HUSZONKETTŐ - Áruló

sziasztok! meghoztam a kövi részt :) jó olvasást hozzá! remélem tetszik, kellemes hétvégét nektek ♥♥ xx

Jéghideg tapintásra ébredtem.

A szemeim nehézkesek voltak, fáradtság öntött el, kimerültség. Megdörzsöltem az arcomat. Az oldalamról a hátamra gördültem és fellélegeztem.

Azt álmodtam, hogy Harry-vel veszekedünk és eszét vesztett módon kezdett vezetni az utcákon, át az autók között. Aztán nagy bumm volt, és mindketten meghaltunk. Egy őrült, félelmetes álom volt, még a végtagjaim is belesajogtak. Ideje lenne felkelnem, túl nedves az ágyam, beleizzadtam. Hideg is volt, ki kapcsolta le a fűtést?

Kiabálni akartam Harrynek, hogy vegye fel, de a torkomon egyetlen egy apró hang sem jött ki. Mi a… Megköszörültem, de úgy sem volt jobb. Na jó, keljünk fel.

Felnyomtam magam az ágyamra támaszkodva, ami ráadásul csúszós is volt, érdes. Felültem és többször kellett pislognom, hogy észhez térjek.

Megváltozott a szobám. Hol voltak a színek? Minden fakó volt, egy nincstelen fekete lyuk, amitől depressziós lesz az ember. Elfintorodtam, berúgtam és valaki másnál lennék? Jó lenne, ha a hangom nem ment volna el és tudnék érdeklődni, hátha van is valaki a közelben.

A lábaimra állva kicsit megszédültem, nem volt vészes, kibírható. A puha takarók helyett egy széthasznált matrac volt, párna és lepedő nélkül. Komolyan ezen kellett aludnom? Felsóhajtottam. Szerintem sosem ihattam még ennyit.

Nevetni akartam magamon, csak hát cseppet sem volt humoros. Elvégre ki tudja, hol vagyok. A talpam alatt ropogott a zord szürke parketta, minden színt kiszipolyoztak a szobából.

- Halló? - nyöszörögtem halkan, ezt senki sem hallaná meg. Kezdtem frusztrált lenni. Kiléptem a szobából, várva, hogy előszobába érkezem, ehelyett a puszta kopár semmiségbe cseppentem. Hátra pillantottam elképedve: mintha kettévágták volna a házat a szobám ajtajától kezdve, mi a franc.

Fázni kezdtem, de az adrenalin miatt hamar elmúlt. Két választásom volt: ott maradok totál értetlenül, vagy elindulok és meg tudom, hol a francban vagyok.

A másodikat választottam, csak kikötök valahol.

Még jó, hogy a vastagabb csizmám volt rajtam, mint az álmomban, mikor meghaltam. A mocsárban jól jött, ráadásul be sem ázott. Ja igen, említettem, hogy pár perc séta után egy mocsár közepén találtam magam?

Hiába igyekeztem a szélén kikerülni a nedves, vizes trutyit, büdös volt, gusztustalan és nyálkás. Csúszkálva botorkáltam, elfúltam a levegővétel közben, mintha hegyet másztam volna.

A legfurább, legrémisztőbb dolog az egészben: halál csend volt.

Szó szerint.

Sem egy madárcsicsergés, vagy szélfúvás. Mintha minden és mindenki engem figyelt volna, vagy épp várakoztak. Jó kérdés, hogy mire. Nem mertem körülpillantani. Csak menj tovább és minden rendben lesz. Úgy is tettem.

A csontjaimig hatolt a reszketés, igyekeztem nem foglalkozni vele. A nap nem sütött, felhők nem voltak az égen. Szürke volt minden. A mocsárnak sem volt zöldes, filmbe illő színe, inkább olyan… sötét, szürke, semmilyen. Mint a fáknak, mik korhadóban voltak.

Meg kellett állnom. Miért volt az, hogy semmi sem üldözött, mégis a szívem úgy pörgött, mintha életveszélyben lennék? Nem volt ott semmi. Egy lélek sem rajtam kívül. Sem egy állat, tán élő növény sem.

Talán pontosan ez volt az elrettentő. Minden halott volt. Rajtam kívül.

Borsódzni kezdett a hátam a gondolatra, és a felismerésre. Cseppet sem vagyok jó helyen, végképp nem otthon, Londonban. Elmosolyodtam, otthon? Ó igen, London már az otthonom volt. Pedig csak kis idő telt el azóta, hogy ott vagyok. Voltam. Krisztus, hol vagyok?

Körbenéztem, többet nem tagadhattam a valóságot. Hova kerültem? Mi történt? Felsóhajtottam a gyötrelemtől. Épp el akartam indulni, mikor a nevemet hallottam.

- Indiana - jött a suttogás, de vajon honnan?

- K-ki az? - ordítani akartam, de a hangok a nyelvem hegyén maradtak. Képtelen voltam a normális beszédre. A pulzusom a fülemben vert.

- Indiana. - szólított megint. Közelről. Senkit sem láttam körülöttem, csak a nagy kietlen tájat, a mocsárral, és a szürkeséggel. - Indiana.

- Ki van ott?

Mérgemben előre léptem, bele a mocsárba. Ki akartam sietni onnan, de nem engedett el. A lábaim a földbe gyökereztek s a nevem újra felhangzott.

Immáron tudtam, honnan jön.

A mocsárból. A közepéből.

Ó, nem, azt már nem. Ki akartam lépni, engedj már ki, a fenébe! De nem mehettem. Bezzeg azt engedte, hogy beljebb lépjek. Mi ez, mágikus mocsár? Nevetni támadt kedvem, amíg húzni nem kezdett a hang befelé. A lábaim maguktól eredtek meg, befelé a mocsár közepébe.

Besétáltam.

Szép lassan lepett el a fejem tetejéig, hát így ér véget a történetem? Lecsuktam a szemeimet, s hagytam, hogy elsodorjon a sötétség.

A következő pillanatban óriásit estem a fenekemre. Felkészültem a fulladásra, minden egyéb másra, kivéve a kemény talajra. Egy földalatti alagútban voltam. Mi. A. Franc.

Halvány fény világított a legvégén, ami kis biztonságot sugallt felém. Legalább nem volt teljesen sötét. Óvatosan lépkedtem előre, halk rágcsálások közepette.

- Mondd, hogy nem patkány - suttogtam remegve a félelemtől. - legalább a hangom visszajött.

A falnak tapadva botorkáltam. Rothadó hús szag keringett az alagútban, a gyomrom felfordult tőle, meg kellett állnom, hogy elmúljon a hányinger.

A számra tapasztottam a kezemet, elszámoltam háromig úgy, hogy nem lélegeztem. Felesleges volt minden erőlködés, lehajolva elhánytam magam.

- Undorító - köhögtem, letörölve a kibuggyanó könnyemet. Kellett jó pár perc, amíg összeszedtem magam. Inkább a mocsárszag, mint ez.

Hangos rikácsoló nevetésekre lettem figyelmes. Elbújtam az egyik beugró résben.

- Adj nekem is belőle.

- Telhetetlen, ő az enyém.

- Ribi. - röhögött a két árny, ami elsétált mellettem. Levegőt sem vettem, nehogy lebukjak.

Miután eltűntek, folytattam az utamat. Ez már nem félelem volt, amit éreztem. Zsibbadni kezdtem a szívem förtelmes hajszolásától, a könnyem pedig végigcsurgott az arcomon. Miért vagyok itt? Valaki adjon választ. Mi történt? Vissza akartam kerülni Londonba és nem itt lenni. Látni akartam Őt megint. Harryt.

Harry.

Gondolj rá. A zöld szemeire. A pimasz vigyorára, a szexi hangjára és a palacsintájára. Azaz átkozottul sós, ehetetlen tészta, de mégis megettem, hisz ő csinálta.

- Anaxandra, add ide! Ne játssz az étellel!

A falnak simulva figyeltem őket. A nőket szakadt ruhában. Volt, aki gyerekkel játszott, volt, aki épp vizet hozott, vagy a kőkanapén ülve csak úgy volt. Kik voltak ezek?

- Te mit keresel itt? - jött a hang mögülem, minden egyes szempár rám tapadt.

És velem megfordult az egész világ.

A kezem ökölbe szorult, most légy bátor Indiana. Megfordultam óvatosan, hogy szembe nézzek egy barna hajú, fanyar arcú, sápadt nővel. A szemében üresség volt, meg még valami más. Nem mertem volna fogadni rá, hogy mi volt az.

Kitártam a karjaimat.

- Jó kérdés.

Halál csend lett. Egy nesz sem volt. Semmi. Zéró. Kivétel az én verdeső szívem zaját és a szakadozó lélegzetvételemet. Most végem van. Közelebb lépett, s én hátráltam. Ezt egészen addig csináltuk, amíg a kör közepére nem értem.

- Hiba volt ide jönnöd.

- Hidd el, nem ez volt a vágyam. - vágtam vissza, mi a francról beszél? Ismer?

Összesúgtak mögöttem, én csak a barna hajú nőre figyeltem. Minél tovább tartottam a szemkontaktust, annál kisebbnek éreztem magam. Főképp mert ráismertem a tekintetére: szín tiszta gyűlölet ült bennük.

Felém.

Gyűlöl? Engem? Nem is ismert.

- Te áruló! - rontott nekem az egyik nő, és a torkomnál fogva megragadott, megemelt a puszta kezével. Próbáltam leszedni rólam, de túl erős volt.

- Engedj el! - sziszegtem, a levegő kiszorult a tüdőmből.

- Hogy merészeled betenni ide a lábadat, azok után, amit tettél? Mindenki hallott rólad. - egymás után hangzott fel a szó: Áruló. Én? Áruló?

- Te összekeversz valakivel. - köhögtem, a fejem vörösödni kezdett. Meg fog fojtani.

- Hogy is hívod magad most?

- Indiana - röhögött a másik mögöttem.

Újabb könny jött ki a szememből, a kezére nyúltam megint, ami a torkomat szorította. Mindhiába, meg fog ölni.

Amíg nem jött egy reszelős, mély hang mögülünk.

- Elég legyen.

Abban a pillanatban elengedett, a földön landoltam. Köhögni kezdtem ösztönösen. A vér szép lassan megindult az agyam felé.

A nők visszavonultak a helyükre és lehajtották a fejüket, megszeppenve.

- Elég legyen a fölösleges cseverészésből, hölgyeim. - cipőropogás, halk léptek, félelmet generáló hanglejtés. Nem akartam látni, ki az. Biztos nem a mennyből jöttek le segítséget nyújtani. Az ösztöneim rosszat sugalltak, nagyon rosszat. - állj fel, kedvesem. - nem feleltem. Örültem a levegőnek. - azt mondtam, kelj fel.

Nem kellett megemelnie a hangját, hogy pillanatok alatt a lábaimra álljak.

- Fordulj felém és nézz rám. Tudd, hogy kivel beszélsz. - De nem akartam. Nem akartam látni, hogy ki az. - ez nem kívánságműsor.

Elnyíltak a szemeim. Hallja a gondolataimat? Halkan nevetett. Jézus Krisztus, ez a nevetés…

Halálra rémisztett. Túllépte a gonosz kategóriát. A hátamon felállt a szőr.

- Mindent látok, mindent hallok. Szóval, fordulj meg és nézz rám, mielőtt megbánod azt is, hogy létezel. - mondta kedvesen. Hát jó, nem tehettem mást.

Megfordultam szép lassan. Az őszintét megvallva egy szakadt ruhás, gusztustalan, nagydarab férfire számítottam, aki kihasználja az itteni nőket. Ehelyett…

Az ajkaim szétnyíltak, mikor megpillantottam a világ egyik legvonzóbb alakját, akivel találkozhattam. Tetőtől talpig felmértem a szemeimmel. Ő nem a Harry kategória volt. Nem szexiséget, vonzalmat és szenvedélyt sugallt, inkább szigort, sötétséget és rettegést. Maga volt a sötét lovag az éjszakában a fekete nadrágjával, bőrdzsekijével. Lazán a zsebébe hányta a kezeit, a rövid barna haja itt-ott fürtben végződött, Harry hajához még sem ért fel.

Zöld szemeiből áradt a sötétség, a félelemkeltés és a hatalom. Igen, így tudtam volna körbeírni őt. Maga volt a hatalom.

- Most, hogy megint találkoztunk, hogy vagy? - kérdezte úgy a semmiből, lazán.

- Mi van?

- Azt kérdeztem, hogy érzed magad most, hogy meghaltál.

A döbbenet ülhetett ki az arcomra.

- T-tessék?

Elnevette magát.

- Gyakorlatilag nem haltál meg tekintve, hogy halhatatlan vagy. De jelen állás szerint csak egy rongybaba vagy, élet nélkül - rajzolt idézőjeleket a levegőbe.

Elnevettem magam.

- Oké, álmodok. Most már tuti.

- Vicces, hogy egész végig ezzel nyugtattad magad, mióta itt vagy, Indiana. - közelebb sétált hozzám, egy helyben maradtam. Nem félemlíthet meg. Az arca mogorva volt. Körbe járt engem, a kezei még mindig zsebben. Hümmögött, szívta a fogát közben, és meglepő vigyorral tért vissza elém. - nem hiába te voltál a kedvencem mindig. Amíg persze el nem árultál.

A vigyora lefagyott az arcáról, megrándult az idegtől. Nyeltem.

- Oké, elárulod, hogy mit keresek itt? Meg ki vagy te?

- Meghaltál.

- Oké. Szóval ez a menny nem lehet, csak a pokol.

Mindenki felnevetett szórakozottan, egy emberként. Maga a zord lovag is előttem. A plafonra tekintve röhögött, mintha életem legjobb poénját nyögtem volna ki.

- Ez jó volt. Indiana szívem, te sosem fogsz a mennyországba kerülni.

Letagadtam magam előtt is, hogy összeszorult a szívem.

- Akkor a pokolban vagyok?

- És én vagyok Lucifer? - vigyorgott rám szemtelenül. - a humorérzéked megmaradt. Ne alacsonyíts le. - förmedt rám.

- Bocs - emeltem fel a kezeimet. Remélem legalább Harry a mennyekbe került, ha arra a sorsra jutott, mint én.

A férfi elém lépett. Bent tartottam a levegőt, miközben álltam a tekintetét. Nem volt sokkal magasabb tőlem, mégis ijesztő volt a különbség közöttünk.

- Jellemző. - nyögte ki halkan. - most is rá gondolsz. Eláruljak neked egy titkot? - a fülemhez hajolt, lehunytam a szemeimet. Biztos olyat tettél, ami miatt ezt érdemled. Ha ez a sorsod, bátran nézz vele szembe. Ne félj, megölni már nem tud. - Harry is itt van. - suttogta, s én felnyögtem a fájdalomtól.

A vállamra nyúlt és hirtelen átkerültünk egy másik helységbe. Ahol csak ketten voltunk.

Legalábbis elsőre azt hittem.

Egy férfi térdelt a földön, nekem háttal.

- Tudod mi a vicces az egészben, Indiana? Jó név amúgy, tetszik - kacsintott rám. - hogy mindig ugyanoda lyukadsz ki.

Én csak a férfit vizslattam. A haja nem olyan volt, mint Harryé. Ettől függetlenül nem nyugodtam meg.

- Halvány lila gőzöm sincs miről beszélsz.

- Szánalmas nézni az erőlködésedet, komolyan. Úgyis tudod, hogy az enyém lesz. De te ennek ellenére mindig, de mindig ellenállsz. - sóhajtott fel és a fejét rázta. - komolyan ez kell neked? Most nézd meg szegény gyereket, miattad van ott. - mutatott a férfire. - nézd meg, ki az. - sürgetett, és izgalom ült ki az arcára.

Leguggoltam mellé. Összerezzentem, mikor megláttam a láncokat a véres csuklóin. Vészesen hasonlított oldalról az egyik jó barátomra. A mellkasom összeszorult, kérlek, ne nézz rám.

- Fuss, Indiana - suttogta, és megismertem. Ó, de megismertem. A számhoz kaptam a kezemet. Mikor rám pillantott, a szemeiben fájdalom ült. - hagyj cserben megint. - mondta még Bastian.

- Én… én nem hagylak. - dadogtam. Kezdtem mérges lenni, mikor a nevét-nem tudom férfi röhögni kezdett. Felálltam és neki iramodtam. - engedd el őt, nem tudom ki vagy, de engedd.el.

Elkapta a csuklómat és roppanásig szorította. Felszisszentem.

- Ne emelj még egyszer kezet rám, Te vagy az, aki hátat fordított nekünk. - billentette oldalra a fejét. - ennek ellenére eltekintek a ballépésedtől és megbocsájtok, ha nekem adod őt.

- Kit?

Elmosolyodott.

- Fordulj meg - súgta az arcomba.

Úgy tettem. Már azt hittem nem lephet meg semmi sem. Mikor azt mondta, hogy Ő is itt van, nem éppen erre számítottam.

A neve kifutott a számon.

Közelebb lépkedtem hozzá, és hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Mibe keveredtem. Mi volt ez. Vártam, hogy felébredjek, és Harry ott várjon a palacsintájával. Ehelyett ott volt a falba vájt üvegkoporsóban. A kezei a teste mellett, mintha csak állt volna csukott szemmel kivéve, hogy nem lélegzett. Lebegett nyugodtan, eszméletlenül. Öntudatlanul.

- Ki vagy te? - fordultam meg. - ki. vagy.? Mit akarsz?

Ott állt zsebekbe tett kezekkel, öntelt vigyorra húzta az ajkait.

- Az, aki hajlandó megbocsájtani egy feltétellel - bökött Harryre. - hozd el őt nekem teljes egészében, és visszatérhetsz hozzánk.

- Neked elment az eszed. Miért akarnék ide jönni? - mutattam körbe nevetve. Ez valami vicc.

- Nagyon jó munkát végeztél, be kell vallanom. Az ég egy adta világon semmire sem emlékszel. - rázta a fejét. - de jó úton haladsz, Indiana. A legjobbon. Sétálj végig rajta és tedd, amire születtél. Végre egyszer tegyél róla, hogy Harry ide kerüljön hozzám teljesen és megbocsájtok. Sebastian megmenekül és mindenki boldog. Ha nem - emelte fel ujját a levegőbe - találkozol a rosszabbik oldalammal és Indiana - vigyorgott rám csillogó szemekkel. - nem akarsz vele találkozni. - hirtelen előttem termett. - hamarosan találkozunk, kedvesem. - simította meg finoman az államat.

Levegő után kapva tértem magamhoz, felültem az ágyon, a takaró leesett rólam. Meztelen voltam és fáztam.

Körülpillantottam, miközben kontrollálni akartam a légzésemet.

A hullaház fehér asztalán tértem magamhoz.