HUSZONHÁROM - Tökéletes büntetés

sziasztok! kicsit későn, de hoztam egy részt! már nem sokat látok, lehet a szokásosnál több gépelési hiba van benne, bocsánat. :( :) jó olvasást, puszillak titeket xx

ui. nem kell megijedni a végétől, a kapcsolatuk most fog elmélyülni úgy, ahogy annak kell :) 

Ezt hogyan magyarázzák meg?

Hogy kerültem ide?

A végtagjaimba kezdett visszatérni az élet, éreztem. A melegség felkúszott a lábszáramon, végig a csípőm mentén, a gerincemen borsódzott a bőröm, a tarkóm forrósodott. Meg kellett támaszkodnom, mikor leugrottam az asztalról, meginogott alattam a talaj.

- Mi a…

Körbenéztem, valóban ott vagyok, amire gondolok? Kizárt dolog, hogy a hullaházban lennék, ugye ez egy rossz tréfa, a legrosszabbik fajtából. A lábamon lógó fehér cédulára pillantottam, egy név állt rajta. A mellkasomra tapasztottam a tenyeremet: éltem. Hát dobog a szívem, nem halljátok? Betölti az egész termet. Hogy hihették azt, hogy meghaltam. Nem, nem, ez csak egy rémálom.

Az ajtóra nyúltam, keresnem kellett valakit. Egy rendőrt, hogy feljelenthessem az itteni hírhedt orvosokat.

Végigcsoszogtam a jéghideg kőn, kutatva valaki után. Csak nem egyedül vagyok ide bent. Mindezek alatt csakis a történteken járt az agyam. Semmire sem emlékeztem.

- Helló? - a hangom rekedt volt, elhalt félúton. Többször meg kellett köszörülnöm a torkomat, annyira fájt, hogy sziszegtem.

- Kisasszony? Kisasszony, mit keres kint az éjszak… te jóságos Isten.

Egy nővér állt mögöttem, akivel aztán farkasszemet néztem. Tátott szája elé emelte a tenyerét, sápadt volt, valószínűleg az ájulás szélén volt. Lehet, hogy én is.

- Én… hol vagyok?

Tompa fájást éreztem a fejem tetején. Aztán megláttam magam a szemközti üvegajtóban, nem kristálytisztán, de pont eleget. Ott álltam anyaszült meztelen, makulátlan testtel, hófehér bőrrel. Mint aki szó szerint a halálból tért vissza, zombiként, vagy nem is tudom. Egek.

Mielőtt rosszul lehettem volna, karok fogtak meg és ültettek tolószékben. „Istenem”, „Rémisztő”, „Mint a filmekben”, „Ez lehetetlen, halott volt”, - mindenféle jelzőket hallottam körülöttem, a legjobban ez tetszett: Ez Isten keze volt.

Az, Isten keze.

***

Hogy mivel jár, ha hetekig kimaradsz a nagy betűs Élet és Világ történéseiből? Én ugyan nem tudom, válaszolni sem tudok, tekintve a „sérülésemet”. Csak azt árulná el valaki, hogyan szerezhettem olyan sebeket, aminek semmi fizikai nyoma nincsen? Egy hetet csak azért tartottak bent, hogy vizsgálatokat végezzenek el rajtam, plusz még egy hét, miután rájöttek: semmi bajom és ez lehetetlen. Szerintem meg az lehetetlen, hogy balesetem volt valaha is.

Balesetem? Meg kivel? Én autóba sem ülök nagyon, nem hogy balesetem legyen.

A lényeg, hogy még egy hét pihi után - azaz összesen három - visszatértem az egyetemre. Hozzáteszem: sajnos.

Hogy miért?

Úgy néztek, mintha szellemet láttak volna. A mondás aktuális az én esetemben, hisz az újságban is szerepelt a lány, aki a szó szoros értelmében a halálból tért vissza. Ez van, valaki az énekhangjával válik híressé, én meg az újjászületéssel. Hah.

Megtorpantam a park kellős közepén és elszámoltam magamban ötig. Aztán még egyszer, majd még egyszer. Kezdett a düh úrrá lenni rajtam, amíg meg nem hallottam a hangot. A hangot, amitől minden mérgem elszállt.

- Indiana!

Megfordultam és Gertie abban a pillanatban a nyakamban volt.

- Áú.

- Basszus, el sem hiszem, ne haragudj. Végre itt vagy! - Gertie arcán őszinte örömet láttam, a szemei ragyogtak és elnevettem magam, mikor még egyszer magához rántott. - jól nézel ki, jó ez a hajszín.

- Nem tudom, nem túl sötét? - húztam ki egy tincset magam elé és figyeltem a méz szőke sötétebb árnyalatát.

- Nekem jobban tetszik, mint az előző. Egyébként is új külső kell az újszülöttnek. - lökött meg óvatosan és elvigyorodtam. Gertie nem verte nagydobra a dolgot - előttem. Persze magában biztosan százszor áttaglalta, hogyan történhetett ez meg, ellenben nekem nem beszélt róla. Megkönnyítette a dolgomat.

Én a mai napig állítom, hogy nem küzdöttek eléggé az életemért és csak úgy kitoltak a hullaházba, miközben még éltem. Természetesen ezt az elméletemet senkivel sem osztottam meg, hisz legbelül én is tudtam: ez nem így működik. Ennél sokkal összetettebb.

Az egyetlen legőszintébb vallomásom saját magamnak is, mit csupán egyszer voltam hajlandó bevallani: saját magam is rettegtem az igazságtól.

Így csak félresöpörtem és úgy tettem, mint akit nem rettentenek el a történtek.

- Szöszi. - ölelt meg Bastian is. Az ujjait a hajamba fúrta, az arcomat pedig a kabátjába nyomta erősen, még sem bántam. - soha. többet. ne csinálj ilyet - suttogta a fülembe, éreztem még a kabátján keresztül is, hogy gyorsan ver a szíve.

Felegyenesedtem és bele néztem a szemébe. A zöldes-kékes írisze melegséggel volt telve, és minél tovább néztem, annál otthonosabban éreztem magam köztük végre. A fejem tompa fájása megint előjött, ahogy Bastiant figyeltem. Volt egy fura érzésem, mintha valamit elfelejtettem volna vele kapcsolatban. Hiába gyötörtem magamat miatta, nem jutott eszembe. Inkább a barátjáról kérdeztem.

- Alex?

- Meg van.

Felsóhajtottam.

- Kidobtad, mi? Mondtam, hogy ne tedd! Bastian!

- Nem dobtam ki, nyugi már, csipkerózsika, most keltél fel és már nagy a szád.

Bastiant kezdte zavarni a bámulásom, mi nem volt csoda, mégsem bírtam megállni. Nagyon rossz érzésem támadt, de a mosolya elkergette azt.

- Na, gyere, Szösz, vár a zene. - búgta sejtelmesen, inkább nem képzeltem ebbe semmit sem.

Az első órán igyekeztem megtalálni magam ismét a világban, bár úgy nehéz volt, hogy a tekintetekkel kellett megküzdenem órákon keresztül. Gertie elveszett a szünetekben Louis-al, Bastiannek pedig a másik szárnyban volt órája.

Szóval szünetben ott ültem, mint egy darab fa, a tátongó ürességgel a nyakamban. Felsóhajtottam. Mondhatni hiányérzetem volt. Figyeltem a diákokat, nevettek, tanultak, boldogok voltak, mindannyian céllal, én meg ott ültem egy magam, és tanakodtam a nagy semmin.

Na, mindegy.

Az óra rémunalmas volt, a fejfájásom végre csillapodott, azt ígérték elmúlik és örüljek, hogy ennyivel megúsztam. Azt mondták, tropára tört az autó, amiben ültem. Egy karc sem volt a bőrömön, ez azért igen csak érdekes.

- Indiana, hallasz? - bökdösött Gertie. - az igazgató hívat az irodába.

- Az igazgató? - pislogtam.

- Új a diri, biztos a kimaradásodról akar beszélni veled.

- Ó, igen, megyek.

Összepakoltam és az irodája felé vettem az irányt. De meg kellett kérdeznem háromszor, mire a helyes folyosóra tévedtem.

Két hete, hogy a régi igazgatónk balesetben meghalt. Valószínűleg az új diri hallott az újraszületésemről, és ki szeretne faggatni.

Inkább nem kopogok, hanem hazarohanok. Ehhez nincs kedvem. Örülök, hogy kiengedtek a kórházból, mint kiderült egy másik börtönbe szabadultam be.

- Tessék. - jött egy mély, akcentussal telt hang bentről.

Az ajtó nyikorgott, ahogy beléptem. Nem tudom miért, de a szívem úgy hajrázott, mint egy leopárd rohanás közben. Még a víz is kivert, fene tudja miért.

- Hivatott, uram.

Egy nem túl magas alak állt az asztal túlsó részén, háttal nekem. Bőrkabát, világosbarna haj, egy-egy tincs göndör fürtben végződött. A kabát feszült a kidolgozott felső testén, a sötét farmere lezser volt a lábain. Lassan fordult meg, hogy szembe nézhessen velem.

Gőzöm sincs miért, de a tekintetünk találkozására hátrálnom kellett egy lépést. A szája jobb szélére kiült egy félelmetesen pimasz vigyor, a zöldes-barnás szemei csillogva néztek rám, már-már örülve, hogy látnak.

Hány éves lehetett, 30-35 max? Hogy lehet egy ilyen fiatal férfi az egyetem ideiglenes igazgatója?

- Indiana, foglaljon helyet. - mutatott a székre. Kettős érzésem támadt. Egyrészt a szívem idegesen kalimpált, mintha fenyegetve érezném magam. Másrészt a kedves hangjától kezdtem feloldódni. - hallottam a szörnyű balesetedről, sajnálattal hallottam.

- Túléltem. - tártam ki a karjaimat, mire elnevette magát.

A nevetése fenyítő volt, hatalmat sugárzó. Mégis mikor leült velem szembe és rám mosolygott, elszállt a gondolat.

- Még szerencse, egy ilyen fiatal lányért kár lett volna. Csak tudni szerettem volna, hogy minden rendben-e, Indiana. Ha bármi baj van, az orvosi rendelő bármikor nyitva áll, az irodám is. Ha bárki mást mondd, szólj nekem - hajolt közelebb, és lehalkította a szavait, mintha titkosat szeretne súgni, csak kettőnknek. - az árulókat sehol sem szeretik. - mondta, én pedig nem lélegeztem.

Olyan mélyen fúrta a tekintetét az enyémbe, pár pillanatra elfeledkeztem arról, merre vagyok. Kikerekedtek a szemeim, és kínosan mosolyogtam, most erre mit mondjak?

- Rendben, köszönöm.

Bólintott.

- Mondták, hogy megsérült a fejed.

- Néha fáj még.

- Emlékezet?

- Homályos egy-két dolog. De most, mennem kéne, így is le vagyok maradva.

- Lepattintod az igazgatódat? - tárta szét a karjait s hirtelen fojtogatni kezdtek a szavai, mintha épp rám parancsolna: maradj a helyeden, különben kényszerítelek. - vicceltem. Menj csak.

- Viszlát. Mr…

- Hade, neked csak Hade. - mosolygott, kinyitottam az ajtót, de mielőtt még kiléptem volna, utánam szólt. - ó, és Indiana?

- Igen? - fordultam felé.

- Vigyázz az emlékekre - emelte rám az ujját. - sokszor pont azt veszítjük el, amelyik létfontosságú. - hangsúlyozta az utolsó szót, abban a pillanatban mentem neki egy kemény mellkasnak.

- Bocsánat. - nem néztem rá, el akartam tűnni, nem volt szimpatikus.

- Mr. Styles, jöjjön csak be. - hallottam még, aztán visszasiettem a terembe.

***

Egész utolsó szünetemben az igazgatón járt az eszem. Gertie izgatottan várta az Előadóművészetek óránkat - gőzöm sincs, miért - szerinte izgalmas lesz, hogy újra ott leszek. Hát, szerintem meg ugyanolyan lesz, mint szokott. A kérdés, hogy mit jelent a „mint szokott” kifejezés.

- Ez a fiatal faszi hogy került az igazgató helyére? - tört ki belőlem a kérdés. Bastian rám pillantott kérdőn, ellenben nem felelt. Mintha pontosan ugyanezen témával foglalkozott volna. Gertie vállat vont.

- A lányok örülnek neki.

- Persze, hogy örülnek. - forgatta a szemét Bastian. - bottal sem piszkálnám meg.

Elfojtottam a nevetést.

- Neked a lányokat kell elvileg. - pillantott rá mindentudóan Gertie. Láttam a kettejük közti szemkontaktust, az nem lehet… Gertie rájött? Vártam Bastian őszinte válaszadását, ehelyett csendben maradt. Na, ez volt a különös!

Rá meredtem értetlenül, de csak a telefonjáért nyúlt.

Ajtócsapásra riadtunk fel.

- Jézus, Harry nem tudott volna szólni?!

Ellöktem magam a padtól és követtem Gertie lépteit.

- Nem minden tanár kiabál, hogy elkezdődött az óra - szóltam utána.

A terem hirtelen szűkös lett, ahogy becsuktam az ajtót. Megtorpantam pár pillanatra a tanári asztalnak háttal. Csak nekem lett ilyen melegem?

A szívem ismeretlen táncba kezdett, ahogy szép lassan megfordultam. Mások is látják, hogy vörös az arcom? Nem mertem felpillantani. Pedig mindenki engem vizslatott. Vártam a kérdéseket, helyette azonban síri csöndet kaptam. A lépteim súlya alatt ropogott a padló, a légzésem hangos volt, kiegyensúlyozatlan. Ahogy elsétáltam a tanári előtt, a jobb oldalamat végigjárta a cirógató melegség. Siettem a helyemre, mielőtt rám szólnak.

Leültem, idegesített Bastian és Gertie pásztázása, hangot azonban nem adtam neki. Láttam fél oldalasan, hogy összenéznek, Bastian felsóhajtott és megvakarta a tarkóját.

Elkezdtem egy dátumot a lapra biggyeszteni, mást úgy sem írnék rá.

- Nyissátok ki a könyvet a 103. oldalon. - jött a rekedt, vontatott, fájdalmasan mély hang elölről. A tollra fagyott a két ujjam, olyan erősen szorítottam, hogy a hegye lyukat vájt a papírba.

- Mi a… - dadogtam idegesen, de megfagytam. A teremben csak azt a hangot hallottam. Újra s újra felcsendülni.

Leraktam és megnyomkodtam az ujjaimat, egészen az ujjbegyemig. Megráztam őket, s megint elkezdtem írni.

- Jól vagy? - súgta Gertie.

- Persze.

Csak kivert a víz és hirtelen olyan szomorúság kapott el, hogy sírni tudtam volna.

- Szeretném, ha feldolgoznátok ezt a fejezetet csendben a helyeteken.

- Harry!

- Mondd, Liv.

- Azt ígérted, hogy ma gyakorlatot veszünk.

A tanár úr felsóhajtott.

- A következő órán, nem várt dolog miatt elhalasztom.

- Nem várt dolog mi - mondta Gertie mellettem.

- Hogy mondtad, Gertie?

- Semmi, tanár úr.

- Dolgozzatok.

Úgy tettünk. Én legalábbis szó szerint úgy tettem, mert az ujjaim felmondták a szolgálatot. Addig erőlködtem, amíg szétpattant a kezemben a toll, le a földre az egyik darabja. Fújtattam.

Mi a franc történik.

Hirtelen nehézkesen ment a levegővétel. Mindez lehetséges mellékhatása a fejfájásomnak, ami erősödött az óra kezdete óta.

Fél szemmel láttam, hogy leguggolnak a tollért mellettem. Aztán felnyújtja nekem. Letehette volna az asztalra, ehelyett várt. Gertie megbökött oldalról. Miért nem bírtam ránézni?

Esküszöm, valami legbelül fojtogatott. Ha jellemeznem kéne, szégyenérzetként írnám le.

Hogyan érezhetnék szégyenérzetet olyasvalaki miatt, akit nem is ismerek?

- Nézz rám. - könyörgött csendesen. A szívem pedig szaltót vetett a mellkasomban. Krisztus, miért forr a levegő körülöttem? A tarkómon végigcsurgott az izzadtságcsepp. Mióta beléptem ide, nem bírtam felfedezni az ismeretlen arcát egy megmagyarázhatatlan érzet miatt.

De mikor ránéztem végül?

Mintha egyenes a napba néztem volna. A forró izzógömbbe, mi felforrósít és megéget egyszerre. Mi nélkül nincs nyár, jó kedv és boldogság. A zöld ragyogó szemeiben mély, könnyfakasztó szomorúság ült, könyörgött, imádkozott nekem, hogy ne utasítsam el. A haja rövid volt, kócos, a szemei alatt sötétlila karikák, mint aki napok, hetek óta nem aludt.

Lecsukta a szemeit, és fellélegzett.

- El sem his… - megrázta a fejét. Lerakta a tollat az asztalra, mint aki kapcsolt, hogy hol vagyunk. Felállt, s még rám pillantott.

Ki se kell fejtenem, hogy mindenki minket bámult. Gertie mosolygott csendesen, jó kérdés, minek örült. Én feszültebbnél is feszültebb voltam.

Mi a fene volt ez?

Az nem kifejezés, hogy kimelegedtem. Szóltam Harrynek, hogy kimegyek a mosdóba, rosszul éreztem magam.

Becsuktam magam mögött az ajtót, remélve, hogy fellélegezhetek. De akkor megint csukódott az ajtó, a vér a fülemben dobogott erőteljesen.

- Indiana. - a hangja oly mélyen hatolt a fülembe, kábítóan, ismerősen, mégis ismeretlenül. Kirázott a hideg s hirtelen még többet akartam belőle. A tenyerem is folyt a verejték. - Krisztus, Indiana, el sem hiszem, hogy… - megfogta a csuklómat, s a bőröm izzani kezdett azon a ponton.

Oly közel voltunk…

Olyan nagyon közel.

A parfümje körbekerített, bódult voltam. Mi. A. Pokol. Ez.

- Nézz rám, Indie - parancsolt rám. Ott álltunk ketten a folyosón, a légzésünk egy ütemet vett fel, hangos volt, beharangozta az iskola falait. Lihegtem, ez volt a legjobb kifejezés.

Ahogy az állam alá nyúlt és megbiccentette a fejemet, a tekintetünk összeforrt egy lassú táncban. A szám szétnyílt, Istenem, nem normális dolgokat érzek.

Miért szerettem volna belemarni a hajába, magamhoz rántani, hogy aztán soha többet ne engedhessem el? Magamnak akartam szorítani, a hátába vájni az ujjaimat és mindezt addig csinálni, míg a nevemet nem sóhajtja?

Harry tekintete elsötétedett, halk sóhaj szökött ki a szájából.

A hüvelykujja végigsimította az alsó ajkamat, én pedig szét akartam robbanni. Ökölbe szorult a kezem, rá kellett harapnom a számra.

- Ez hihetetlen, hogy itt vagy.

Beszélni akartam. Esküszöm, de minden hang a nyelvemen rekedt. Megijedtem saját magamtól.

- Én…

- Én nem várom el, hogy megbocsáss, Indiana. Ez maga az égi csoda, hogy itt vagy. El sem tudod hinni, mit éltem át. Most meg megjelensz az órámon, ez… Krisztus, álmodok? Végre egyszer nem egy rémálom, hanem a valaha legszebb? - suttogta. - tudod mennyiszer kívántam, hogy besétálj a terembe? Mikor megtudtam, hogy elveszítettelek, feladtam az életemet. De itt vagy - nevetett örömében. - itt vagy, Istenem, tényleg… itt vagy.

Hátráltam egy lépést.

- Ne haragudj, de… fogalmam sincs, miről beszélsz, Harry, ugye? - vakartam meg a tarkómat.

Harry mosolya lefagyott az arcáról, a zöld szemeiből kihalt a boldogság. A kezei leestek a teste mellé, mintha pofán csapták volna.

- Nem ismersz meg? - kérdezte akadozó hangon.

- Én… nem hiszem. - ráztam meg a fejemet. - sajnálom, azt mondták az orvosok, elmúlik. A baleset okozta.

- Óh. - mosolygott fájdalmasan. - semmi baj, megérdemlem. - pillantott a szemembe. - visszakaptalak, de nem lehetsz az enyémre végre. A tökéletes büntetés. - közelebb lépett hozzám. Halkan suttogott. - egyszer mondtam neked, hogy nincs miért élnem. Megtaláltam az értelmet. - a mosolya ott volt, szomorúbb, mint bárki másé. - azért fogok élni, hogy valamikor egyszer elnyerhessem a bocsánatodat, Indiana. - mormolta, majd megfordult és ott hagyott.

Csak akkor vettem észre a forró könnycseppemet végiggördülni az arcomon.