HÉT - Óceán

sziasztook! Végre itt! El sem hiszem. tényleg azt hittem sose tudok már leülni írni. túlóra, utazás, izé meg hozé, már nem igaz. de ma már nem hagytam abba, amíg nem lettem kész. lehet sok gépelési hibával, de itt van! végre! jó olvasást hozzá és köszönöm a kommenteket! örülök hogy tetszik Nektek!

millió pusziiiii <3333

Óceán.

Krisztus, de imádom a hangját. Na meg az illatát. A sós víz kecsegtető ízét. De ez titok, nem szoktam ám kóstolgatni. Sokan bolondnak néztek, mikor fürödtünk még a régi csapattal benne, mindenki más fuldoklott az ízétől, én titokban élveztem. Mániákus, őrült, fura, nevezhetnek engem bárminek, az óceán vízének különleges íze van. Még a torkom is elszorult tőle. Ezt nem hangoztatom általában.

Szerettem, ahogy a homok ropog a talpam alatt. Ahogy a szemcsék beférkőznek a lábujjaim közé, csiklandozva a forró bőrömet. Lehunytam a szemeimet és odaképzeltem magam, immáron századszorra a mai nap folyamán. A nap perzselő nyaldosása a bőrömön felpezsdít, és egyszerre elveszi minden maradandó energiámat, kiszív, mégis táplál. Hisz mi lehetne jobb egy meleg nyári délutánnál az óceán parton.

Igaz, most csak az eastbourni tengerpart jutott nekem, egyelőre ez is megtette. Nem volt időm és jelenleg pénzem elutazni Anglia másik oldalára, hogy igazi óceánt lássak. Gertie szerint sokan járnak le ide megnézni a Seven Sisters-t, csak sétálgatni a parton. Ő is eljött volna velem, csak épp programja akadt. Khm, Louis-al, khm, randevúja. Amit tagad.

’ Remélem vittél gumit. ’ - írtam neki az üzenetet vigyorogva, miközben robogtam lefelé Eastbourn-be.  Nem sokra rá jött a válasz.

’ Szerinted jó lesz ez a ruha?’ - egy kék szolid ruhát küldött, lágy kivágással a mellkasán.

’ Ha templomba mész, tökéletes’ - vágtam vissza szórakozva.

’ Ana.’  - imádtam, hogy hallom a hangját, miközben olvastam a nevemet.

’ Christian.’ - írtam. Mivel sokáig nem írt vissza, feltételeztem, hogy nem érti. ’ Épp harapom az ajkamat.’

’ Indianaaaa.’ - örültem, hogy leesett. Jót röhögtem.

’ Valami szexibbet vegyél fel. ’

’ Ez nem randi. ’ Persze.

’ Tedd azzá. Melleket ki.’

’ Te inkább a leckére koncentrálj, tanár úr. ’

Nyeltem egyet. Jó, ez gól volt. Harryvel elég szépen alakultak a dolgok.

’ A tanárom, mi másnak szólítanám. ’ Zártam le a témát, nem voltam hajlandó erről beszélni. Úgy senkivel. Még magammal sem, ha ilyet épeszű dolog kijelenteni.

’ Rendben, Edward. Jó lesz a kék ruha. ’

Elfojtottam a röhögésemet. Visszaemlékeztem az utolsó órára Harryvel.

Természetesen késésben voltam, beestem az ajtón, szó szerint. Szerencsére csak egy toll volt nálam, ami Harry cipője elé gurult. A fejem lángolt, nem figyeltem fel rá. Elé sétáltam és felnéztem Harryre.

- Elnézést, tanár úr - kapcsolódott össze a tekintetünk s pár pillanatra elfelejtettem, mit akartam mondani. Harry állta a szemkontaktust, meg sem moccant, várta, mi ezennel a kifogásom. De az ütő megállt bennem, ahogy a tekintete egyre sötétebb, merészebb lett. A szemöldöke összefutott a homlokán, értetlenül. Mint aki nem érti, mi bajom van. Csak az a pimasz fél vigyor árulta el ott az ajkai szélén. A bal oldalán, hogy csak én lássam. Senki más. A szemét.

- Indiana, én megvárhatom, amíg felveszed a tollad, de akkor este 6kor sem megyünk el innen.

Mint akit pofon vágtak. Hogy tessék?

Nem feleltem.

Mivel a tollon sikeresen átsétáltam, meg kellett fordulnom, és leguggolnom. Meg is tettem hát, aztán büszkén felálltam és a helyemre sétáltam.

- Nos, miután Indie megmutatta az egész osztálynak a vörös ruháját, elkezdhetjük a tanítást.

A szemeimet forgattam, senki nem értette, hogy miről van szó. Én sem.

Leültem és mikor rápillantottam, láttam, hogy szórakozottan nézi a papírjait. Milyen vörös ruháról beszél? Végignéztem magamon, fekete cipő, titok zokni, ami szintén fekete. Sötét nadrág, kék pólóval. Szerintem azon kívül, hogy piszok, még színvak is. Még egyszer átfutottam a szettemen, semmi piros nem volt rajtam.

Nem is érdekelt, hogy mi a francról beszélt. De koncentrálni sem tudtam az órán. Anya számát nézegettem a telefonon. Fel kellett volna hívnom, már akkor. A mai napig nem sikerült. A bűntudat felemésztett, mégis képtelen voltam beszélni vele. Nem azok után, amit mondtam neki. Gyáva voltam. Gyáva és ostoba, amiért őt hibáztattam azért, amiről nem is tehetett. Elszorult a torkom.

- Indiana kivel beszélget a pad alatt?

Felütöttem a fejemet és rávágtam:

- Edwarddal. - füllentettem. Ki azaz Edward? Gertie szemei is ezt kérdezték. Harry arca egyszerre tükrözött meglepettséget és némi mérget. Ó, csak nem zavarja, hogy jelenleg nem izgat az órája?

Hosszan néztünk farkasszemet. Mintha elgondolkodott volna valamin.

- Biztos annak az Edwardnak is tetszik a piros, legyél szíves most figyelj rám az óra végéig.

Már megint ez a piros.

- A hajgumid piros. - mondta Gertie megrántva a vállát, a mosolya sejtelmes volt.

- Ez bolond.

- Ühüm. - fojtotta vissza a röhögését.

Most komolyan a hajgumimmal hozakodott elő? Na mindegy. Az óra további részében figyeltem és jegyzeteltem, félig alva.

Óra után Gertie elhívott mosdóba. Kint vártam rá, miközben ő végezte a dolgát.

- Ki azaz Edward? - érdeklődött.

- Senki. Kitaláltam.

- Ó. Azt hittem, hogy valami fiú.

- Fel kell hívnom anyát, csak nem tudom, mit mondhatnék.

Gertie kijött a mosdóból, rám meredt.

- Baj van. Láttam rajtad. Mi történt?

- Semmi. - vágtam rá. Majd úgy döntöttem, inkább én is elmegyek mosdóba.

- A semmi miatt nem lesz valaki szomorú.

- Nem vagyok szomorú. - szem forgatva toltam le a nadrágomat.

Miközben ott guggoltam, magam elé bambultam. Aztán mikor Gertie megszólalt, észrevettem valamit. Ó, hogy az a…

- Amúgy tudtad, hogy Harry második neve az Edward? - röhögött. - nagyon beletrafáltál. Már csak azt tudnám, milyen pirosról beszélt.

- Hát ja, én is szeretném tudni. - mondtam, miközben a vörös tangámra meredtem.

Biztos annak az Edwardnak is tetszik a piros.

Kizárt dolog, hogy lecsekkolt hátulról….

Mostanáig érzem, mennyire lángolni kezdett a fejem, mikor rájöttem, hogy megnézte titokban hátulról a fenekemet.

Megráztam a fejemet. Ki kellett vernem a fejemből Harryt. Utáltam, hogy rejtetten piszkos üzenetekkel szórakoztatta magát. Azt még jobban, hogy totál megsemmisít a hülyeségével.

Úgy hogy kimentem sétálni a tengerpartra. Az idő megfelelő volt, nem volt hideg, de túl meleg sem. Körülpillantottam. Nem voltak túl közelben emberek, gyorsan levettem a cipőmet és a zoknimat, hogy szabadon sétálhassak a homokban. Ami inkább kőtenger volt.

Lekókadt a szám, nem volt az igazi. Hideg volt. De így is némileg felidézte a régi emlékeket. Mezítláb sétáltam végig a hideg homokos- köves talajon.

A szemeim elé csodálatos dolog tárult messziről. A kavicsok szúrták a talpamat, úgy hogy visszavettem a cipőmet. Felvettem a pulcsimat is, a szél feltámadott.

De a látvány…

A Seven Sisters, a legalább 100 méter magas kréta falak egyre inkább fölém tornyosultak, ahogy közelebb értem. A szám tátva maradt, ahogy a tört fehér törzset néztem. A kilátás már-már lélegzetelállító volt. Ahogy a kék ég tökéletes kontrasztban állt a néhol hófehérrel, néhol piszkos fehérrel. A szemeim fölé emeltem a kezemet, hogy a nap ne zavarjon. A szívemet megdobogtatta a tenger hullámzásának halk csengése, ez ötvözve a mesébe illő hegyvonulattal. Eastbourne, köszönöm ezt az élményt. Végigvonultam alatta, alulról bámulva föl, a félelmetesbe. A hideg is kirázott. Gertie, te egy Istennő vagy, amiért ezt ajánlottad!

Valójában megkérdeztem tőle, mit ajánlana. Ahol van víz. Rögtön ezzel rukkolt elő. Nem tudom, honnan ötlött ez fel benne, de ezer hála.

Leültem egy órácskára a parton. Fáztam, de jól esett. A telefonomat bámultam, miközben dúdoltam halkan. Emberek nem voltak körülöttem.

- Ne legyél már gyáva, Indiana… - morogtam magamra, de borzalmasan az voltam. Hisztis, gyáva, szánalmas.

De ahogy arra gondoltam, hogy Róla beszéljünk, a gyomrom összeszorult. Megráztam a fejemet. Ki van zárva. Eltettem a telefonomat, és inkább felmásztam a fal füves részén a tetejére, hogy ott sétálhassak vissza. Délutánra egyre több turista érkezett. A messzi távolból valaki ott állt a szélén. Na jó, a szélétől legalább öt méterre, mint aki nem mer közelebb menni.

Megtorpantam és gondoltam közelebb megyek, úgyis el volt kerítve, hogy meddig lehetett menni.

Igen ám, de ahogy közelebb léptem, az adrenalinom szörnyen megugrott. Krisztus, ez félelmetes. Nem is a magas miatt, hanem mert tulajdonképpen egy szakadék volt a túloldalt. Na jó, és mert magas is volt. Inkább nem mentem közelebb, hanem sétáltam tovább. Nem is az, hogy féltem a magasságtól, hanem…

Féltem a magasságtól. A kilátó nem volt vészes, mert nem tudtam leesni. De ahol biztonságot nem éreztem, már pedig itt nem volt a fakorlát akkora nagy biztonság, ott féltem.

Az egyik csúcsnál ott állt egy alak, zsebre tett kezekkel, szintén messze a szélétől. Gondoltam kimászok én is, ha már itt vagyok.

A vádlim begörcsölt a sok hegymenettől, nem voltam hozzászokva, elővettem a vizemet, hogy igyak. Mikor felértem, ledöbbentem.

- Ugye most viccelsz… - futott ki belőlem, de Harry meg sem moccant. Folyamatosan a vizet nézte. - mi lehet annak az esélye, hogy pont aznap jössz le ide, mikor én? - folytattam. Ezt komolyan nem hiszem el! Harry mi a francot keres itt? Közelebb értem, Harry nem felelt. Csak oda érve láttam, hogy fal fehér. - Harry? Jól vagy?

Követtem a tekintetét, egyfolytában a vizet pásztázta. Az ajkai szétnyíltak, szerintem fel sem tűnt neki, hogy ott vagyok. Mellé álltam és meglengettem előtte a kezemet. Totál néma és süket volt. Kezdtem aggódni.

- Harry, Harry hallasz? Szerintem sokkot kapott. - körülnéztem, hátha segítene valaki. De akkor megszólalt.

- Nem jó megszólítás. - mondta mély, rekedt hangon s én fellélegeztem, amiért nem kapott valami szindrómát vagy mit.

- Sulin kívül vagyunk. - vontam vállat, mire Harry rám szegezte üres tekintetét. A zöld szemei világosak voltak, mintha a tenger kék színe kiszívta volna belőle az összes zöldet. Furán nézett ki.

- Nem tudom, mire akarsz ezzel kilyukadni, de a sulin kívül is a tanárod vagyok. - mondta, mintha figyelmeztetni akarna valamire.

- Te csekkoltad le a fenekemet.  - mondtam tökre nyugodtan.

Harry felém fordult. Aztán elém lépett. Magas volt. Ó, de magas. Mint a fal, amikor lentről fölém magasodott. Lenézett rám s én fel rá, a lélegzetem elakadt. A tekintete belefúródott az enyémbe s pár pillanatra azt hittem, Ő nem akar sulin kívül a tanárom lenni.

- Nem tudom, hogy mi játszódik le a fejedben, Indiana - súgta halk, monoton hangon. Majd közelebb hajolt, miután körbepillantott. Nem volt elegendő neki. Addig-addig közeledett, amíg a szája a fülemnél volt. Hirtelen minden elcsendesült. Csak a lélegzetvételét hallottam, s ő azt, ahogy felsóhajtok. Nem tudtam, mire számítottam. Na jó, bármire, kivéve erre. - elvégre nem én követtelek téged. - mondta, aztán elfordult és tovább indult.

Megfagytam.

- Tessék? - szóltam utána. Követtem, mi mást tehettem volna. Mármint nem Eastbournbe, Krisztus, magamnak magyarázkodok!

- Ugyan, Indiana, ki volt írva a suliban, hogy ma kirándulás ide. Aki akart, jöhetett. Téged nem láttalak a listán.

Én ilyet miért nem láttam? Komolyan azt hittem, hogy követtem? Hátra döntöttem a fejemet.

’ Kinyírlak.’ - üzentem Gertienek. Hát ezért ajánlotta fel rögtön ezt. Nagyszerű, azt hiszi, követem.

Inkább tereltem.

- Félsz a tengertől? - szóltam utána. Harry nem reagált, csak sétált előre. - semmi baj, sokan félnek. - folytattam. - sok embernek vannak rossz élményei a vízzel kapcsolatban.

- Megint kombinálsz és találgatsz úgy, hogy semmit nem tudsz a másikról. - szögezte le. Áúcs, igaza volt.

- Én imádom a vizet. - tereltem a témát. Hátha ellazulunk. Mégis csak a tanárom. - főleg az óceánt. - meséltem csendesen. Harry álla megfeszült. - sokszor álmodok vele.

Harry megtorpant és rám szegezte pillantását ismét. A szemében ült valami különleges, sötét gondolat. Komolyan azt hittem, rosszat mondtam. Ebben nincs semmi gáz, nem? Vagy igen?

- Te nem? - kérdeztem bután, egyre eltörpülve. Főleg a tekintete alatt. A hangom halk volt, törékeny, miközben ott visszhangzott a kis kérdésem körülöttünk. Újra és újra, amíg Harry nem válaszolt és ott hagyott azzal az egy szóval.

- Soha. - mondta egyszerűen, hátat fordítva.

Rápillantottam a telefonomra:

’ Melleket ki.’ - ez volt Gertie válasza, én pedig a szemeimet forgattam.

Úgy döntöttem, nem hagyom menekülni. Ha már Gertie átvágott, legalább idegesíthetem egy kicsit még.

De inkább azt már nem osztom meg vele, hogy általában énekelek az óceán közepén, valamin ülve. Arra még nem jöttem rá, hogy min.  

HAT - A fenyegetőző egyetemista lány

Sziasztok! ahogy ígértem itt a kövi rész a mai napra! köszönöm a visszajelzéseket, örülök hogy még mindig fen tudom tartani a figyelmeteket! :)) és köszönöm hogy itt vagytok! jó olvasást Nektek! puszillak titeket <3 xx

Harry

Amikor az ember minden áldott este meghal, valami elveszik belőle.

Alapesetben nem, hisz ilyen nem lehetséges, kivéve az én szituációmban. Nos, hogy ez mit is jelent pontosan, vagy, hogy egyáltalán megtörténik-e éjjelente, gőzöm sincs. Néha eljátszok a gondolattal, hogy egyik nap fonnyadt testre, ősz, ritka hajra, büdös hullaszagra riadok. Ez egyetlen egy ésszerű okból lehetetlen: aki egyszer meghal, nem ébred fel. Nem mindennap és nem úgy, mintha semmi az ég egy adta világon nem történt volna. Mégis csak a valóságban vagyunk és nem valami elcseszett horror filmben. Pontosan ezért nem tenném rá a fejemet, hogy meghalok éjjelente. Inkább álmodom. Csak hát túl valóságosnak tűnik. Azt hinné az ember, mindent meg lehet szokni.

De a saját halálod minden egyes kibaszott nap átélni?

Nem hölgyeim és uraim, azt nem lehet megszokni.

Halványlila gőzöm sincs, tényleg belefulladok-e az óceánba. Az viszont 1000 százalék: gyűlölöm a vizet. Irtózom tőle és elkerülöm. Még strandra sem nagyon járok. Ha igen, akkor is olyan medencébe lépek, ahol leér a lábam és az úszómester környékén vagyok. Gyerekes lehet, egy hétköznapi embernek. Aki nem hal meg minden este. Pont.

Ha tudnák…

Ha rohadtul tudnák, mit jelent ez számomra.

A sejtésem abból fakad, hogy nem csak egy álom- vagy legalábbis egy olyan majdnem-valós álom, ami kihat az életemre - kiskorom óta folyamatosan elvesztettem önmagamat.

Akárhányszor felébredtem, valami eltűnt, a semmibe veszett, az óceán kiszívta belőlem. Ez nem csak rinyálás, így van.

Először kezdődött azzal, mikor anyámék folyton arra kértek, mosolyogjak. Képeken, eseményeken, bárhol. Nem tudtam. Nem jött szívből. Aztán az étvágyam, az ölelésre való hajlandóságom, még a játszástól is elment a kedvem. Ez volt a legborzasztóbb. Az, hogy gyerekként nincs kedved játszani, felér egy pszichológiai esettel. Anyuék el is vittek, de nem volt diagnózis. Akkor még én sem értettem. Miért nem esik jó a kedvenc kajám? Miért dobtam ki az egy hónappal ezelőtti kedvenc játékomat? Minden megváltozott, és igen, elég volt hozzá egy kerek hónap. Vagy akár egy nap is. Mindig rettegve hajtottam álomra a fejemet, vajon mit vesz el megint tőlem a holnap?

Ahogy feljebb cseperedtem elérkezett az a korszak, mikor elkezdtek érdekelni a nők. Csók, testiség, szerelem. Az első csókomra mai napig emlékszem. Borzalmas volt, azt se tudtam, mit csinálok. Csak nyúlkáltam a nyelvemmel szegény lány szájában, szerencsére neki is az első volt, ketten bénáztunk. Hogy miért emlékszek rá?

Mert utána az is elkezdett megcsappanni.

Az első szex, Istenem, mikor volt utoljára jó szexben részem?

Bénázás volt a legelső alkalom, de igazi. Igazi vonzalom, a libidóm a toppon volt, minden meg volt. Aztán minél többször elaludtam, minél többet szeretkeztünk az első szerelmemmel, annál inkább fakulni kezdett az érzés.

A szex nem volt élvezetes, hiába állt fel. A csók semmitmondó volt.

A mélypont akkor volt, amikor a zene iránti érdeklődésem megcsappant.

Akkor volt, hogy három napig nem aludtam. Kávét kávé után ittam, öntöttem magamba az energiaitalt és folyamatosan úton voltam. Kocsma, mozi, billiárd, éneklés, haverok. Nem érdekelt, hogy hónapok óta nem volt egy jó éjszakai kalandom, hogy szakítottam azzal a nővel, akivel le tudtam volna élni az életemet - legalább is ezt gondoltam akkor, gyerekkori naivság, szerelem… - de a zenét, azt nem vehették el tőlem.

Persze a 4. napon bedobtam a törölközőt, és ha jól emlékszem, 36 órán keresztül aludtam utána. Még a pékségbe se mentem be dolgozni. A legrosszabb az volt, hogy alapesetben 8 órán keresztül halok meg, nos akkor 36 órán keresztül kellett elviselnem. Hosszabb volt a várakozás a sötét szobában, azt hittem, sosem lesz vége. Megfogadtam, soha többet ilyet.

Utána döntöttem úgy, ideje beleásnom magam a zenébe. Jelentkeztem az xFactorba és megalapult a One Direction. Az volt az egyetlen, amit befolyásolni tudtam. A testem működését nem annyira, azonban a hangomat igen.

Azóta nem is próbálkoztam lányokkal, egy-két alkalmas becsúszik. Vannak nők, akik annyira gyönyörűek és vonzóak, muszáj elengednem magam. Még ha nem is élvezetes annyira. Általában megbeszélem velük, hogy csak egy alkalom. Nem akarom beleringatni őket semmibe. Nem érdemes, úgy sem tudnék kapcsolatban élni.

Úgy, hogy szinte mindent kiölnek belőlem az éjszakák? Amint elkezdenék érezni valamit, 1 hónap múlva lehet, nyoma sem lenne.

Ezért megfogadtam: nincs elkötelezettség, túlvészelem az életemet így, ahogy van, aztán hátha újraszületek és kaphatok egy teljes életet.

Akkoriban elfogadtam és beletörődtem, hogy nem érezhetem azt, amit mások.

Nincs szerelem, azért, hogy pár halál után a semmibe vesszen.

Csak a zene. Más nem maradt nekem.

Aztán betoppant ez a szőke, pimasz, fenyegetőző egyetemista lány, aki a gyökereimig kifagyasztotta belőlem a maradék férfiasságomat is az átkozott hangjával.

Ott állt és énekelt. Én pedig bámultam őt, mást nem bírtam tenni.

Jézus Krisztus.

Hogy énekelhet valaki ennyire magasan, tisztán és olyan észveszejtően fenségesen? Az ajkaim kettényíltak és nem azért, mert nem hallottam eddig jó énekeseket.

Más miatt.

A kezem…

A kézremegés alap dolog nálam. Az viszont már kicsit sem alap, mikor megáll. Magától. Csak úgy. A jéghideg ujjaim felmelegedtek és nem remegtek pár percig. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, annyira megijedtem

Most halok meg végre ténylegesen?

Tuti ez lehet.

Vagy mi a franc.

Az arcom kipirult a bizonytalanság és a kislányos félelmem miatt. Szent Isten, mikor ziháltam utoljára ennyire?

Mintha a tüdőm felszabadult volna, és nem lenne megtelve többet vízzel. Riadtan meredt rám, meg is értettem. A teremben marasztaltam, bár fingom sincs miért. Ráparancsoltam, hogy énekeljen megint. Nem érdekel, hogy őrültnek tűnhettem.

- Azt mondtam, énekelj, Indiana - mondtam neki, a hangom merev és felismerhetetlen. Tuti nem áll velem többet szóba. Láttam, mennyire rátapadnak, amint énekel. Vajon belőlük is ezt váltja ki? Biztosan nem, ki más halna meg minden este és veszítené el az életet?

Indiana megint belekezdett. A hangja remegett, miattam volt. Láttam rajta a menekülési szándékát. Harry, cseszd meg, mit csinálsz?

De kész, végem volt.

Mert, ahogy az énekhangja újra és újra elkápráztatta a világot, úgy hozta vissza belém az oly régóta elvesztett energiát.

Olyan volt, mintha másodpercről másodpercre, minden egyes kiénekelt hanggal visszalehelné belém az egész világot.

Az egész életet.

Indiana

Nagyon nem tetszett, ahogy meredt rám.

Semmi mást nem volt hajlandó mondani, csak énekelj Indiana. Mi a franc ütött belé, jó kérdés. Valószínűleg ugyanaz, mint a többiekbe. Komolyan tudni akarom, mit éreznek ilyenkor?!

Már szinte untam, hogy 10 percen keresztül énekeltetett, többet azonban nem voltam hajlandó.

- Most már megyek - mondtam, a hangom rekedt volt a sok dalolástól.

Harry szemei közeliek lettek. A pillantása másabb volt, mint eddig. Mintha tényleg látott volna ott és akkor. Ez kíváncsisággal töltött el. Mi az, amit pontosan látott. Nyilván engem, a szemeimet is forgattam a saját gondolataimra.

- Ho… hogyan? - nyögte ki. Megrázta a fejét. - hol tanultál meg így énekelni? - korrigálta magát.

Harry ellazult és hátrált egy lépést. Nyilván leesett neki, hogy a frászt hozta rám. Különös. Más nem hátrált volna meg. Vagy erőszakkal énekeltetett volna, vagy rám mozdul. Ő azonban az asztalnak dőlt, a kezét markolászta, majd összefonta őket a mellkasán. A tekintete ismét a régi volt, ellenben nem vette volna le rólam azt egy másodpercre sem.

- Velem született csodálatos tehetség - tártam ki a karjaimat. Most erre mit mondjak? Anya szerint már szinte a hasából is énekelve csúsztam ki.

Harry szája szélén vigyor jelent meg. Amitől totál ledöbbentem.

Nem azért, mert vigyorgott. Minden ember mosolyog. De az övé…

Eddig is ott volt az a mély árok az ajkai szélén? Ez már nem gödröcske volt, annál sokkal több. Pimasszá és hihetetlenül vonzóvá tette.

El is pillantottam, Krisztus, Indiana, mégis a tanárodról van szó. Nem lehet vonzó, verd ki a fejedből.

- Mindenkinek vannak adottságai, India. - mondta - a tiéd a hangod.

- És a tiéd? - bukott ki belőlem és nem hittem a saját füleimnek. Inkább nem részletezem a mohóságot a hangszínemben.

Harry megnyalta a száját és mintha nem értelmezte volna a kérdésemet rendesen, felelt.

- A zene, mint neked. - vont vállat - vagy valami másra számítottál?

- Dehogy. - még szép. - pont erre gondoltam.

- Ezért lettem tanár elvégre. Köszönöm, hogy énekeltél nekem.

Miért éreztem, hogy most már utamra enged? Nem, pontosítok: miért nem akartam hirtelen, hogy utamra engedjen?

- Nincs mit. - feleltem, és előre-hátra kezdtem billegni a lábaimon. Miért nem akarja, hogy folytassam?

Elnevettem magam. Indiana, te szkizofrén! Az előbb menekülni akartál, most pedig…

Az igazság az, hogy minden félelmem elmúlt. Most, hogy ott van messzebb, nem erőszakoskodik, nagyjából nyugodt, nem voltak további képzeteim. Bár csak tudnám tartani a számat és ne érdeklődnék folyton.

- Téged láttalak az első napunkon gitározni az egyik teremben?

Harry felvonta a szemöldökét.

- Nem tudom, Indiana, itt van több ezer ember, és annyi terem, simán elveszhetünk benne. - tárta ki a karjait, én pedig gázul éreztem magam.

- Csak abból a pocsék gitározásból gondoltam - vágtam vissza, védve magam.

- Szóval pocsék - vigyorgott. - azért kukkoltál be a terembe? El is sétálhattál volna mellettem.

- Szóval tényleg te voltál az. - forgattam a szemeimet.

- Vigyázz Indiana, nem szép dolog a tanárod után leskelődni. - hangsúlyozta a tanár szót s én egyre kisebb lettem. Miért tulajdonít akkora jelentőséget ennek?

- Csak hallottam, és benéztem, ennyi történt.

Oké, miért kezdtünk el szócsatázni indokolatlanul?

- Az még nem ad okot arra, hogy leszóld a gitározásomat. Szerintem előző órán bebizonyítottam, hogy neked kell tanulnod tőlem, nem fordítva.

Megbánthattam, valószínűleg ezért veszekedünk. Ennek ellenére olyan csúszott ki a számból, amiért a fejemet a falba ütném.

- Talán ha nem lenne a kézremegésed, jobban menne. A káros szenvedélyek közül még a cigi is jobb.

Harry ellökte magát az asztaltól és sebtében közeledett hozzám. Én pedig távolodtam. Amíg a hátam az ajtónak nem ütközött. A szívem a torkomba ugrott és képtelen voltam levegőt venni.

Fölém magasodott és láttam rajta, hogy türtőzteti magát. Túlléptem egy határt. Harry a remegő kezével megfogta az államat és felütötte a fejemet, hogy ránézzek. Két ujja erős volt, magabiztosan tartott, közelről nézett a szemeimbe.

Jézus Krisztus, az illata fenomenális volt.

Nem, nem volt.

Mi a francért gondolkodok ilyeneken mostanában egyre többet?

A szemei élénk zöldek voltak, nem vigyorgott, komoran bámult. Hosszan. Bele nézve a lelkembe s én nem jutottam levegőhöz. A szám elnyílt zihálásban, hirtelen én is remegni kezdtem. Hát, jó. Mi a frászt csinál?

- Nem szép dolog más dolgába avatkozni főleg, ha nem is ismered őt, Indiana - suttogta halkan, oly közel, a meleg lehelete az arcomra csapódott. Nem akartam a szájára nézni, csak hát elég nehéz, mikor egy ilyen vonzó férfiról van szó.

Nem, nem vonzó. Hanem tanár és pont.

- Nem avatkozom én. - feleltem, nevetségesen vékony volt a hangom.

- Felelj nekem egy kérdésre, Indiana - billentette oldalra a fejét, szinte olyan pozícióban volt, mintha meg akarna csókolni. Nem, nem és nem. Fejezd be. Csak ha egy kicsit közelebb jönne, már ott tartanánk. - mit tennél, ha egy halál közeli élményből térnél vissza? - súgta még halkabban. - akkor milyen káros szenvedélyhez fordulnál?

Megmerevedtem.

Esküszöm igyekeztem magamhoz térni, ámbár nem bírtam. Halál közeli élmény?

- Majdnem meghaltál? - böktem ki, miért mondana el nekem ilyet?

Aztán Harry elnevette magát. Ez a nevetés gyomorból jött, jó ízű volt. Mint aki évek óta nem nevetett ilyen jót. Most rajtam vagy magán nevet?

- Nem, Indie - hagyta abba a nevetést. - az lenne az igazán szívás, valószínűleg most nem lennék ilyen összeszedett, nem? A halál biztosan megviseli az embert - vont vállat hanyagul. Majd megint közel hajolt. - de honnan. tudod? - szótagolt - honnan tudod, ki min ment keresztül, hm?

- Én nem akar…

- Innen látszik, hogy nem ismersz. Elhitted, szinte azonnal, pedig csak egy kérdés volt. Nem ismersz, nem tudhatod, miért remeg a kezem. Tipikus ember vagy előítéletekkel, Indiana. - lépett távolabb és az ajtóra mutatott. - ideje menned.

Mielőtt kiléptem az ajtón, még utánam szólt. Szabadulni akartam.

- És Indiana - néztünk össze utoljára - örülnék, ha nem ábrándoznál többet rólam. Nem tesz jót a tanár-diák kapcsolatunknak. - mondta szemtelenül, én pedig bemutattam neki, ösztönből.

Harry elröhögte magát, én pedig kisiettem az épületből. Nem is tudom, melyik része zaklatott fel. A közelsége az illatával, az, hogy az éneklésem nem is igazán hatott rá úgy, mint a többiekre - aminek örülnöm kéne! - vagy hogy a bunkóságom és a nagy szám miatt vitába elegyedtünk.

Nem, inkább az, hogy totál igaza volt. Előítéletes tyúk vagyok, csak nem tehetek róla. Ezt láttam egész életemben, mi másra gondolhatnék?

Kifelé menet éreztem, hogy néz az ablakból. A tekintete perzselte a hátamat.

Ránéztem hát. Nem mozogtak az ajkaim, de azért odaüzentem neki magamban: ebből látszik, hogy te sem ismersz. Ha ismernél, tudnád, hogy az alkoholizmus végigkísérte a gyerekkoromat és minden elvonásra utaló jel arra emlékeztet. Ez az, amit képtelen vagyok kinőni.

Felvigyorogtam rá, bár a függönyön keresztül bámult.

Ne aggódjon Tanár Úr, a holnapi naptól kezdve a magázás csak a kezdete a tanár-diák kapcsolatunknak. 

ÖT - Itt vagyok, Tanár Úr

sziasztoook! végre sikerült írnom, egy jó hosszút! nagyon élveztem ennek a résznek az írását, nekem tetszik Harry karaktere :) aki még itt van és tetszik neki, kérlek írjatok nekem ide hogy hogyan tetszik, mennyire "estem ki" az írásból, vagy mit vesztek észre?! bármit! mégis csak sok idő kimaradt, élvezhető még? :) előre is köszönöm! millió puszi xx

ui: vasárnap valószínűleg hozok még egy részecskét! <3

Tikk. Takk.

Takk. Tikk. Takk.

Tikk.

Mikor alszok már el, Takk…

A szemhéjaim őrült módjára nehezültek el percről percre, még sem voltam képes álomba szenderülni. Az egész testem merev volt a feszültségtől, a szívem pedig dobpergésszerűen dobolt a mellkasomban. Én már bárányokkal is próbálkoztam, megesküszöm. Persze miután megittam a teámat. Nem segített. A langyos tej sem, amitől amúgy kétszer voltam mosdón, ki is jött belőlem. Hát, nem felül, fejezzük magunkat így ki. Borzalmas volt, még egyszer nem iszok melegítve. Állítólag altat, gyakorlatban hasmenést okoz. Brutálisan.

Felsóhajtottam. Aztán még egyszer, mintha azzal segítenék a helyzetemen.

Eljöttem Londonból, hogy új életet kezdve, hátra hagyjam a múltamat. Akkoriban nem foglalkoztam a mondással - mi mára tény - a múlt mindig kísérteni fog. Hogy a francba tudnék kilépni ebből? Költözzek el Ausztráliába? Ott jobb lesz? A helyes válasz: nem.

Sosem lesz jobb.

Akkoriban is tudtam ám, mikor elköltöztem. Csupán annyi történt, hogy az a mondás is igaz: a remény hal meg utoljára. Nos, az én esetemben most kezdődött el a szép lassú haldoklása. Nincs remény, csak a szomorú valóság: ezt képtelen vagyok a szőnyeg alá söpörni. Fel kell vennem vele a harcot, s annak nem az a módja, hogy menekülök kislány módjára. Egész egyszerűen szembe kell néznem vele.

Aztán amint ezt az este folyamán legalább harmadszorra konstatáltam, felvetül a kérdés: hogyan?

H-O-G-Y-A-N-?

Ismét sóhaj.

A telefonomért nyúltam, hogy lekapcsoljam az ébresztőt. Jó reggelt Vietnám, semmit sem aludtam! Még egy picit maradtam az ágyban, hogy átgondoljam, hogyan alakuljon a napom. Elkezdtem gondolkodni és hupp…. telefoncsörgésre riadtam.

- Igen? - túrtam bele a hajamba.

- Igen… igen? - Gertie feszült hangja felébresztett fel.

- Igen.

- Igen… - nevetett.

- Oké, ezt folytathatjuk még egy darabig, vagy el is mondhatod, mi a baj.

- Mi a b… te aludtál?

Az órára pillantottam.

- Azt hiszem, elaludtam, ja… hány óra?

- Fél három múlt 5 perccel.

- Krisztus. - nevettem fáradtan - hát ma már nem megyek egyetemre.

- De, igen, jössz.

- Gertie, egész éjjel nem aludtam, nincs kedvem bemászni, mire beérek, vége az óráknak.

 - Még van egy óra, érj be légyszi. Le kell tennem, Előadóművészetek, tudod kivel. Mondta, hogy hívjalak fel, mert bemutatót ígértél neki? - tette fel furán a kérdést. - nem akarom tudni. Egyébként is jössz egy magyarázattal, fél órád van. - lecsapta.

Pislogtam párat, mire felfogtam, mi történt.

Aztán leesett. Ó, hát igen! Előadóművészetek óra, a kedves Harryvel.

- Azt már nem. - motyogtam félig humorral, félig irritáltan. Már nem feküdtem vissza a puha ágyamba, inkább egy kávéval leptem meg magam.

Közben azon agyaltam, hova menjek délután, vásárolni, moziba, vagy…? Csinálnom kell valami hasznos dolgot, hogy elüssem az időt, pluszban el kell terelnem a gondolataimat.

Széttártam a függönyöket, London lakosságára hétágra sütött a nap, beszívtam a sok D-vitamint lehunyt szemekkel, és megmosolyogtam a jó időt. Ilyet szeretnék mindig, mindennap. Oké, most bevallottam, hiányzik a jó idő. Az sem igaz, hogy Londonban mindig esik, viszont alapjáraton nincs olyan meleg, mint otthon volt. Azért eléldegéltem itt is.

Elővettem a dugi cigimet, kimentem a lépcsőházba és rágyújtottam. Hogy szabadott-e ott vagy sem, más kérdés. Muszáj volt egyet elszívnom, pedig nem szerettem. Szándékomban sem állt rászokni, azonban jól nyugtatta az idegeimet. Havonta egy szálat, ha elszívok, lehet sokat mondok.

Kiélveztem minden szívást, tudtam, hogy egy hónapig megint nem gyújtok rá. Érdekes, az utolsó slukkra mindig megutálom egy időre. Most is így volt. El is nyomtam és elfoglaltam a trónt a nappaliban. Épp, hogy bekapcsoltam a TV-t, megint csörgött a telefon.

- Igen? - mosolyogtam.

- Hol tartasz?

Elfojtottam a nevetést.

- Hát… - végignéztem magamon, szétnyúlt rövidnaci, két számmal nagyobb trikó, valószínű kócos haj, nyúzott fej. - azt hiszem, készen állok.

- Még el sem indultál? - háborodott fel.  A következő mondatommal tuti biztos, hogy kivágom a biztosítékot.

- Mármint az alvásra, Gertie.

- Alvásra? Azt mondtad, készen állsz!

- Nem hagytad, hogy befejezzem, mire. - mondtam humorral.

- Ana, ne tolj ki velünk!

Ez kezdett érdekes lenni.

- Miért tolnék?

- Harry azt mondta, hogy addig nem enged haza, amíg be nem érsz és nem adod elő magad neki.

Felálltam.

- Miért adnám elő magam neki? Azt se tudom, miről beszél - hazudtam. Tisztán emlékeztem, hogy énekeltetni akart. Ráfázott.

- Ana, mindenki dühös, nem enged addig haza.

- Mondd meg Harrynek, hogy ez az egyetem, nem az óvoda.

- Nem érdekli. Hallani akar. Azt mondta, nem úszod meg.

- Mondd meg neki, hogy felveszem és elküldöm messengeren!

Leraktam a telefont és jót nevettem. Gyerek szinten van. Fél óra múlva megint Gertie hívott.

- Átugrasz? - rögtön meg akartam nyugtatni, gondoltam, felhívom egy kávéra. Úgy döntöttem, nem megyek sehová.

- Honnan, az iskolából? Szíves örömest, ha Harry elenged.

Leesett az állam.

- Még ott ültök?

- Nem enged el, Ana. Gyere be kérlek.

Kezdett feldühíteni. Mit akar ez bizonyítani vagy elérni?

- Indulok.

Felöltöztem futtában, még sminket sem raktam, kócos copfba fogtam a hajamat, csak alapozót raktam a szemeim alá. Lila karikáim voltak, fenségesen festettem, el sem takarta a három réteg maskara. Legyintettem, a lényeg, hogy odaérjek.

Taxit fogtam és 15 perc múlva kirakott a sulinál. Megmondtam neki, hogy húzzon bele. Szerencsére elkerültük a dugót, viszont ha fél órával később indulok, akkor egy óra alatt sem érek be. Mindenki akkor megy hazafelé általában.

Amint beléptem volna az egyetemre, ismét csörgött a telefonom. Lenyomtam volna, ha nem ezt látom a képernyőn: Anya.

A szívem megdobbant. Csak akkor hív, ha sürgős.

Félrevonultam és leültem egy padra. Harry és a hülyesége várhat.

- Mi történt? - vettem fel köszönés nélkül, remegő hanggal.

- Csillagom - sóhajtott fel - de jó hallani a hangodat.

- A tiédet is. - súgtam mosolyogva.

- Hogy vagy? Egyetem milyen? Olyan kevés az a pár szó, amit írunk facebook-on.

Elszomorodtam, őszintén hiányzott.

- Tudom, a szünetben eljöhetnél majd hozzám.

- Vagy te jöhetnél haza - bukott ki belőle, a szívem majdnem megállt.

- Beteg vagy?

- Indiana, mindig a legrosszabbra gondolsz! - szinte láttam, hogy rázza a fejét. - nem hívhattalak csak úgy fel? Mert hiányoztál?

- Elfelejtetted, hogy a lányoddal beszélsz.

- Túl jól ismersz.

- Mondd anya, mi történt?

- Beteg, nagyon beteg kislányom.

- Kicsoda? - sápadtam le. Szinte sejtettem, hogy nem stimmelnek a dolgok.

- Patrick. - mondta halkan, egyből felpattantam.

- Ezért nem kellett volna felhívnod, megírhattad volna - bunkó voltam, még sem tehettem róla. Jó volt hallani anyát, de a vérnyomásom az egekbe szökött.

- Jó esetben egy évet jósoltak neki. - fakadt sírva a telefonba. Hát ezért jöttem el! Nem, nem és nem értettem, mi a francot eszik azon az emberen! Imádtam anyát, kivéve, ha Róla volt szó.

- Tudod mit? Megérdemli! Nem sajnálom. Most megyek a suliba, majd hívlak. Szia.

Lecsaptam a telefont és nem volt időm megbánni a dolgokat, túlságosan frusztrált és kétségbeesett lettem.

Nyeltem egyet, a lábaim remegtek alattam.

Beteg. Hah. Hogy is van a másik mondás? A karma egy ribanc!

Igyekeztem helyre kapni magam, nagyjából egyenletesen lélegeztem fölfelé menet a lépcsőn. Elszámoltam háromig, és utána nyomtam le a kilincset.

Minden szempár, nem hazudok, minden egyes izzó szempár rám tapadt. Ügyetlenül intettem egyet, a fejem lángba borult.

Jézus. Krisztus.

Nem vagyok a pirulós fajta, de akkor és ott tükörtojást lehetett volna sütni az arcomon. Nyeltem egyet.

- Most már elmehetnek? - vetettem a kérdésemet Harry felé, aki a derekát az asztalnak döntötte, keresztbe rakta a lábait, kezeit és úgy bámult.

Az arca komor volt, ajkai csüggedtek, a szemében azonban pajkos humor ült.

- Jó reggelt kívánok, üdvözlöm az Előadóművészetek órán, miben segíthetek? Eltévedt?

Mindenki elfojtott - hozzáteszem már ideges - nevetéssel ült a helyén. Utáltak, ez tény.

Besétáltam a terembe pontosan elé, és széttártam a karjaimat.

- Itt vagyok, Tanár Úr - hangsúly a megnevezésen volt - lenne kedves elengedni a többieket?

- Lássuk csak - gondolkodott el a plafonra szegezve a tekintetét úgy, hogy a tarkójára fonta a tenyereit. Igyekeztem nem törődni azzal, hogy a pólója felhúzódott és láttatni engedte a mély, úgy értem Mély V vonalait, kis szőrcsíkját, mi a köldökéig futhatott fel. Na meg a karizmait, amik megfeszültek. Semmi különös, csak egy bugyi áztató látvány általában. - nem. - nézett le rám mosolyogva, elkapott a bámulásban. Hát, na, most tehetek róla, hogy a hasán felejtettem a tekintetemet? - a hasamnak is énekelhetsz, Indie, de jobban szeretem, ha a szemembe néznek, miközben élvezkedek.

Melegem lett.

Most csak én értettem félre, amit mondott?

A szemeibe néztem, amik még mindig zéró érdeklődést mutattak a külvilág felé, ellenben volt akkor és ott benne valami más…

Nem, nyilván nem akart félreérthető lenni. Szándékosan biztosan nem. Szóval nem is értettem, miért kezdett izzadni a tenyerem.

- Indiana. - nyögtem.

- Pardon? - billentette oldalra a fejét.

- Indiana. - mondtam hangosabban. - utálom, ha Indie-nek szólítanak.

- Ó, értem - mosolygott. - rendben, Indie, akkor kérlek, mondjuk, foglalj helyet.

A szemeimet forgattam.

- Indiana. - korrigáltam az orrom alatt, most tényleg ellenszenvessé akar válni még jobban?

Leültem és kitártam a karjaimat.

- Ja, azt mondtam ülj le? Bocsi - vigyorgott - azt akartam mondani, hogy állj ki, énekelj végre egyet, úgy mindenki hazamehet.

Leesett az állam. Gertie felszisszent mellettem. Direkt szívat! Mindenki látta.

Mérgemben ledobtam a táskámat, és kisétáltam mellé.

- Oké, te akartad, hogy énekeljek. Figyelmeztettelek. - morogtam neki halkan.

Közelebb hajolt.

- Megijedtem. - suttogta oly csendesen, halkan, mintha valami intim dolgot mondana. A szemében pimaszság csillogott, hirtelen rá sem ismertem. A keze remegve pihent az alkarján, mikor észrevette, hogy megbámulom, maga mellé ejtette a karjait. - én mondtam, hogy énekelni fogsz. A te hibád, hogy nem akartál bejönni.

- Elaludtam.

- Még jobb. - nevetett - az egyetem nem arról szól, hogy kivehetsz 1-2 nap szabit, akármennyire is rugalmasan működik.

- Az élet sem arról szól, hogy mege… - haraptam rá a nyelvemre. - elnézést.

Harry hosszasan nézett, főleg a szemeim alatti karikákat, aztán elkapta a tekintetemet. Pár pillanatra olyan volt, mintha épp behatolna a lelkembe azzal az igazán érdekfeszítő semleges tekintetével.

- Elnézem, ha énekelsz. - felelte csendesen.

Hát jó. Akkor énekeljünk.

- Mit énekeljek?

Mindenki facebookozott, beszélgetett, Harry fittyet sem hányt rájuk. Gertie volt még, aki figyelte kettőnk interakcióját.

- Amit szeretnél.

A taxiban ülve Adele- Hello-ját hallgattam, úgy hogy elkezdtem azt dúdolni először. Halkan, lecsukott szemekkel.

Inkább kizártam a reakciókat. Mondhatnám, hogy megszoktam, csak hát nem. Ezt lehetetlen megszokni.

Aztán belekezdtem, Hello it’s me…

Adele hangja ott zengett a füleimben. Lényegében nem volt kinek énekelnem, valahogy mégis kötöttem egy egészen más dologhoz. Egy elmúlt szerelemről szólt, felhívja a másik felet, hogy bocsánatot kérjen. Én ezt Amerikához kötöttem. Összetörtem édesanyám szívét, amiért ott hagytam őt. Meg a születési helyemet. A szívem jobban pörgött. A telefonbeszélgetésünk miatt kezdett bűntudatom lenni. Hogyan gondolhatta ezt? Hazamenjek? Amiatt a személy miatt? Még csak embernek sem volt nevezhető. Ez egy létező… személy volt. Kifújt. Mondhatnám, hogy túlreagáltam, maximum anya miatt. Vele nem kellett volna bunkón viselkedem. Vissza is hívom őt, ha itt végeztünk.

A refrénnél az egész terem megtelt a hangommal, az én füleimnek elég erőteljesnek tűnt. Még sosem hallgattam magam vissza, gőzöm sem volt, milyennek hangzok.

Mikor kinyitottam a szemeimet a végén, Harry már nem támaszkodott.

Velem szemben állt, kimerevedett szemekkel, az ajkai szétnyíltak, hevesen lélegzett.

Sötétek…

Mély, elsötétült zöld szempár. Elakadtam az éneklésben, nem fejeztem be. Leült a csend a teremre, csupán Harry hangos lélegzetvételét lehetett hallani.

Egek, kapkodta a levegőt.

 Lepillantott a bal kezére, öklöt formált, majd kitárta az ujjait. Ezt megtette vagy háromszor, mintha nem hinne a saját szemeinek. A homlokán végigcsurgott az izzadtságcsepp s mikor megint találkozott a tekintetünk, megfordult velem a világ.

Az íriszei korántsem voltak már zöldek, nem is sötétek. Mindinkább félelemtől feketék. Na, hát nem erre számítottam. Még hátrált is egy lépést, és közben megnyalta az ajkát.

- Énekelj még egyet. - jött egy fiú hang a hátsó sorból.

- Igen, te tudsz valamit!

- Hazamehettek - jött a rekedt, morgó, torz hang Harryből. Megköszörülte a torkát. - következő óra fél órával rövidebb lesz.

Szedett-vedetten beszélt, még a fejét is megrázta.

Gertie kifelé menet belém karolt, mert a lábaim a földbe gyökereztek s képtelen voltam mozdulni.

- Menjünk. - suttogta.

Bólintottam, de amikor megfordultam, Harry hozzám szólt végül.

- Indi…Indiana - makogott. - te maradsz. - jelentette ki ellenmondást nem tűrő hangon, bennem pedig megállt az ütő.

Most ő ijedt meg tőlem vagy fordítva?

Mindenesetre az ajtó bezárult, a hátam mögött Harry még mindig kapkodta a levegőt. Egek, most mi lesz? Megijed, vagy ő is rám mozdul, mint a többiek?