2015. április 26., vasárnap

HAT - Felmondok!

sziasztok drágák! végre sikerült megírnom a részt. nem hazudok 3 napon keresztül írtam. a héten nagyon rosszul aludtam. sajnos "gondok" vannak itthon meg úgy minden téren, elég rossz heteim vannak, kérlek nézzétek el, hogy ilyen szétszórt vagyok. próbálom összerakni magam :) egyszerűen van hogy nem érzem az írást és úgy nem akarok írni. nem lesz az igazi. tegnap este viszont végre sikerült ráhangolódnom :) jogosan vádoltak hogy hitegetlek titeket, hogy hozom az új részt stb. úgy tűnhet, pedig nem. leülök én mindig írni, de ha nem megy, nem akarom erőltetni, annak rossz lesz a vége. 
olyanban egyezzünk meg, hogy hétvégén mindig lesz rész. hétközben pedig ha nincs dolgom és jól érzem magam stb, akkor hozok hétközben is! rossz érzés hogy kérdezgetitek és nem tudok rá választ adni nagyon. maradjunk egyenlőre ennyiben. kicsit megváltoztak a dolgok az életemben, valahogy rendet kell tennem! :)))) 
legyen szép vasárnapotok, imádlak titeket és remélem továbbra is tetszik.
u.i.: Harry fura lesz az elején, de ennek is lesz oka :) mint mindig :D 
pusziii xx 


Az első tanítási napom. Már reggelről kétmaroknyi görcs volt a gyomromban, nem hogy mikor már konkrétan Harryre vártam.
A lábam lyukat dörömbölt a nappali fényes parkettájába, Albert-nek „dolga akadt”, így megitta a friss gyümölcs turmixát, amit elkészítettem neki, és lelépett. Ezzel teljesen egyedül hagyva a házban Harryvel.
Fogalmam sem volt, mit vehetnék fel lovagolni. Beta a fekete térdnadrágomra voksolt, ellenben Nelsonnal, aki szerint egy szoknya igen nagy sikert arathatna. Hiába magyaráztam, hogy nem olyan sikert jöttem aratni. Már kétszeresemre nyújtottam a fehér pólómat, a copfomat pedig teljesen szétszedtem.
Gondoltad volna egy hónappal ezelőtt, hogy lovagolni fogsz tanulni?
Egy ilyen Adinosztól, ráadásul.
Nem, nem Adonisz. Csakis és kizárólag tanár-diák viszonyban leszünk. Bár a tanár-diák tiltott viszony szexi tud lenni… Megráztam a fejemet, ami már lángolt az idétlen gondolataimtól. Nem igaz, hogy egy percre sem tudod abbahagyni az agyalást.
- Jó reggelt. - jött a mély, vontatott, brit akcentussal telt hang a hátam mögül.
Felsikkantva ugrottam a lábaimra, a tenyerem a szívemhez simult.
- Jobb lenne, ha nem infarktussal indítanánk.
- Bocs. - Harry megállt előttem tíz méterre, mélyzöld szemei végigpásztáztak tetőtől talpig. Fura módon a bőröm ott kezdett bizseregni, ahol épp a tekintete járt. Ez semmiképp sem normális. Na, nem mintha az ő látványa normális lenne a félmeztelen megjelenésével, és a sötét lovagló nadrágjával.
Egek, említettem már, milyen hosszú lábai vannak? Szinte kecsesek, mégis férfiasak. Vajon borotválja is?
Ezen jót kuncogtam, amíg észhez nem térített a homlokráncolásával.
- Bocsánat.
- Menjünk.
Hát jó. Oldalra húztam a számat, de azért követtem a lépteit. Legalábbis igyekeztem. Amíg ő egyet lépett, én hármat. Komolyan, ki tud ekkorát lépni? Igaz, óriáshoz hasonló lábai voltak, de akkor is. Azért óriás nem, két max három számmal lehet nagyobb a lába. Miért méregetem a lábát?
Addig-addig méregettem a lábát és tudatosítottam magamban, hogy a lábát méregettem!, amíg bele nem mentem a hátába.
- Minden egyes alkalommal. - morogtam csendesen. Harry lenézett rám a válla fölött és bár komor volt, a szája körüli nevetőráncok összefutottak haloványan.
- Óvatosan.
Óvatos lennék, ha mondjuk vettél volna ruhát magadra. Na, nem mintha ezért mentem volna neki, hiszen elgondolkodtam csupán. A csupasz, széles hátát bámulva. Amin fodrozódtak az izmok, meg hát a bőre is feszes volt, tapogatásra kívánkozott.
- Szép napunk van - mondtam bénán, miközben tovább indultunk. - mindig ilyen melegen süt a nap? Londonban nem megszokott. Különös. Mintha nem is Angliában lennénk.
- Mindig ennyit beszélsz? - kérdezett vissza és bár a hangja nem volt bunkó, annak vettem. Mielőtt elképedtem volna, tovább folytatta. - amikor ideges vagy.
- Ideges? Miért lennék ideges?
- Mert tetszek neked.
Az, hogy a földig esett az állam, cseppet sem volt túlzás.
- Rágalmazol? - vágtam csípőre a kezeimet, egymással szemben álltunk meg. A pumpám az egekbe szökött és éreztem, hogy lángolni kezd az arcom. Megannyi Istenítő jelzést sorolhattam volna fel mondjuk a kinézetére, a szemeire, és arra a fura arckifejezésre, ami egyébként nagyon aranyossá tette őt.
Ó Egek, nem-nem, nem olvadsz el a kinézetétől. Épp az imént bunkózott veled, te pedig aranyosnak hívod? Elment neked a józan eszed, Olivia.
- Ideges vagy.
- Nem vagyok ideges.
- Feldúlt.
- Nem vagyok feldúlt.
- Frusztrált, mert velem kell lovagolni tanulnod.
- Nem vagyok frusztrált - nevettem frusztráltan, és nem, nem vallottam be, hogy átkozottul frusztrált voltam miatta.
Harry felvonta az egyik szemöldökét.
- Igazad van. Szomorú vagy, nem frusztrált. - jelentette ki, aztán a lovak felé vette az irányt. Ott álltam egy kerek percig legalább, még ahhoz sem volt elegendő idő, hogy felfogjam a szavait. Még hogy szomorú, én nem vagyok szomorú.
- Honnan veszed, hogy szomorú vagyok? - csörtettem utána. - hé, hozzád beszélek, nagyfiú!
Aztán megpillantottam egy varázslatos dolgot. Ahogy egy hófehér ló épp lehajtja a fejét fűért. Nyugodtan nyammogott a friss ropogós fűn, miközben a reggeli napsütés kurtán szökött rá a tiszta szőrére. A nyelvemen maradtak a szavak és felsóhajtottam a látványtól. Valóban gyönyörű volt.
- Ő Lucy. - jött a mély mormolás a hátam mögül. Megugrottam és értethetetlen módon, felsorakozott a libabőr a karomon. - a legszebb mindközül.
Felsóhajtottam. Valóban szép volt, és meg is simogattam volna, ha mertem volna. A tenyerem izzadni kezdett, a középsőujjamat belefúrtam s a nyelvemet haraptam. Mivel egy szót sem bírtam kinyögni, Harry mellém állt és beszélni kezdett.
- A legelső feladat, a kapcsolatteremtés. Simogattál már lovat?
- Persze. - bólintottam.
- Tehát egyszer sem. Az állatoknak lelkük van, a lovaknak is. Mikor lovagolsz, eggyé válsz vele. Minden egyes apró rezzenéseddel jelet küldesz neki. Meg kell tanulnod érezni, magát a lovat, és a mozgást is.
- Szelíd? - érdeklődtem, ahogy közelebb léptem Lucy-hoz.
- Attól függ, ki kérdi.
Ezt nem pontosan értettem, már édes mindegy volt. Csak akkor vettem észre, hogy nem tökéletes hófehér volt. A jobb szeme körül fekete folt volt. A pontosan ellentéte volt Harry lovának. Nyeltem egyet. Csak véletlen és egyáltalán nincs összeköttetés a között, hogy ezt a lovat akarom megülni. Nem is láttam a foltot, mikor megakadtak rajta a szemeim.
- Sokat agyalsz. Ne félj tőle.
- Nem félek.
- De félsz. - a kezemért nyúlt, hogy megfogja, azonban az utolsó pillanatban visszahúzta. A tekintetemmel végigkövettem a mozdulatsorát, nem tehettem róla, a mellkasom feszesebb lett.
- Nem vagyok leprás. - bukott ki belőlem, és nem, nem bántam meg.
- Ezt mire érted?
- Nyugodtan megfoghatod a kezemet, pisilés után is szoktam kezet mosni. - vontam vállat, és az arcom lángba borult. Ezt muszáj volt megosztanod?
- Valóban? - kérdezett vissza szórakozottan. - ezt örömmel hallom.
- Néha sokat beszélek.
- Mikor ideges vagy?
- Nem vagyok ideges.
- Frusztrált.
- Ne kezdjük elölről. - sóhajtottam fáradtan, de mikor elfordult, egy gyors mosolyt küldtem utána, meg egy szemforgatást is. - most hová mész?
Az istállóig futottam Harry után, a szétszórt, elszáradt széna ropogott a cipőm alatt, a trágya szag pedig egyre hányingerkeltőbb lett. Jól viseltem, komolyan. Csak ne öklendeztem volna néha-néha, egyszer-egyszer. Aztán Harry a kezembe nyomott egy vasvillát és egy pár kesztyűt.
- Oké. Ezzel mit csináljak?
Mert semmiképp sem várhatta el tőlem, hogy pucoljam ki a lovak ürülékét.
- Azt, amire gondolsz.
Elnevettem magam.
- Azt hittem, megtanítasz felülni a lóra, meg ilyenek. Nem a trágyázásra.
Ismét a szemöldökét vonogatta. Nem állt jól neki, nagyon nem.
- Ezt is meg kell csinálnod, ha már lovad lesz.
- Nem lesz lovam.
- Lucy a tiéd lesz, amíg itt dolgozol. Szokj hozzá. Ezt Albert is megcsinálja és én is, kezdheted.
Ezzel megfogta magát, leült a székre, lazán és nyugodtan, mint akinek semmi gondja az ég egy adta világon. A villára néztem, meg a lapátra mellettem. Ezzel mit kell csinálni? Mi ez, a farm ahol élünk? Bár megnézném Harryt farmer ruhában, - nem, nem néznéd meg! - de akkor is. Táplálkozási tanácsadó lennék, vagy mi! Erre a lovak mocskát kell pucolnom?
Még fortyogtam egy sort magamban, de felhúztam a kesztyűt. Kinyitottam a karán ajtaját, és a közepére álltam. Elhúztam a számat, mikor majdnem beleléptem egy jó nagy adag sz… tehát abba. Lepakolgattam a dolgokat körém, és hát gondoltam a lapáttal jobban el fogok boldogulni.
Aha, meg ahogy én azt elképzeltem.
- Te jó ég, ez mekkora - törtem ki, többnyire hangosan. Harry arca merev volt, mikor rápillantottam. Huh, legalább nem hallotta. Vagy csak nem tartotta viccesnek, vagy épp tesz rá, mit leszenvedek én ott már majdnem húsz perce.
Próbáltam felvenni a lapátra a sz… tehát azt, de nem volt olyan egyszerű. Eleve nehéz volt a vaslapát, másrészt visszaomlott a földre. A szaga is kellemesebb lett, ahogy megemeltem. Elfojtottam az újabb hányás rohamomat.
Na jó, próbáljuk meg a villával. Az könnyebb is volt. Az izmaim izzottak a karomon, meg kellett volna fogadnom Aisha tanácsát, és eljárnom edzőterembe. De hát ki gondolta volna, hogy a végén még fizikai munkára fognak itt? Mély levegőt vettem. Elég a szenvedésből, ideje megemberelnem magamat. Mégis csak a munkahelyemen vagyok, még ha nem is tartozik a feladatkörömbe ez az egész.
Elnyomtam az idegességet. Nem, nem fog nyerni. Tudom, hogy szándékosan csinálja. Élvezi nézni, ahogy szenvedek. Ez a nagy kapcsolatteremtés a lóval? A szarpucolás? Már elnézését. Elnézést kértem saját magamtól a csúnyabeszédért, semmi gond, csak egy átlagos nap, Olivia.
Mikor hátra léptem, már tudhattam volna. Túl puha volt, túl fura a hangja és undorító. Jól belezuhantam fenékkel. Most mondhatnám, hogy legalább puhára estem, még majdnem meleg is volt. Lecsuktam a szemeimet. Vártam a nevetést, vagy egy gúnyos akármit, de semmi.
Mondhatni ott ültem szó szerint a szarban, és még csak fel sem segített.
Ja, hogy már ott sem volt.
- Mi a… - morogtam. Felálltam és akkor egy magas, inasnak öltözött férfi sétált be.
- Jó reggelt, kisassz… - a szájához emelte a kezét. - mi történt? Miért áll ott a…
- Szar közepén? - szakadt ki belőlem. Nem szabadott volna rondán beszélnem, de ilyenkor már az Égbeliek sem állíthattak meg. - azt mondta Harry, hogy pucoljam ki Lucy ólját.
- De miért, hölgyem? Azaz én feladatom.
- Hogyan? - torpantam meg a mozdulatomban. - azt mondta, Albert is megcsinálja.
A tarkóját kezdte vakarni, és akkor már leesett a tantusz. Az arcán zavartság ült ki, az enyémre meg mérhetetlen ideg. Idegbetegség.
- Segítek.
- Köszönöm, nem kell. Hazamegyek megfürödni és átöltözni. Köszönöm azért a tájékoztatást.
Leraktam mindent, és elkezdtem visszafelé csörtetni. Meg fogom a cuccaimat és lelépek. Nem, nem csinálsz jelenetet. Már nem. Nyeld le, Olivia. Hülyét csinált belőled, egy totális hülyét, de ez nem jelent semmit.
Egy dolgot tanultál meg: mindenki visszakapja, amit érdemel.
Csak hát mikor beléptem a nappaliba és telefonon hallottam mesélni valakinek, rólam, elpattant az agyam.
- Ne ide figyelj bájgúnár - vettem el a telefont a kezéből. Egy baj volt velem, ha elpattan egy idegszálam, akkor elpattan. Nincs mit tenni, most megkapja. - rettentően viccesnek találtam én is, hogy velem pucoltattad a ló ürülékét, miközben van egy saját emberetek rá! Meg az is kedves volt tőled, hogy végignézted a szerencsétlenkedésemet, és még csak eszedbe sem jutott, hogy segíts! Ez még nem is lenne annyira frusztráló, de komolyan, felhívtad a haverokat és le is adtad egyből a drótot? - nevettem. A hangom remegett, hisztérikusan. - gratulálok, remélem jobban alszotok este.
- Valószínűleg.
És még van képe!
- Felmondok. - tört ki belőlem hirtelen, meggondolatlanul. - megmondom Albertnek, hogy nem akarok lovagolni. Mielőtt kirúgna érte, felmondok.
Harry hümmögött.
- Egy egyszerű feladatot kértem tőled, azt sem tudtad teljesíteni. - hajolt közelebb. - Így akarsz beilleszkedni?
Hogyan?
- Hogyan? Ez hogy jött ide?
- Pontosan így. Hazaszaladhatsz megint sírva, nem hat meg.
- Megint? - suttogtam. Ó kérlek, mondd, hogy nem.
Közelebb lépett, én pedig egyet távolodtam. Nem ismételtük meg ugyanezt.
- Láttalak. - mondta csendesebben. - Oliver az exed? Nem gondoltam volna, hogy egy gyilkos lakozik benned. - mondta szórakozottan és az én gyomrom ott helyben fordult fel.
A torkomhoz kaptam, mint aki fuldokol épp. Nem jutottam levegőhöz.
- Hogy mered. - dadogtam.
- Máskor vigyázz, miket beszélsz hangosan. Előbb jár a szád, mint az agyad.
- Elég. - kértem.
- Sírni fogsz? - kérdezte. - megint? Az nem hoz vissza senkit sem a halálból, de ne aggódj, a titkod biztonságban van vel…
Olyan hirtelen történt. A kezem egyik pillanatban mellettem volt, a másikban pedig óriásit csattant az arcán. Fel sem fogtam mi történik. Ott álltunk, majd a falnak vágott, a fejem mellé támaszkodott és lihegett az arcomba.
- Ne merészeld még egyszer - emelte meg a hangját és Harry szó szerint remegett az idegtől.
- Engedj el. Most.
Rángatózni kezdtem, lökdösni, de a kőszikla meg sem mozdult.
- Ne. Merj. Még. Egyszer. Megütni. - szótagolta, mintha valami őrülten nagy pofont kapott volna. Meg sem érezte, akkor mi volt a baja?
- Tudod, - két kézzel mentem neki a mellkasának és úgy tudtam pár centire ellökni őt. - előbb gondolkodhatnál te is, mielőtt a szád jár! - igazítottam meg a szemüvegemet. A hangom remegett, és gyűlöltem, Egek, de gyűlöltem, amiért az a könnycsepp végiggördült az arcomon. Égetett. Felhorzsolta a bőrömet és képtelen voltam lenyugodni.
Nem gondoltam volna, hogy egy gyilkos lakozik benned.
Gyilkos, Oliver, én tehetek róla.
Ne itt törj össze, Olivia. Ne előtte.
Harry ajkai elnyíltak, ahogy megpillantotta a könnyemet. Utánam nyúlt, de már ott sem voltam. Albert is szerencsésen végignézte az összecsapásunkat.
- Felmondok. - mondtam neki, elhaladva mellette.
- Holnap reggel nyolcra várlak. - szólt utánam, és még ennyit hallottam, mielőtt kiléptem az ajtón:


Mint két tűzcsapás. 

2015. április 19., vasárnap

ÖT - Betolakodó

sziasztok! megjöttem a következő résszel! remélem mindenki jóóól van, és sokat pihent a hétvégén! imádlak titeket, soksok puszi, remélem tetszeni fog a történet! xx 





Első körben hülye pillangók kezdtek csapkodni a gyomromban, mik meg is haltak útközben, ahogy találkozott a tekintetem Harry-ével.
Nem kellett volna idejönnöd. Ez ját a fejemben, s ehhez társult még az a mélyzöld, borús, ezt-nem-hiszem-el arckifejezése.
- Nem tartom jó ötletnek - nehezen makogtam a szavakat, persze továbbra sem nézve másfelé.
- Harry matek tanár, azon kívül lovagolni is tanított. Kedvesem, az összes káprázatos helyet ismeri a falu körül, úgy, mint a tenyerét. Hidd el, jó móka lesz.
- Bárhogy jellemezném, csak úgy nem, hogy móka - futott ki belőlem, és mint legtöbbször, nem lehetett már visszaszívni. Harry felvonta egyik szemöldökét és a pokolba, szexibb volt, mint valaha.
Aztán az arcom égni is kezdett a ki nem mondott, meggondolatlan szavaktól.
- Azt hittem, szimpatikus neked Harry. - tette hozzá Albert. Na, erre mindketten felé néztünk.
- Tessék?
Albert az ártatlant tettette.
- Hát ezt mondtad, nem?
- Nem.
- Ó - biggyesztette le az ajkait. Az álnok! Most szándékosan szívózik velem? Minden bizonnyal. A szemében fény gyúlt hirtelen. Miért örülne ennyire, ha Harry tanítana? - nem baj, nekem szükségem van rá, hogy tudj lovagolni.
Rögtön eltörpültem a szavai miatt. Persze Albert nem fenyítésből mondta, hogy például elveszíthetem az állásomat. De szó mi szó, ő volt a főnököm és ha azt mondta, lovagoljak jövő hétre, akkor lovagolni fogok jövő hétre. Nem mintha így működne, azonban fejet hajtottam.
- Mikor kezdünk? - mosolyogtam erőltetetten Harryre.

***
A mai nap gyorsan eltelt, tekintve, hogy végigbeszélgettük az egészet. Albert nem vette szigorúan a napi nyolc óra munkát, délután kettőkor már szinte kitessékelt a házából. Kicsit kellemetlenül is érintett, annyi pénzt fizet nekem és előbb el is jöhetek? Cserébe elmentem a boltba és bevásároltam neki. Mindenféle egészséges terméket - legfőképp bioterméket - plusz zöldség. Legfőképp zsírszegény dolgokat vettem, hogy a koleszterinjét rendben tartsuk. Ezzel szemben figyelni kellett, hogy legyen energiája is.
Még olyan új voltam ebben és hát valljuk be, a google nagyon nagy segítség az elveszetteknek. Az iskolai tananyag szinte semmit sem ad ahhoz, hogy profi tanácsadó legyél.
Fura volt, hogy Albert nem fektetett olyan nagy hangsúlyt az evésre. Legalább háromszor próbáltam rábeszélni, hogy tárgyaljuk meg mikor hogy és mennyit, csak legyintett és témát váltott. A vészharangom egyből jelezni kezdett, valami nem volt oké. Persze lehetséges, hogy a túlontúl paranoiás énem képtelen túllépni az ilyen apróságokon, de hisz mégis csak ezért utaztam el ide, hogy a szakmámban dolgozzak.
Szakma, ha.
Azt hiszik Angliában olyan könnyű elhelyezkedni. Vannak jobb oktatórendszerek is, mint a miénk. Szerencsésen kifogtam a jó tanárokat - amire szükségem is volt, főleg a jószívűségükre - sokat segítettek. Nélkülük nem biztos, hogy megszerzem a diplomámat. Aztán álláskeresőben voltam, nem sok sikerrel. Voltam már minden, felszolgáló, sőt recepcióra is sikerült bekerülnöm. Egyik sem volt az én munkám.
Mondhatni Isteni csoda volt, hogy így alakult Betával.
Ahogy ott sétáltam Castle Combe utcáján és beszívtam a fáktól, nyártól friss levegőt, megmosolyogtatott egy gondolat. Nem is gondolat volt ez, mindinkább egy tény. Tény, ami meglepően felvillanyozta az „új életemet”. Még hozzá az, hogy Castle Combe-ban vagyok, kedves emberekkel körülvéve, jó fej nagyszülővel, és egy bombasztikus állással.
Ki az, akinek így összejöhet bármi is?
Már majdnem kijelentettem, hogy semmi sem tudja elrontani ezt az összképet. Csak hát ne jelent volna meg Harry és Nika, kézen fogva, ott a CD bolt előtt.
Megtorpantam és a vigyor lefagyott az arcomról. Milyen meglepő, a csodálatos délutánomba már csak a rikácsoló Nika csúnyíthatott bele.
Ne ítélkezz, Olivia, nem tudhatod, milyen ember.
Lecsuktam a szemeimet és elszámoltam magamban háromig. Egy, nem ítélkezel mások felett többé. Kettő, kihúzod magad, odaköszönsz és tovább sétálsz. Három, nincs három, mert majdnem nekem is jöttek a sietségükben.
- Sziasztok. - mondtam gyorsan, majd elhúztam mellettük. Harry még csak rám sem nézett, Nikával ellentétben. Egy lenéző, megalázó pillantást kaptam és ennyit tátogott: Betolakodó. Megint végigmért. Bakancsban volt - huszonöt fokban. - szaggatott rövidnadrágban, meg egy csőtopban. Igazi rosszlányos kinézete volt. A barna haja hosszan omlott le a hátára, a piros rúzsa pedig irritálóan jól állt neki.
A föld alá süllyedtem.
Hát ez jön be Harrynek?
Egek, Olivia, miért gondolkodsz ilyenen? Mit számít, mi tetszik Harrynek?
Ha végignéztem magamon és Nikán, láttam a különbséget. Ott a fényben még inkább. Kitűntem. Nem is csak villogtam közöttük, már-már vészjelző villogott a fejem fölött: én bizony nem közülük való vagyok.
Harryn egy világos, koptatott farmer volt, meg egy fekete trikó. Ami láttatni engedett egy kicsit a tetoválásából. Vajon mi lehet a hátára tetoválva?
Gyorsan megfordultam és már csak a dudálásra lettem figyelmes. A szám elnyílt, időm sem volt felfogni, mi történik.
A következő pillanatban hatalmas puffanással értem földet a hátamon, amibe belenyilallt a fájdalom, felnyögtem.
Miután az autó elhajtott, kiélesedett a látásom. Csak akkor tudatosult bennem - több dolog is - az út közepén álltam meg elmélkedni, és épp Harry feküdt rajtam, még hozzá a lábaim között. A két karja a fejem fölött volt és lihegve nézett le rám. A szemeiben tűz gyúlt, de nem azaz akarlak-tűz. Inkább a most megöllek tűz.
- Elment az eszed? El is üthettek volna. - emelte meg a mély monoton hangját. Azon kívül, hogy kisebb infarktusom volt, az illatát is beszippantottam hirtelen. - Olivia, hallasz?
Felállt és a kezét nyújtotta nekem.
Fellöktem magam a földről, leporoltam magam. A fájdalmam csöppnyi jelét sem mutattam ki. Felvettem a szemüvegemet, és kifújtam a levegő.
- Köszi, mármint a mentést. - dadogtam, megfordultam és eltűztem onnan. Nem pillantottam hátra, viszont a főnök lánnyal még találkoztam a bolt előtt. Kifújta a cigi füstöt, mi sűrű ködként szállt fel az amúgy tiszta levegőbe.
- Jól vagy?
- Most már szóba állsz velem? - bukott ki belőlem, a hangszínem többnyire bunkó volt. Eltorzult az arcom és rögtön bocsánatot is akartam kérni, ha alkalmam lett volna.
- Máskor ne az autó állj ki féltékenységedben. - elpöccintette a csikket, kacsintott, majd bement az ajtón. Az én állam pedig a földre zuhant.
Egész nap fel sem dolgoztam a történteket. Olyan jól indult a napom, kivéve a meztelenséget. Na, nem mintha nem tetszett volna, amit láttam. Mármint nem Úgy tetszik, hanem… na mindegy.
Egyébként reggel fel sem tűnt Harry tetkója. Lehet, most csináltatta? Érdekes.
Miért agyalsz rajta már megint?
Megráztam a fejemet és mindennel igyekeztem tevékenykedni, kivéve Harryvel. Felporszívóztam, főztem, mostam, meg ilyenek és az idő nem akart mozdulni este nyolcról. Mikor Betáék hazajöttek, le akartam menni hozzájuk, de az ajtófélfánál megtorpantam. Óvatosan hallgattam ki őket, lehet, csúnya dolog volt. A pillanatuk meghitt volt. Ahogy ketten ülnek, a borukat iszogatják és szerelmes csókot váltanak.
A torkom elszűkült.
Nem, nem törhetem meg ezt a jelenetet.
Felkaptam a kabátomat és halkan kiléptem az utcára. Valahová mennem kellett. Olyan volt, mintha klimaxolnék. Ennyi évesen szép lenne. Az egyik pillanatban olyan boldognak éreztem magam, mi szép lassan el is tűnt a délután folyamán. Gőzöm sincs, mi volt ez. Ja nem, hazugság. Pontosan tudtam mi ez, a hülye szokásos hangulatingadozásom.
Az emberek kedvesek voltak velem és tényleg, tetszett a munkám is. Akkor meg mi volt a baj?
Azon kaptam magam, hogy az erdőben bandukolok oda, ahol nem láttak szívesen. Megálltam egy fa mögött és nézelődtem csendesen. Csak az egyik szemem lógott ki a fa mögül, mégis elég volt ahhoz, hogy lássak.
Más volt a csapat. De komolyan.
Ott ültek a tűz körül, koccintottak a sörükkel és nevetgéltek.
- És amikor Zack leugrott a szakadékba? - röhögött Kane. - azt hittük, nem élte túl. Erre még csak a pólója sem szakadt ki?
Oké, biztosan részeg, ezért beszél ilyeneket.
- Kane, beszélhetnénk erről. - fortyogott Zack, és szinte odáig láttam, hogy forgatja a szemeit.
Miről beszéltek egyáltalán?
Felsóhajtottam. Ott álltam, mint egy kukkoló és kihallgattam őket. Ahogy mindenféle kalandról beszélgetnek, kiröhögik egymást, ökörködnek. Csupán akkor jöttem rá, ők mennyire, de mennyire ismerik egymást.
Már hogy is férkőzhetne be a szeretetükbe egy új, Londoni csitri? Mert az voltam. Egek, csak nézz végig magadon, Olivia. Szőke vagy, szemüveges és béna. Nagyon béna. Előbb jár a szád legtöbbször, mint ahogy az agyad kigondolja a szavakat. Ma majdnem elütöttek és még csak meg sem kottyant.
Nyeltem egyet. Mert akkor szóba kerültem én is.
- Mei, mi volt ez a dolog délután az új lánnyal?
Mei, hát ez a neve. Milyen szép ejtése van. Tetszett. Lerakta a sörét és az elnyomott csikket a kérdező fejének vágta.
- Semmi közöd hozzá, seggfej.
- Úgy hallottam, Harry mentette meg.
- Várható volt.
- Miért pártolja ennyire?
- Ó. - nevetett Kane. - szóval ezzel nem dicsekedett.
Harry hirtelen felállt és farkasszemet nézett vele. Kane eltörpült a nézése alatt. Majd fogta magát Harry és leült egy külön lévő, óriási kőre. Felhúzta a térdeit, rajtuk pihentette a könyökét. Nika persze ott sündörgött mellette. Nem értettem, miről beszélnek, de nyilván Harry elküldhette őt. Dúlva-fújva trappolt el tőle. Harry magányra vágyott.
Hátráltam egyet.
A szó hirtelen több értelmet nyert, mint kellett volna.
Ha már erről a hangulatváltozásról volt szó… még erősebb lett. Az ajkaim megremegtek, ahogy elővettem a telefonomat és a régi képeket nézegettem. Kínomban majdnem elnevettem magam. Ha ezt valaki látná, meg sem ismerne.
A torkom száraz lett, tikkadt és szűk. Alig kaptam levegőt, s belekapaszkodtam a fába. Nevetni kezdtem, de ez olyan hisztérikus nevetés volt. Az a fajta, amit nem más követ, mint az a könnycsepp ott a szemeim sarkában. Ott volt Aisha, Pete, és Laurel, akiket mind-mind ott hagytam Londonban. Néztem a képeket, ahol idióta fejet vágunk, vagy épp olyan helyen vagyunk, mi semmiképp sem biztonságos, s mégis otthon volt.
A szívem hevesen kezdett verni. Az űr egyre nagyobb lett.
Előttem lebegett a kép, ahogy Beta és Nelson mosolyognak egymásra, szeretve a másikat. A hideg kirázott és remegtem. Levettem a szemüvegemet és kitöröltem az idióta könnycseppet a szememből. Csak hát újak jöttek…
Aztán az előttem lévő csapatra pillantottam.
Kedves emberek, jó állás, örülnöm kéne, nem? Más a fellegekben lenne. Eljöttem otthonról, ahogy akarták. Van egy jó állásom, ahogy akarták. - meg én is.
A sötét fák beszippantottak magukkal, ahogy ott álltam és azt a képet néztem, amin anya van a mostohatesómmal.
Mindenem meg volt és még sem. Csak egy betolakodó voltam és a tudat egyre jobban kezdett gyilkolni belülről. Levegőért akartam kapni, de nem bírtam a sírástól. A számra tapasztottam a kezemet, hogy ne hallják meg. Megfordultam és szaladni kezdtem.
Hát ez volt azaz érzés, ami maga alá kerített, szép lassan, felépülve, amióta itt vagyok.
A barátaimtól szakítottak, Betáék életét felforgatom és az itt lakó fiatalok soha az életben nem fognak befogadni. Minden olyan szépnek, jónak tűnt, na majd én visszajövök és megmutatom! Legalább is akkor így gondoltam. Amíg bele nem szálltam a saját fejembe.
Maga alá kerített.
Azaz őrjítő, fojtogató érzés, ami felszántotta a bőrömet, csontig hatolva mélyre nyúló fájdalmat okozott és képtelen voltam mit kezdeni vele.
Mikor keresnél egy vállat, hogy megtámaszkodj rajta, felkaroljon, nevetésre bírjon, azt suttogja, minden oké lesz. Aztán arcon nyal a valóság: nincs ilyen ember. Egyedül vagy.
Egyedül voltam.
Egek, megint kezdődik.
Megálltam. Az erdőben csak a zihálásomat lehetett hallani, na meg a dobogó vért a fülemben. Elszámoltam háromig, ahogy tanították, nem működött. Semmi sem működött. Igyekeztem a jóra gondolni: van állásom, Beta jó fej, kedvesek az emberek. Van állásom, Beta jó fej, kedvesek az emberek. Ezt kántáltam már hangosan is, mint egy őrült. Nem javított semmin sem.
Nem, mert a magány fürge ujjai ott kopogtattak az ajtómon.
Aztán már nem sírtam. Egy csettintésre jött a válasz, szinte mindenre. Hiába van jó állásom, jó fej Beta és kedvesek az emberek, megérdemlem a sorsomat.
Megérdemlem a magányt.
Sőt, még ennél többet is.
Megérdemlem, hiszen csakis én tehetek Oliver haláláról, senki más.

Legalábbis én így neveztem őt el még akkoriban. 

2015. április 17., péntek

NÉGY - Tanár

sziasztok!!! végre visszatértem. érdemeltek magyarázatot először is. sajnálom hogy csak ígértem és nem hoztam, de borzalmas napokat élek mostanában. családi hülyeségek legfőképp, igyekszem összerakni magamat. a hétvégén 1 percet se pihentem, ez kihatott az egész mostani hetemre, ráadásul hétfőtől - csütörtökig szó szerint mindenki megtalált. elkezdtem írni, már jöttek, már jött a telefon. tököm ki volt velük szépen mondva :/ nem húzni akartam az agyatokat, meg ígérgetni, de egyszerűen így jött össze :(((( sajnálom. de most itt vagyok és hétvégén is érkezem! remélem tetszeni fog a történet, imádlak titeket!!! jó olvasást xx





Nem kellett volna Castle Combe-ba jönnöd.
Felkeltem az ágyban hirtelen és a kicsapódott ablakra pillantottam. A bőröm felborsódzott és a szívem vadállatként kalimpált a mellkasomban. Mély levegőkkel nyugtattam magam, vagyis próbáltam volna, de az erdőből szűrődő hangok nem hagytak aludni. Lecsuktam a szemeimet és elszámoltam magamban háromig.
Egy. Még mindig hallom azt a förtelmes zajt.
Kettő. Nem akar már megszűnni?
Három. Mintha valaki fogát húznák, ami nálam felért a következő egyszerű szóval: kínzás.
Ez nem kiabálás volt, vagy sikítás. Inkább a szél hozta feszélyező susogás. Jól van Olivia, megint képzelődsz.
Valószínűleg az ablak nyikorgása, ki-be nyílása váltotta ki ezt a vérdermesztő hangot.
Felkeltem és odasétáltam. Az óra reggel ötöt mutatott, még lenne két órám kelésig. Hosszan bámultam bele a megátalkodott erdőrengetegbe, és felsóhajtottam. A hétvége gyorsan rohant el a fejünk fölött, mindössze annyit csináltunk, hogy körbe mutattak. Ki akartam menni mindkét este a tűzhöz, valamiért még sem tettem úgy.
Nem azért, mert féltem.
Elterveztem, hogy akkor is visszamegyek, ha az arcukról sütni fog az utálkozás és az előítélet.  Csak hát a hétvége nem úgy alakult. Jött is a hang, miszerint ez gyenge kifogás. Valóban igaz. Elkapott egy fojtó érzet, ha visszaemlékeztem arra a csapatra. És nem az előítélet áradt belőlem. Mintha egy külön világ lennének, legfőképp fejben. A különbség a falu lakói, és az ott tengő-lengő fiatalok között, ég és föld. Mintha nem is innen származtak volna.
Megráztam a fejemet, már megint rémeket látsz. Biztosan csak a szívélyes fogadtatásuk mondatja ezt veled. De akkor is… ezt a röpke figyelmeztetést nem bírtam kiverni a fejemből egészen addig, míg nem készülnöm kellett munkába.
Az első munkanapom.
Mondhatnám, hogy merő magabiztossággal vettem fel a farmer rövidnadrágomat, a piros blúzommal, és festettem ki magamat, bár nem túl kihívóra. A hajamat szétengedtem, és nagy loknikban lógott a mellkasomra. Megigazgattam a szemüvegemet és elmosolyodtam. Hát, úgy festek, mint aki félig üzleti tárgyalásra, és félig kirándulni megy. De meleg volt és Albert kényelmes ruhát ajánlott. Ez elég kényelmes, meg csinos is. Megvontam a vállamat.
- Egynek elmegy. - nyugtattam magamat, és mielőtt átöltöztem volna, elkaptam a táskámat és útra keltem.
Betáékkal még kora reggel, kávézás közben találkoztam. Ők már hatkor indultak munkába, és csak este értek haza. Van egy közös családi éttermük, ami alapjáraton Betáé volt, és Nelson nem rég társult hozzá. Ketten virágoztatják az üzletet, ebben biztos vagyok.
A táskámat nyomorgattam a kapu előtt. Fura irritáló görcs lapult a gyomromban és nem, biztos, hogy nem Harry miatt.
Mégis mire értette, hogy nem kellett volna ide jönnöm?
- Erre tessék, kisasszony - mosolygott rám az inas. Megfontoltan lépdeltem előtte és többször köszörültem a torkomat, mint kellene.
Lefelé néztem a padlóra, amiről ehetni lehetett volna, olyan tiszta volt. Bár a bizsus témából kiindulva, ki tudja mire képes még Albert. Lehet, a földről eszik. Elkuncogtam magamnak, amíg bele nem mentem egy kősziklába.
A szemüvegem leesett a földre, ami kisebb infarktussal ért fel.
- A franc… jajj! - szedtem össze magam, és bénán mosolyogtam fel az álmos, még mindig kómás, meztelen Harryre. A madarak kint csiripeltek és kezdett túlzottan is melegem lenni. Nincs egy ventilátor? Bár valószínűleg az egyik oka az lehetett a hirtelen hő ingásomnak, hogy kezdtem ténylegesen felfogni a meztelen szót. Épp akkor léphetett ki a zuhanyból, a bőre csillogott a víztől, és a haja is nedves volt. - szép nedves! - mosolyogtam rá kedvesen, aztán el is nyíltak a szemeim. Az arcom azonnal égni kezdett és gondolatból jól megagyaltam magam. - úgy értem a hajad, nedves. Érted. Zuhanyoztál, gondolom. Nem mintha rám tartozna - nevettem zavaromban, te jó ég, elhallgatok már? - csak látom, hogy nedves vagy. - vigyorogtam. - vizes, mármint. Vizes vagy. És tusfürdő illatod van. Jézus, befognád a számat? - kaptam el a kezét és a tenyerét a számra nyomtam. Harry zöld szemei - wow, eddig is zöld szemei voltak? - nagyra nyíltak, és csak akkor esett le nekem is. Az a lágy sistergés, ahol a bőrünk találkozott. A nyál összefutott a számban, és levegőért kiáltottam. Harry elkapta a kezét és elnyílt ajkakkal meredt rám. Vagy bolondnak nézett, vagy egyetértett azzal, ez szokatlan volt. Idegen és fenséges. Beszívtam a felső ajkamat, megízlelhettem a bőrének ízét. Majdnem keresztbe álltak a szemeim tőle, csak hát az ő tekintete ne vándorolt volna a számra, ne állt volna fel a szőr a tarkómon és ne akart volna kicsúszni a talaj alólam. - mi miért mindig így találkozunk? - suttogtam bele a semmibe, majd úgy döntöttem, ideje kikerülnöm őt, mielőtt még inkább beégek. Elindultam jobbra, és mit ad Isten, ő is jobbra lépett. Megtorpantunk, majd balra léptem, vele együtt. Egyszerre sóhajtottunk fel, és mutattuk egymásnak az előbb te legyintést. Majd elindultam, és ismét eljátszottuk ugyanazt. Nem sokon múlt, hogy összeütközzünk.
Harry megvakarta a tarkóját, aztán megszólalt a mély, monoton, vontatott hangján, a tömény brit akcentustól pedig kirázott a hideg.
- Menj te balra, én meg jobbra.
Elszűkültek a szemeim, és ahelyett, hogy balra mentem volna, jobbra indultam. Így szépen össze is koccantunk végre. Harry idegesen pillantott rám, végül megfogta a karjaimat - figyelve, hogy ne érjen hozzám, szigorúan csak az inghez - arrébb pakolt és elsétált mellettem. Az állam leesett, meg a tekintetem is a csupasz fenekére.
Egek, meztelen volt és még csak meg sem néztem elölről.
Mielőtt válaszoltam volna Albert hívására, Harry arcátlan, visszafojtott vigyorára lettem figyelmes.
Csak akkor esett le, hogy az előző kitörésemet hangosan is kimondtam.
Ezek után szórakozottan vettem fel a szemüvegemet, ültem le a kanapéra és hallgattam Albert beszédét. A programról mesélt, vagy mi. Az én fejem teljesen máshol járt.
Harry kerek feneke lebegett előttem, na meg az elégedett mosolya. Hogy az a …! Lángoltam, főképp az arcom, így mikor Albert megkérdezte, hogy a lovaglás ennyire zavarba hozott volna-e, csak pislogni tudtam.
- A lovaglás?
- Ma arra gondoltam, hogy megnézzük a lovakat. Az uszoda hétfőnként nem tart nyitva, és már úgyis ezer éve nem lovagoltam.
Oh.
- Rendben.
- De ha ennyire feszélyez, ak…
- Nem, dehogyis. Szeretek lovagolni. - mondtam büszkén, majd a folyosóra pillantottam, ahol Harry már felöltözve battyogott. Neki is tetszett a lovaglás téma. - igaz, nem tudok, de szeretni fogok.
- Csak egy jó tanár kell melléd és nem lesz baj, angyalom. - kacsintott Albert. - Harry, lennél szíves abba hagyni a járkálást?
Harry bólintott.
- Bocsánat, csak a kulcsomat keresem.
Harry hangja szinte elváltozott. Mintha legalább is az angol királynőhöz beszélne, fegyelmezett lett és lágy a hangja. Alberttel hosszú pillanatokig bámultak egymásra, én pedig kettejük között váltogattam a pillantásomat. Csak akkor értettem meg, hogy mi történik.
Harryből áradt a tisztelet és a szeretet Albert iránt, és fordítva sem volt másképp. Hirtelen elöntötte a mellkasomat a szúró s egyben melengető érzés. Még az ajkaim is elnyíltak, forró fejemet finoman lesütöttem és dobolni kezdtem a lábammal.
Egek, Olivia, nem lehetsz féltékeny másokra.
Pedig hogy csúnyán fejezzem ki magam - szigorúan csak a gondolataimban - a fene egye meg, féltékeny voltam! Nem is féltékeny, inkább irigy. Elfintorodtam és igyekeztem elsöpörni a gondolatot a fejemből.
A sokadik szólításra ütöttem fel a fejemet. Albert szűkült szemekkel méregetett.
- Jól vagy, gyermekem?
- Persze. - mosolyogtam és megigazgattam a szemüvegemet.
Aztán Harryre pillantottam, aki megtalálta végül a kulcsát és az ajkai széle vigyorra akartak kunkorodni. Valamiért mégis elfojtotta.
Leesett az állam. Ugye nem azt hiszi, hogy érdekel a feneke? Mármint persze, hogy érdekel. Nem úgy, tehát nem fognám meg - annyira. Egek, semennyire! - de ahhoz képest egész jó volt. Mégis mihez képest?
Beszívtam a felső ajkamat idegesen, ki kellett szabadulnom a saját fejemből.
Mire észbe kaptam, Harry már nem volt a szobában velünk. Albert azonban ölbe ejtett, összekulcsolt kezekkel csak nézett. Mélyen, kutakodóan. Kezdtem eltörpülni a nézése alatt. Még csak egy órája sincs, hogy megérkeztem, de teljesen leégettem magam.
- Gyere, sétáljunk.
- Írtam össze étrendet!
- Majd később, kedvesem. Szeretném megmutatni a kertet.
A kertet, ami legalább akkora tartomány volt, mint maga a villa. Albert arcán olyan élvezetes mosoly ült, hogy megteltem örömmel. Mielőtt elkapott volna, hogy őt bámulom, oldalra pillantottam.
A hátsó bejáraton léptünk ki a „kertbe”, ahol aztán minden volt. Medence - igen, saját úszómedence, plusz egy jakuzzis - fából fabrikált, simára mázolt padok, asztallal, napernyővel, hintaággyal. Meg egy külön kis hinta is volt, gyerekeknek. Majdnem kifutott belőlem, melyik kislány hintája ez ugyan, valahogy viszont visszatartottam.
A virágos kert pompázatos volt. A tulipánok tündököltek a napsütésben, sárgában, pirosban meg lilában is. Messzebb pedig ott volt az istálló. Nem elég a medence, egy saját istálló is kell.
- Így van. - nevetett Albert. Már megint kifutott. Kétségbeesett arcot vághattam, ő csak humornak vette az egészet. - hova tenném a sok pénzt, nem?
- Én nem úgy értettem.
- Ne köntörfalazz. - billentette oldalra a fejét. Felsóhajtottam.
- Elég puccos a jakuzzi, meg a medence, főleg az istálló. - mondtam gyorsan. - viszont becsülendő, amiért ilyenekre költi a rengeteg pénzét és nem mondju…
- Drogra? Alkoholra?
- Például.
- Mondd csak, kedvesem, miért használnék tudatmódosítót? - mutatott körbe a kezével - hogy elfeledjem mindezt?
Na igen. Gyönyörű volt. A napfényben hömpölygő mező a kert végén, a hófehér ló, ami épp legelészett és a fülét mozgatta. Vagy a nyári állatok, mint a pillangó, össze-vissza cikázva, virágról-virágra.
- Egyébként sincs rá szükségem. Mindenem meg van. - mosolygott rám kedvesen és muszáj volt viszonoznom.
- Nézzük meg a lovakat!
Vakon követtem Albert lépteit. Tudom, ismeretlen volt és nem szabadott volna rögtön bíznom benne, de egyszerűen csak megtörténik. Új környezet, új emberekkel és Albert elsőre látásra belopta magát a szívembe.
Körülmutatott az istállóban, a büdös trágya szagtól égnek állt a szőr a tarkómon, de jól viseltem.
- Ő itt Szilaj, az én lovam - mutatott az barna lóra, aki az orrát belenyomta Albert tenyerébe. - bátor és gyors, hűséges állat.
-  És az a fekete? - mutattam az éjfekete lóra, akinek a bal szeménél volt egy fehér folt. Gyönyörű volt és látszott rajta, hogy vad.
- Ő Thorn, Harryé. - pillantott rám. Szóval őt is Tövisnek hívják, érdekes. (értsd: Thorn = tövis. )
- Ki másé. - mondtam őszintén, persze Albert csak kuncogott egy sort. - már bocsánat, csak hozzá illik.
- Szóval szerinted Harry vad?
- Fogalmam sincs, nem sokat beszéltem vele.
- Ha jól tudom, hazakísért valamelyik nap - legyintett és égtem. Az egész arcom, a nyakam is.
- E-elmondta?
- Mindent megbeszélünk, kedvesem.
- Oh.
- Azt mondta, jót beszélgettetek és szívesen segít beilleszkedni. - mormolta, miközben kefélni kezdte Szilaj szőrét.
Csöppet sem túlzás, az állam a földre zuhant, ha nem tovább.
- Tessék?
- Nem így volt tán? - lepődött meg.
- Mondjuk úgy, hogy az unokája egyáltalán nem szívlel. Biztos azért, mert Londonból jöttem - vontam vállat - új vagyok meg ilyenek, az egész csapat kitagadott már az első pillanatban.
Albert vigyora lefagyott az arcáról.
- Tudom, mikor hazudik Harry, és hazudott nekem, észrevettem. De hogy ekkorát! - háborodott fel. - egyet se félj kedvesem, jóban lesztek, megígérem.
Elnevettem magam. Ez a nevetés mélyről jött, igaz volt.
- Nem hinném.
Ő pedig csak hümmögött mindentudóan.
- Melyik paripát szeretnéd? Választhatsz.
- Most? - kezdett el hevesen dobogni a szívem. - de én… szóval én nem tudok lovagolni.
- Már mondtad, de egyet se félj, míg engem látsz. Remek tanárt fogadok melléd.
Albert elindult visszafelé s én alig bírtam követni a lépteit.
- Tanárt? Egek, nehogy fizessen érte!
- Most, hogy tegeztél, lehet, fizetek is! - kacsintott rám s ismét melegem lett.
- Úgy értem, Albert - fogtam meg a kezét sietősen. - kérlek, taníts meg te, tényleg.
- Én nem tudnálak megtanítani, de ismerek egy remek tanárt. Hidd el, ő jobb lesz neked, mint én.
Nyeltem egyet.
- Akkor vond le a fizetésemből.
Összevonta a szemöldökét és megfogta a kezemet. Az érintése olyan lágy volt mégis törődő, biztonságot nyújtó, el akartam húzni.
- Semmit sem vonok le. Ne aggódj a pénzen, Olivia.
- De…
- Nincs de, különben megduplázom a fizetésed. - fenyegetett és vicces volt a szituáció. Honnan gondolta, hogy elhallgatok? Más rég ugrott volna annyi pénzért, engem viszont nem vonzott annyira. Már így is giga összeget kapok a munkámért, hogy is kérhetnék duplázást?
A tekintetünk másfelé szegeződött, mikor is egy csinos fiatal lány sétált az ajtóig, csengetett. Egy táska volt a vállán, rágózott és sóhajtozott közben. Biztosan Harryhez jött. Ezen viszont nem volt több időm aggodalmaskodni, ugyanis a nappaliig követtem Albertet.
Harry beengedte a lányt, fekete pólóban volt, összefogott hajjal, és mosolygósan. Komolyan ide hozza a nőit mindenféle piszkos dolgok miatt?
Albert rám pillantott, mintha olvasna a fejemben.
- Harry, tegyétek le a füzetet két percre és gyertek ide.
Előttünk álltak meg a csajjal.
- Egy fontos dolgot szeretnék tőled kérdezni, fiam.
- Bármit, apám. - mondta és megtorpantam a mozdulatomban. Apa?
- Szükségem lenne egy jó tanárra.
- Matekból? Már így is sok a tanítványom.
Lesápadtam, de kifutott belőlem.
- Matek tanár vagy? - suttogtam szinte és bele is remegtem.
- Magán tanár. - bólintott. - miért?
- Csak úgy kérdeztem. - legyintettem. Egek, rettegtem a számoktól.
- Kinek kéne tanár és milyen?
- Lovagló tanár.
Harry felsóhajtott.
- Kinek?
Albert rám pillantott, én viszont Harry kezére, ami ökölbe szorult. Feszült lett. Egymás szemébe néztünk és Albert elkezdett nevetni. Olyan vidáman, olyan őrülten, mintha a világ legboldogabb pillanatával ajándékoztuk volna meg.

- Olivia, kedvesem, nem tudnék jobb tanárt elképzelni neked Harrynél. 

2015. április 7., kedd

HÁROM - TITOKZATOS

helló bébikék! itt a következő :) a héten még pénteken tudok nektek újat hozni, előtte-utána programom van, semmi időm nem lesz rá. de pénteken érkezem! addig is jó olvasást és wow, örülök hogy eddig tetszik!!! nagyon örülök a véleményeteknek, mindig nagyon szívesen olvasom őket, legalább annyira, mint ti a részt :) millió puszi xx 




Legalább hatszor lejátszottam a fejemben, hogy s mint fogom bemutatni magam. Ami elég nagy badarság, bemutatni magam? Sziasztok, Olivia, és ennyi lenne a történet. De mégis csak egy új társaság, idegen emberekkel, akiket magamba kell fogadnom. Mármint nem úgy magamba fogadni, hanem a testembe.
Egek, a testembe, mint az agyamba. Elnevettem magam zavartan, még jó, hogy ezt senki sem hallotta.
Tehát magamba kell szippantanom az új környezet új embereinek új auráját. Ez sem volt értelmes, mint a gondolataim nagy része, ügyes vagy, Olivia. Megráztam a fejemet, ezzel azt imitálva, hogy épp kihullottak a fölös agyalásom szüleményei, legalábbis egy része.
Csak hát amikor megérkeztem a nagy becses tábortűzhöz, hirtelen minden és mindenki elhallgatott.
Beleütköztem Kane hátába, aki csak elnevette magát az orra alatt.
- Hé tündérke, óvatosan, barátnőm van.
Éreztem, hogy elvörösödök.
- Nem ismerkedésnek szántam, csak épp azon tanakodtam, hogyan fogo…
Az én szavaim is elálltak. Szempárok tömege nyalta végig az egész testemet, tetőtől talpig és éreztem. Ahogy szép lassan eltörpülök ott helyben és belülről valamiféle támpontért kiáltok. Nos, ez lehetne mondjuk Kane, aki letündérkézett, vagy Harry/Thorn/mitbánomén, aki már láthatáron sem volt.
Biztos jót hancúrozik azzal a lánnyal. Egek, Olivia, nem is ismered őt, de már úgy hangzol, mint egy féltékeny barátnő.
- Lazíts, csak vicceltem. Srácok, ő itt Tündérke, Tündérke, ők itt a falu menőbb része.
- Olivia. - helyesbítettem, nem szerettem a beceneveket.
- Srácok, ő itt Olivia, aki tündérke.
Kane levigyorgott rám szemtelenül és komolyan, nem tehettem a mosolyomról, mi végigszaladt az arcomon.
Várhattam volna konfetti záport, üdvrivalgást, esetleg tömeges Szia Olivia, örülünk, hogy megérkeztél ordítást, egyik sem játszott ott és akkor. Csak az a borzasztó, vérdermesztő csend.
Bénán intettem és a még fancsalibb mosolyommal köszöntem.
- Sziasztok.
Egyébként tényleg olyan filmbe illő feelingje volt, a hatalmas tűz, körbe kövekkel, egy-két fából összerakott paddal, amin ültek. Voltak ott vagy húszan, huszonöten, és egy sem volt képes köszönni.
Hát jó, elkönyveltem annak, hogy új vagyok, szőke ronda szemüveges ellenszenves Londoni idegen. Ennyi jelzőt sem használtam még magamra egy mondatban, mindegy.
- Ne aggódj - mondta Kane csak nekem, halkan. - így fogadják az újakat.
- Hány új jött eddig összesen? - vontam fel a szemöldökömet.
- Az utóbbi 10 évet nézve? - tűnődött. - egy sem. - kacsintott, mire meglöktem teljes erőmből. Csak hát az izomkötegnek meg sem kottyant. - ne ismerkedj, tündérke. Van barátnőm.
- Nem ismerkedek. - mondtam gyorsan, komolyan azt hiszi, hogy nyomulok rá? Kane szemei sarkában összefutottak a nevetőráncok, amitől még inkább pirulni kezdtem. Összefontam a karjaimat, mire felemelte mind a két kezét.
- Ne bánts, Tündérke, nem akarok rosszat.
- Ha szemmel verni lehetne…
- Mással verj inkább - nevetett, és nos igen, az állam le is esett abban a pillanatban. - nem a kezedre gondoltam, miről ábrándozol te? Barátnőm van, Tündérke.
- Igen, ezt már mondtad. Mégis a szoknyám alá túrnál a kezeddel - billentettem oldalra a fejemet és büszke voltam, amiért megleptem a válaszommal. Megvakarta a tarkóját röhögve.
- Az más téma. Na gyere, szerzünk piát.
- Ó, nem, én nem iszok! - védekeztem rögtön, és többen úgy néztek rám, mintha épp valami förtelmes, lehetetlen dolgot mondtam volna. Körülpillantottam és süllyedtem, jó mélyre a föld alá. Nehezen, de nyeltem egyet.
Kane megragadta a kezemet és húzni kezdett.
- Ha be akarsz illeszkedni, akkor most meghúzod ezt a korsó sört.
A gyomrom összerándult. Ha be akarsz illeszkedni. Körülpillantottam. Nem hazudok, a társaság jó nagy része engem pásztázott. A ruhámat, a hajamat, a szemüvegemet. Kívülálló voltam, és nem volt csoda. Ha végignéztem a bőrkabátos, piercinges, piálós társaságon, összeállt a kép.
A különbség majd ki verte a szemeimet. A csilli-villi ruhámmal - ami nem puccos, de hozzájuk képest mégis az - a csajos szandálommal, a szőke hajammal, meg a szemüvegemmel… mintha egy stréber bálkirálynő besétált volna a gettóba.
Eltörpültem. De már nem az a szokásos új vagyok kisebbségi érzésem volt. Hanem az a jól megszokott, nem vagyok odavaló érzet. Maga alá kerített és szemeztem azzal a sörrel. A nyál összefutott a számban, ha az ízére gondoltam. A kezem ökölbe szorult. Nem, Olivia, nem kell meginnod. Nem kell beilleszkedned, nem kötelező, nem így.
Azonban a kezem másképp döntött. A pohár felé nyúlt. Volna, hogyha egy másik rá nem markol és ledobja a fűbe.
Felpillantottam és ott volt.
Harry magasodott fölém és nézett le egyenesen Kane szemébe. Csak az ajkait tudtam bámulni. Ahogy mozogtak, kecsesen, ívelten, telten és lilán. Beszívtam a felső ajkamat, és Egek, lebuktam. Ajak beszívva pillantottam a szemeibe, amik már a szájamon bandukoltak. A pulzusom olyan hirtelen szökött fel, megszédültem és homályosan.
- Ó te jó ég - bukott ki belőlem teljesen váratlanul és akkor találkozott a tekintetünk. Mint derült égből mennycsapás. Halkan ziháltam fel az intenzív, feszélyező és mégis mély, bekebelező tekintetétől. Csillogott, megbabonázott és velem meg akart fordulni a világ.
- Nem kell meginnod. Kane hülyeségeket beszél, ne figyelj rá.
- Persze.
Felvonta a szemöldökét.
- Persze?
- Hogyne - válaszoltam. Mit is mondott? Pörgessük vissza. Ja, hogy ne igyam meg. - úgy értem, oké.
- Komolyan mondtam, Olivia - úgy mormolta a nevemet, mintha aranyból lenne. A szemeim elnyíltak. - nem kell meginnod.
Aztán fogta magát és arrébb állt. Én pedig néztem a hátát, ahogy távolodik. Szerencsére nem túl messzire, pont ráláttam.
Szerencsére?
Valami baj van ott a fejedben, Olivia, méghozzá elég nagy. Rápillantottam a pohárra, ami a földön volt. Felvettem és megtöltöttem.
- Ne hallgass Thorn-ra. Igyál. - kacsintott Kane, majd leült a tűz mellé. Megpaskolta maga mellett a helyet, de hezitáltam. 10 perccel később sem szoktam hozzá, hogy engem stírölnek. Mély levegőt vettem és felsoroltam a lehetőségeket. Egy, gyenge módjára hazasietek egyedül, a sötétben, az idegen faluban. Kettő, összeszedem magam, leülök, és jó pofát vágok az egészhez.
Maradtam a harmadik megoldásnál, miszerint leülök és csendben maradok.
Még azt is végignézték - persze olyan csendben, mintha temetésen lennénk körülbelül - ahogy leülök, lerakom a sörömet és elrendezem a ruhámat. A hajam az arcomba omlott és nem akartam felnézni. Nagyon nem. Főleg mert egy tekintetet éreztem az arcomon, égetni, perzselni. Aztán Kane felsikított:
- Ábúúúúú! - ordított farkasként, majd mindenkiből kitört a röhögés. Csak hát Harryből nem. A lány az arcát cirógatta, ő pedig folyamatosan engem bámult.
Tüzetesen.
Egyre s egyre mélyebb pillantással, mintha belém akarna látni.
Mozdulatlan maradtam, és eltörpült a fülemben a nevetés. A szemüvegem félre állt az orromon, megigazgattam, de Harry akkor sem nézett másfelé. Mintha megigézték volna. Az állkapcsa feszülten rángatózott. Nem gonoszul nézett, inkább értetlenül.
Nem értette, mit keresek ott?
Na, hát azt én sem.
A kezemmel a sörömért nyúltam, odapillantott és megrázta a fejét. Felvontam a szemöldökömet. A számhoz emeltem a poharat, a szemei elszűkültek. Magamban elnevettem magam. Most komolyan azt hiszi, hogy hallgatok rá?
Elnyílt a szám, és már majdnem beleittam, mikor elvették a kezemből a poharat.
- Hagyd, Tündérke - mondta Kane szórakozottan. - nem neked való.
Tessék?
- Tessék? - néztem rá értetlenül. - az előbb még te akartad belém dugni. - mondtam meggondolatlanul, mire többen felröhögtek körülöttünk. Én pedig égtem, de úgy igazán. - mármint belém tömni.
Kész. Már mindenki nevetett.
- Jól van Tündérke - karolta át a nyakamat - mondtam már, hogy van barátnőm.
Ha még egyszer elmondja, neki megyek a falnak.
- Tudom, ne hajtsak rád.
Rám kacsintott, de a mosolya nem volt olyan fényes, mint eddig.
- Csak lazulj el, majd elfogadnak.
- Hány év múlva? - billentettem oldalra a fejemet.
- Nem akarsz egy évet sem maradni - kottyintotta el, és bizony meglepődött, hogy hangosan kijött belőle. Elszűkültek a szemeim, de csendben maradtam.
- Mondd csak Tündérke, - jött a többnyire gúnyos hang. - hogy-hogy Londonból egy ilyen kis faluba költöztél el?
- Biztos nem volt jobb dolga.
- Nem kapott elég figyelmet - röhögött a másik.
- Itt nincsenek fodrászok, meg manikűrösök - legyintette a hátára a haját az egyik barna hajú, ál-kedves mosolyú lány. Azt se tudtam, mi történik hirtelen. Mindenhonnan jöttek a vádló, lenéző beszólások és csak kapkodni tudtam a tekintetemet közöttük. Próbáltam megállni, hogy ne szorítsam ökölbe a kezemet. De nehezen ment.
Egy. Kettő. Három. Kifúj egy mély levegő. És még egyszer ez a szertartás, újra és újra. Megigazgattam a szemüvegemet és igyekeztem a fenekemen ülve tűrni, ahogy dobálóznak mindenféle ocsmánysággal.
- Nekem tetszik a ruhája. Tépjük le róla - röhögtek össze szembe velem.
- Inkább ne, meglátnánk a rusnya testét - susogta, persze olyan hangosan, hogy odáig halljam. Idegesen rángattam az állkapcsomat, szerencse, hogy az előre hulló hajam eltakarta. Aznap este én voltam a terítéken, be kellett látnom. Az új csaj, a menő ruhájával meg a szőke hajával.
Hozzáteszem egy szőke sem volt közöttük. Nem mintha nagy szám lenne szőkének lenni, de akkor és ott: utáltam. Miért nem öltözhettem kevésbé feltűnően?
Lenyeltem a visszaszólásaimat. Én nem ez vagyok. Nem állok le fölösleges vitába. Harry barátnője volt a következő, aki megszólított:
- Most sírni fogsz? - billentette oldalra a fejét, de valami más foglalt le. Mellettük, a nagy csipet csapat közepén, ott volt a vörös hajú lány, a Sia-s pólójában, sörrel és cigarettával a kezében. Ő nem röhögött, sőt mi több, meg sem szólalt. Csak csendesen ült, beleszívott a cigijébe, kifújta a füstöt, hallgatott. Találkozott a tekintetünk és felvonta a szemöldökét. Most mire várt? Hogy álljak fel és kiabáljak?
Inkább csak mosolyt küldtem felé és intettem.
Na, erre mindenki szája megállt és odapillantott, ahová követtem. Kínos csend volt, és akkorra már leesett. Minden csapatnak van egy fajta fővezére, akire felnéznek és hallgatnak. Itt ő volt az. Tehát, ha ő befogad, akkor a többiek is?
- Badarság - nevettem az orrom alatt, s természetesen ismét én lettem a közönségem figyelmének központja.
- Az a badarság, hogy ide merted tolni a képedet - mondta Harry ágyasa. Ágyasa, miért az ágyasa? Biztos szexelgetnek. Egyáltalán megint miért gondolkodok ilyenen? Megráztam a fejemet.
Továbbra is hallgattam.
Kane tekintete lyukat vájt az arcomba, pontosan úgy, ahogy Harryé is. Egek, csak ki ne álljanak értem és ezt tényleg így is gondoltam. Azt hinnék, kell valaki, hogy megvédjen. Nem vagyok rászorulva és soha nem is leszek. Csupán ragaszkodtam az elmélethez, okosabb enged, szamár szenved.
Bárminek elmondhatnak, a szemembe, vagy hátam mögött, teljesen mindegy. Ott ültem és tartottam a hátamat. Ha megtapasztalják a tűrőképességem, talán leszállnak rólam. Tudom milyen, ha új érkezik egy összeszokott társaságba. Rögtön elfogadnak, vagy nem m befogadó képes a dolog, legalábbis így hiszik.
Nem tehettem róla.
A tekintetem ismét megtalálta Harry arcát, aki épp valamit súgott a barátnője fülébe, ő pedig magyarázni kezdett. Csak hát úgy néz ki, Harry magasról tett rá. Az ő szemei is engem kerestek meg, és megütközött a tekintetemben. Az ajkai szétnyíltak, ezt követően az enyémek is.
Olyan volt, mintha egyszerre mágnes és egy féktelen szivattyú lett volna. Magához vonzott s majd beszipolyozott. Az arcát csupán a tomboló tűz világította meg, az állkapcsa ismét feszélyezetten rángatózott, ilyenkor gondolkodott?
Észre sem vettem, hogy beszívtam a felső ajkamat.
Csupán mikor Harry tekintete oda esett és ráharapott az alsó ajkának bal szélére. Vajon ő észrevette?
Ismét összenéztünk.
A szemei sötétek voltak, éjsötétek és a helyemre parancsolt se perc alatt. Oda ragasztott a kőre, mozdulatlanná tett.
Felszökött a hő a nyakamon és idegesen igazgattam meg a szemüvegemet. Eddig is ilyen meleg volt itt?
Egek, mintha a tekintetünk macska-egér játékot űzött volna. Mintha én lettem volna a zsákmány, ő pedig a tigris. Vagy valami nagyobb állat, teljesen mindegy mi, csak nagy legyen.
Jól van, Olivia.
Aztán valaki behajolt a terünkbe és egy széles vicsort pillanthattam meg. A Barátnő nem mondott sokat, viszont fenyegetett a szemeivel.
Tehetek én róla, ha Harry beleesik a látószögembe? Meg úgy még jó pár emberrel együtt, csak hát be kellett vallanom, kevés olyan jelenség volt a közelben még, mint Ő.
Nem hazudtam, mikor megemlítettem, a vékony fiúk tetszenek. Harry pedig igen csak ki volt gyúrva. Nem konditermet mondanék rá, inkább sok futást, meg házi munkát. Az izmok kellemes tömbökben lapultak meg rajta, a karján, hasán és valószínűleg lejjebb is. A haja meg egy külön világ volt. Barna haja lehetett, azt is csak a tűz lángjainak fényében szúrtam ki. Egyébként feketének tűnt. Hátra volt fogva egy copfba, de egy tincs lelógott az arcába elől.
- Szóval ez a nagy szórakozás? - fordultam Kane-hez, és tettem rá, ki mit mondd. Legalábbis próbáltam. - kiültök ide és ennyi?
Kane mélyen a szemeimbe nézett, komoran. Majd vigyorra húzódtak az ajkai pár perces szünet után.
- Miért, mit vártál? - ráncolta a homlokát. - csak egy falu, nincs itt semmi különös.
Akkor mégis miért mondta ilyen sejtelmesen?
- Nem hiszek neked.
Elnevette magát.
- Ha kalandra vágysz, Tündérke, rossz helyre jöttél - vetette el, és valószínűleg Harryre pillantott. Én végig Kane arcát pásztáztam. Többről volt itt szó, és ez nem csak a kíváncsiságom mondatta velem. Hanem… jó, a kíváncsiságom mondatta velem. Kellett még valaminek lennie. Vagy csak beképzelem az egészet?
- Szerintem pedig nem. - vigyorogtam rá.
- Mert mit vársz? - csodálkozott el. - unikornisokat?
- Menj el innen, Hableány. - mondta ismét az egyik csapattag, nekem pedig ökölbe szorult a kezem.
Felálltam és szembe fordultam vele. Mindenki „hó”-ban tört ki, a kezem remegett és fájt a nyelvem a visszatartott szavaktól. Na meg amiért ráharaptam. Vissza akartam számolni, ahhoz is túlságosan rendezetlen voltam már.
- Mindjárt neki megy.
- Vigyázz, Rickie, vadmacska a láthatáron.
- Ebből elég. - Harry volt az, aki felállt. A mély, morgó hangjától elhallgatott mindenki. - engedj el, Nika.
- Mit csinálsz? - türelmetlenkedett a lány. Igen, jó kérdés, mit csinálsz?
- Hazaviszem Oliviát. Maradj itt, nem sokára jövök.
Elnyílt a szám. Engem nem kell kísérgetni, de már tök mindegy volt. Egy az, hogy nem beszéltem. Képtelen voltam. A másik, hogy ő már elindult. Nekem pedig követnem kellett tekintve, hogy ellent mondást nem tűrő hangon szólt rám:
- Olivia.
Nem ordított, ellenben megugrottam.
- Egek - makogtam csendesen, és rá se rántva a többiekre, Harry után indultam. A hosszú lábai gyorsan lehagytak engem, szinte futnom kellett, hogy utolérjem s tartsam a tempót. - lassíts már. - meg sem hallgatott. Megbotlottam pár kiálló fagyökérben, felhorzsoltam a tenyeremet, amikor megkapaszkodtam a törzsben. Felszisszentem, de meg se szólaltam. Végül Harry felsóhajtott és lassított a léptein. - miért jöttünk el? - csend. - hm? Egész jól viseltem. - ismét csend. - most komolyan, láttad az arcukat? Jobban fájt nekik a hallgatásom. Meg sem szólalsz? Elvitte Nika a nyelvedet? - bukott ki belőlem, majd egyből égni kezdett a fejem. Főleg, hogy a szemei sarkából lepillantott rám. - úgy értem a cica. Nika cica. - jött ki megint. - Jézus Olivia. - beszéltem magamhoz, nem igazán zavart, hogy Harry ott van. - mikor tudod végre befogni?
Már csak akkor égett jobban az egész nyakam és arcom, mikor Harry arcán szórakozottságot véltem felfedezni. De jó, jót röhög rajtam magában. Felsóhajtottam. Inkább befogtam a beszékélőmet, amíg a kapunkig nem értünk.
Erre is csak úgy jöttem rá, hogy Harry megtorpant előttem, én pedig a hátába mentem.
- Bocsi - motyogtam zavartan. Mikor tanulok már meg magam elé nézni?
Harry megfordult és elállva az utamat, az arcomat tanulmányozta. Felpillantottam az égre, bárhová, csak ne Rá.
- Tényleg Újhold van? - láttam, hogy bólint. - és ez jelentene valamit?
- Semmi különöset. - mondta halkan.
- Csak mert - pillantottam rá. - úgy mondtad, mintha olyan nagy szám lenne. Nem először van Újhold, meg Telihold meg ilyenek.
- Meg ilyenek. - ismételte.
- Még nem láttam napfogyatkozást, az előzőt végigaludtam. Nem mintha ez téged érdekelne, tudom, csak néha nem tudo… mit csinálsz? - akadt el a hangom, ahogy Harry lehajolt és óvatosan a szemüvegemhez nyúlt. A tekintetünk összefonódott, elfojtottam a lélegzetemet, miközben megigazgatta az orromon. Komótosan, és vigyázva. A hüvelykujjának hegye hozzáért az orromhoz, s engem kirázott a hideg.
- Nem kellett volna idejönnöd. - mormolta, nem gúnyosan, más ült a hangjában. Valami olyan, mit akkor és ott képtelen voltam megfejteni.
- Szeri… - köszörültem meg a torkomat. - szerintem megálltam a helyemet. Elvégre nem rohantam haza sírva. - nevettem zavartan.
- Még sosem láttam ennyi dühöt egy nőben, Olivia. - a hangja egy sejtelmes érintés volt a gerincem mentén. Kiegyenesedtem s többet akartam.
- Nem voltam dühös.
- Nem kellett volna Castle Combe-ba jönnöd. - helyesbített, felegyenesedett és elindult. Rögtön fázni kezdtem. - kerülj el minket. A saját érdekedben.
Figyeltem, ahogy minden lépésével egyre távolabb kerül. Olyan titokzatos volt, oly rejtelmes.
És melyik nő tud ellenállni egy ilyen misztikumnak?
Biztos van, aki igen.

Csak én nem.