott.

Boldog Új Éveeeet!!! itt vagyok : ) remélem jól teltek az ünnepek! mindenki jót evett-ivott, bulizott vagy pihengetett :) jó olvasást nektek és köszönöm a sok türelmet :) <3 

ps. nem fogom abbahagyni, aki ettől félt, csak nehéz mindenre időt szakítani, és sajnos jelenleg a blog nem tud az elsők között szerepelni a legfontosabb listán :( pedig jó lenne ha ebből élhetnék :D na puszillak titeket x

Az emberek a hiány szó alatt általában a szexuális hiányra gondolnak. Azon kívül nekem másmilyen hiányom is volt. Meg sem próbáltam körbeírni, megmagyarázni saját magamnak azt, mi lehetetlen. Ez nem egy hétköznapi érzés. Azokkal tisztában vagyunk legtöbbször, jó esetben. De ezzel?

Mikor arra riadok éjjel, hogy remegek és sírok elkeseredetten. Álmodni nem álmodok, egyszerűen csak úgy a semmiből jön és kész, megtörténik. Visszafeküdni nincs kedvem, nem jön már álom a szememre. Bénán járkálok fel s alá, a pergő szívemmel igyekszek dűlőre jutni.

Hiány.

Ez minden, amit szavakba tudok önteni az elmúlt napokról. Bolyongok a nagyvilágban, se cél, se gondolat, semmi, csak a nagy elátkozott semmiség. Az agyban, szívben, a bőrömön, Jézus, a napjaimban. Mindenhol. Mintha valahol lenni akarnék, közben pedig a takaróm alá bújok, hogy megfutamodjak. A kiskutyám is eltűnt. Avery szerint elvittem valahová.

Én?

Elvittem és nem emlékszem, hova? Mindig sejtettem, hogy van valami beütése a csajnak, de hogy ekkora?

Miatta szomorú voltam, nem kérek még egy kiskutyát, őt akarom vissza.

Felsóhajtottam. Ott álltam az egyetemmel szemben és kérdeztem magamtól immáron századszorra a héten: mi a frászt keresek itt? Eljöttem otthonról, hogy aztán anyámmal megromoljon a kapcsolatom. Persze volt okom, csak hát mostanában felmerül a nyomasztó kérdés: megérte? Elmenekülni azért, hogy egyedül legyek?

- Szerintem adjunk neki vodkát - hallottam a hangot a fülembe mászni.

- Bastian.

- Pezsgő? Bor? Mitől jönne ki az emó korszakból?

- Hagyjad már.

- Ünneprontó.

Gertie és Bastian szívták egymás vérét mögöttem, egy kis mosolyt elengedtem. Persze, hogy nem voltam azért teljesen, totálisan egyedül.

- Lehet oda fagyott. Akkor hozzunk meleg vizet.

- Bastian.

- Igazad van, a vodka olvaszt is.

Elnevettem magam.

- Javíthatatlanok vagytok - fordultam meg és csípőre raktam a kezeimet. Bastian arcán már igen csak hosszú szőr volt, túllépte a szexi-kategóriájú borostát. Ez inkább a bugyi szaggató kinézet volt, főleg azokkal a szemekkel, sármmal és szöveggel. Irigylem a fiúkat, akikre szemet vet. Nem mindennap kapni ilyen értéket az élettől, mint ő.

- Szerinted is meg akar dugni, Gertie? - Bastian pofátlanul piszkos nyelve hozott vissza a valóvilágba.

- Fenékbe. - konstatálta Gertie.

- Hát, nem tudom, Szöszi, de az emókért nem vagyok oda. Tudod, punci, farok, mindkettő jöhet, de az emó? Hát..

- Az Emó? - nevettem. - az egy külön nemi szerv?

- Nem, az egy külön faj, fogadok, fekete hosszú szőrük van a lábuk között is.

Mindezt olyan hangosan részletezte, hogy többen is felénk fordultak. Bastian csak felhúzta a szemöldökét amolyan „Mi van?” stílusban. Nekünk teljesen természetessé vált, hogy részletezi a meleg aktusukat, vagy a farka méretét, mikor és hogy borotválja, milyen formára. Ez már nem perverzség, nincs olyan kategória, ahova besorolhatnám.

Ja de, Ő Bastian.

Aki akármennyire is üresnek érzem magam, minden egyes napomat bearanyozza.

- Na mi van, Szöszi? - karolta át a nyakamat és ketten csendben sétáltunk be a suliba, miután hanyagul vállat vonva közöltem, semmi extra, csak a szokásos nyomor.

Lehetséges az, hogyha túlélsz egy súlyos balesetet, utána mégis olyan, mintha meghaltál volna? Nem hiába hív Emónak Bastian, a tudatában voltam azzal, hogy szörnyen festettem. Külsőre toppon voltam, viszont a tükörbe nézve semmi mást nem láttam, mint egy félig holt embert. Aki ott hagyta a lelkét a balesetben.

Nem tudtam, hogyan kell örülni többé.

Nem tudtam, hogyan eshetne jól a kedvenc ételem többet. Egyszerűen csak nem ízlett semmi sem.

- Megint a fejedbe zuhantál - súgta Gertie, jól félbeszakítva a gondolatmenetemet. Szerencsére.

Felsóhajtottam.

- Köszi. - mosolyogtam rá, de ez a mosoly fájt. Nem úgy mozogtak az arcizmaim, ahogy ténylegesen szerettem volna. Először csak rossz volt az üresség, aztán felemésztett. Mára teljesen belegubóztam a kietlen semmiségbe.

A padban ülve tördeltem az ujjaimat. Túl voltam már két órán, gőzöm sem volt, miről szólt. Valamiből évközi dolgozatot is írtunk, kiderült, hogy épp megütötte az elégséges szintet. Upsz.

Gertie folyamatosan SMS-zett Louis-al, ők legalább boldogok voltak.

Csak azt nem értettem meg épp ésszel, hogy mi az, ami hiányzott az én boldogságomhoz. Mi az, ami csökkenthetné a hiányt a mellkasom bal oldalában.

Bastian és Gertie adták a hülyét, gőzük sem volt, miről beszéltem. Az elején azt hittem, titkolnak valamit. Mára rájöttem, beképzelek dolgokat. Elég erősen. Na, mindegy.

Anya válaszolt az e-mailemre, mindössze négy szót. Legalább méltatott a kommunikációra. Biztosan megutált, amiért nem kezelem jól a Némber helyzetét. Visszaküldtem egy mosolygós smiley-t, miért nem hat meg? Pillanatnyilag egy érzéketlen holtkórosnak érzem magam.

Az utolsó óra után az ebédlőben ültünk, eszegettünk csendben. Egy falat sem csúszott le, kidobtam a kukába. Kifelé menet az új igazgatónkat pillantottuk meg, ahogy az Előadóművészetek tanárunkkal beszélgetett. Meglepett, hogy nevetni láttam őket, Hade még át is karolta a nyakát, majd megütögette a vállát. Mintha apja-fia búcsút láthattunk volna körülbelül.

- Nagyon szexi ez az igazgató. - hümmögött Gertie. Le sem tudtam venni a szemeimet Harryről. - vagy a tanár. - súgta még. Annyira belemerültem, le sem esett, hogy nekem beszél.

Harry megfordult és felénk kezdett sétálni. Amint meglátott, megtorpant, viszonozta a szemkontaktust. A szám elnyílt egy halk lélegzetben, a szívem pedig pattogni kezdett a fülemnél. Az ujjaimat a tenyerembe fúrtam, menj már tovább, menj már tovább. Hátra túrta a haját, és úgy tett. Elsétált.

- Tetszik? - lökött meg Gertie.

- Nem.

- Ugyan Indiana, az egész iskola szerelmes Harrybe, előttem nem kell tagadni. Béna vagy. Miért nem hívod el randira?

Mi van?

- Mi van? - nevettem kínosan.

- Szerintem örülne neki. - mondta óvatosan.

- Menjünk órára.

- Még jó, hogy pont vele lesz. - dalolta örvendezve.

Megpróbáltam ellógni az órát, de Bastian akadékoskodva megragadott és bevitt a terembe. Szó szerint. Megemelt és cipelni kezdett.

Én pedig nevettem, vele együtt.

- Tegyél le Bastian!

- Nem mész sehová, eleget lógtál már. Itt a helyed. - bökte rám a mutatóujját.

Feszengve vártam, hogy beérjen végre. Csak hozzá kell szoknom a jelenlétéhez és ennyi. Képtelen voltam kiverni a fejemből őt. Nem, miután kijött a folyosóra és azokat mondta. Fel tudom idézni mai napig az arcát előttem. Minden egyes rezzenetét. Azt is, ahogy a könnycseppem lefolyik az arcomon. Az volt az utolsó, hogy éreztem bármit is.

- Sziasztok - jött a mély, rekedt köszönés, a karomon végigszaladt a libabőr. Nem győztem fészkelődni a székemben. - elolvastam az irományotokat.

Lepakolta szép komótosan a táskáját, a kabátját, a pulóverét az asztalra. Egy hófehér ing volt rajta, ujjai könyékig felgyűrve, a haja kócos volt, kicsit nőtt neki megint - Jézus, ennyire megfigyeled?

A torkomban gombóc keletkezett. Mint mindig, mikor megjelenik. A vér az arcomba fut, és kimelegszek. Mi. A. Franc. Utáltam, hogy engem nézett. Éreztem a tekintetét végigcsiklandozni az arcomon és én többet akartam. Rá akartam nézni és állni a tekintetét.

Totál megsemmisülök minden egyes óráján.

Ahogy összeakadt a tekintetünk, minden más megszűnt létezni a teremben körülöttünk. A zöld szemei világítottak, a szája szétnyílt, mintha küszködne a levegővel. Ahogy én. El akartam fordítani a fejemet, de nem.ment. Nem ment.

A fejem égni kezdett és utáltam, hogy a szája sarkába oda szökött egy mindentudó alattomos, szemtelen vigyor. Mintha tudná, hogy mivel küszködök. Ki ez a fiú? Tanár? Férfi? Miért kap el az a gondolat, hogy ő is valahol legbelül ugyanúgy érez?

- Szeretnék egy esszét kiemelni a sok közül. Csak random annyit kértem, hogy írjátok le ebben a pillanatban mit éreztek, gondoltok. Az egyik nagyon megfogott. Nem fogom a nevét mondani, de fel fogja ismerni. Engedjétek meg, hogy felolvassak belőle. Nem kell zavarba jönni, szigorúan közöttünk marad.

Leült az asztalra, kis terpeszre nyitotta a lábait és az ölébe ejtette a kezeit, és az esszét. Megköszörülte a torkát és kifújt egy mély levegőt.

- Jó kérdés, hogy mit érzek. Legfőképpen semmit. Szerintem nem vagy rá kíváncsi, de mivel úgyis úgy kell tennem, mintha írnék, hát tessék. Ordítani tudnék. Az incidens óta nem eszem, nem alszom, utálok ide járni és elegem van. Tudod milyen az, amikor úgy érzed, meghaltál? Hogy minden egyes éjjel, mikor lefekszel, azért imádkozol bárcsak meghaltál volna? Vagy meghalnál? Mikor örülnöd kéne az ajándéknak, hogy mégis csak élsz, mert dobpergés, túlélted! Túlélő vagy! Ki mondja ezt? Az orvosok? Túlélő vagy! Túlélő vagy! Túlélő vagy! Újra és újra ezt mondják, holott cseppet sem érzem ezt. - Harry közben engem figyelt, én pedig gyűlöltem. Ó, de utáltam őt. Ezt most miért kellett? - Az éjjelek és a nappalok összefolynak, nincs különbség köztük, ugyanolyan üres. Van egy kibaszott lyuk bennem, amit nem tudok hova tenni. Nem eszek, mert nincs íze a kajának. Nem hallgatok zenét, mert nem ad boldogságot. Mosolygok, miközben a könnyeim egymás után hullnak. Szerencsés vagy! Túlélő vagy! Kaptál egy második esélyt! De… - halkult el Harry hangja. - kérdem én, mire kaptam? Mi az, ami szerencséssé tesz? Az, hogy naponta a halálomat kívánom? A halál megmérgezi a lelket. Elvesz belőled valamit és csak a nagy átkozott hiányt hagyja. Szóval kérdezem én ismét, valóban szerencsés vagyok? Vagy csak egy bábu, akit visszarángattak az élők közé, nyomorulttá téve az oly dicső túlélést? Ezt senki sem értheti meg. Üdv az életben, élőhalott.

Néma csend uralkodott a teremben. Persze név nélkül is tudták, hogy én írtam. A fejem égni kezdett, forrni a dühtől. Ez most mire volt jó? Miért kellett felolvasni? Harry elkapta a tekintetemet, zöld szemei csillogtak, telis tele voltak szomorúsággal. Gertie és Bastian összenéztek, láttam a szemem sarkából. Krisztus, most meg tudták, hogyan érzek. Miért éreztem magam megszégyenítve?

Fel akartam pattanni a székemből, hogy elsiessek, ellenben a lábaim nem mozdultak. Azt hiszik, megőrültem. Biztosan. Másrészről pedig megkönnyebbültem. Hatalmas kő esett le a szívemről, gőzöm sincs, melyik részétől. Valószínűleg, mert végre meg tudták, mennyire jó visszatérni a szó szerinti halálból.

A tollammal szórakoztam csendben, amíg Harry magyarázott az órán. Meg sem hallottam a blablát, alig vártam, hogy vége legyen és elrohanhassak.

Úgy tűnt, ő sem képes koncentrálni teljes egészében, hiszen a tekintete végig égette az arcomat az államtól a homlokomig, egész hátralévő időben. Miért akartam megpofozni és nekilökni annak az asztalnak, neki préselni, beletúrni a hajába és hátra feszíteni a fejét. Morognék rá, de legszívesebben végigharapnám a szép bőrét. Jézus, más is látja, hogy ég az arcom? Nyeltem egyet.

Senki más nem vette ezt észre, csak a lényeg.

- Úgy látszik Indiana-t felcsigázta a művészettörténelem.

Mindenki elnevette magát, lejjebb csúsztam a székben. Lángolni kezdtem, ez volt a helyes kifejezés. Csupán akkor vettem észre, nagyban az ajkam szélét harapdáltam.

- Indie, hozzászólás? - billentette oldalra a fejét.

- Kapd be - morogtam idegesen.

 Beszívta az alsó ajkát.

- Mindenki előtt? - kérdezett vissza ártatlanul, mégis azzal a szemtelen hangnemével, amitől olvadozni kezdtek a lányok. - gyere ide ki, legyél kedves. - megráztam a fejemet. Harry az órájára nézett. - 10 perc van óra végéig, de egy óra múlva is itt leszünk akkor. Tik. Tak. - felült az asztalra. Gertie halkan nevetett, Bastian pedig felnyögött fájdalmasan.

- Miért kell ez - motyogta az orra alatt.

Mindenki más egyszerre „Nemár megint”-t nyögtek ki. Megint? Lemaradtam valamiről?

Teltek a percek, már húsz percnél tartottunk, mikor Gertie a fülemhez hajolt.

- Nem fog elengedni, amíg nem mész ki.

Harry egy pillanatra sem vette le rólam a szemeit. Hittem Gertie-nek, így hát felálltam és komótosan kisétáltam. Ne vedd észre a vonásait, sem a zöld élénk szemeit. Csak nézz úgy rá, mintha ő lenne a legszebb férfi a világon.

Krisztus, mi a pokol?

Legrondább, Indiana, legrondább!

Harry felém nyújtotta az esszémet, ami kicsúszott a kezemből. Köze sem volt ahhoz, hogy elállt a lélegzetem a mosolyától. Meg hát az ujjunk összesúrlódott, kellemes bizsergést hagyva maga után. Hideg volt az érintése, de valahol mégis oly meleg.

Lehajoltam és felvettem. Harry hümmögött.

- Szeretem a pirosat.

Furán néztem rá.

- Most már mehetünk?

- Persze. - vigyorgott kisfiúsan. - elmehetünk. - tette hozzá, majd kacsintott.

Mérgemben a táskámért kaptam és kirohantam onnan, egyenesen a mosdóba. Leraktam az esszémet a száraz részre, a kagylóra támaszkodtam és farkasszemet néztem magammal a tükörben. Mi ez az érzés, ami maga alá kerített? A vérem izzik a bőröm alatt, és legszívesebben magamba építeném Harryt, hogy sose szabadulhasson meg tőlem. Ez beteges. Átölelném, magamhoz kötözném és vinném őt mindenhová.

Istenem, én próbáltam ezt elkerülni, nem foglalkozni vele, de mikor jó kedvvel jön be, a mosolyával, még csak haragudni sem tudok rá. Főleg, hogy tudom miért olvasta fel az esszémet. Látta rajtam, hogy irritál mások kérdezősködése. Csodaként tekintettek rám, még esküszöm olyan lány is volt, aki átadta nekem a helyet, hátha rosszul leszek. Az egész iskola hallott róla, s nem féltek ennek hangot adni.

Rám sem mertek nézni, szégyenérzettel az arcukon hajtották le a fejüket a csoporttársaim. Nekik hazudtam a legtöbbet. Hogy milyen jó, meg jól vagyok, semmi különösebbet nem érzek. Meg a nagy frászt nem.

A WC fülkében jöttem rá, hogy piros bugyi volt rajtam. Felidéztem a teremben történteket. Csak akkor esett le. Valószínűleg szándékosan akarta, hogy leejtsem az irományomat és lecsekkoljon. Mondanom sem kell, vérpiros lettem.

- A szemét. - sziszegtem.

Miután kezet mostam, felfigyeltem valamire a papíromon. Azon az oldalon, ahol az írásom befejeződött. A második üres felén egy rajz volt.

Felemeltem.

A szám szétnyílt a gyönyörtől.

Egy meseszép virág volt rajta, ha helyesen ismertem fel egy Liliom. Dús, vaskos szirmokkal és porzókkal. Csupán a kontúr volt meg, sötéten kiemelve. Valójában szín sem kellett hozzá, hisz anélkül is megért egy misét.

Megmutattad, milyen érzés élni, had mutassam most meg én Neked.

Tudom, semmit sem értesz, de meg fogod.

Akarlak, Indiana.

Találkozz velem ma este az irodámban és mindent megmagyarázok.

H.