Harminckettedik Fejezet - DOBBANÁS

helló mindenki! megérkeztem a kövivel! nekem ez lett a kedvencem azt hiszem :))) jó olvasást hozzá, remélem nektek is tetszeni fog! <333xx

Bambán meredtem rá, ez volt a válaszom. Elvégre az nem létezik, hogy kiruccanunk megnézni valaki szívét.

Maximum, hogyha felvágjuk a testünket és bekukkantunk. Aztán az orvosnak magyarázhatják, hogy a hülye meg akarta nézni a szívét, ezért feltárta a mellkasát.

A vonat mozgott alattunk és egyre hidegebb lett. Számomra elég valótlan volt az egész. A lerobbant vonat csak úgy megindult, Harry szívéhez.

Egy vonat Harry szívéhez.

Hahaha. Haha.

Ha.

Nem bírtam nevetni, mert Harry túlságosan is komolyan nézett engem. Nyeltem egyet.

- Szóval azt mondod, vágjuk fel a mellkasod?

Harry hátra vetette a fejét és felnyögött unottan.

- Nézz körül, Fae. Nézz ki az ablakon.

Felsóhajtottam. Komolyan ezt játsszuk? Erőm sem volt elsétálni az ablakig. Szinte nekiestem, ahogy hirtelen fékezett a vonat. A vonat, ami le volt robbanva. A lerobbant vonat, ami megindult. Megindult Harry szívéhez. Rendben, bevonulok a legközelebbi elmegyógyintézetbe. Vagy Harryt iratom be.

Mindenhol hófehérség volt. Mintha egy fehér lappal lettünk volna beborítva, csak azt láttuk. Csak hogy ez vakítóan fehér volt, rikított. Pislogtam is jó sokat.

- Oké, szóval leesett a hó Los Angelesben.

Harry mellkasa a hátamnak simult és a hűlt lehelete a nyakamnak csapódott. Felborzadtam. Pár pillanatra a szemeim is lecsukódtak.

- Nézd közelebbről, Fae - suttogta nekem óvatosan. Nyers volt a hangja, de nem annyira, mint általában. Felé fordítottam a fejemet és összesimult az orrunk. Találkozott a tekintetünk. Az övé üres volt, az enyém pedig zavart, hitetlen. Tükröződött az övében.

Figyeltem rá. Hallani akartam a hangot. Miért hallgat?

Az ablakra tapadtam még jobban. Jó sokat pislogtam, hogy élesítsem a látásomat. De nem láttam semmit. A nagy fehérséget, ennyi.

Aztán feltűnt valami. Mintha a fehér komorabb lett volta. Szürkébb. Nem jeges szürke, inkább piszkos szürke. Mikor a hó jéggé fagy össze, kitapossák, kikoptatják. Olyan volt. Egy hatalmas fal volt előttünk, és a vonat lassított.

Egy jóval fölénk tornyosuló, magányos, szürke fal.

- Mi ez, Harry?

A hangom megremegett. Jó kérdés, miért.

- Meg fogod látni, Fae.

- És ha nem akarom?

Harry megfogta a kezemet és meglepett, mikor összefonta az ujjainkat. Elnyíltak a szemeim. Ezt meg miért csinálta?

Mélyen a szemeimbe nézett. Elkapott. Képtelen lettem volna másfelé nézni.

- A te döntésed. Kövess, ha válaszokat akarsz.

Elengedte a kezemet hanyagul és a kabin ajtajához lépett. Kinyitotta és leugrott a vonatról.

Menni vagy nem menni.

Válaszok. Harryről. A francba, egy millió dollárért sem hagynám ki!

Alig mertem felnézni, miután leugrottam a vonatról. Egy valami tűnt fel: síri csend volt.

Azt várnánk, hogy kint a szél, az utcazaj, bármi, de megtöri a csendet. Semmi. A temetőben is nagyobb volt a zaj, mint ott. Elkapott a fojtogató érzés. Legyen már valami zaj az Isten szerelmére!

Felnéztem.

Harry ott állt a fal mellett, zsebekbe dugott kezekkel és csak nézett fölfelé.

A látvány rajzolnivaló volt. A jégfal, előtte Harry, görbe háttal, kusza hajjal, fekete szövetkabátban. Gyönyörű volt. Ha lehet ilyet mondani. Bármelyik alkotót megihlette volna.

Az egyik lába hajlítva volt és előrébb, mintha támasztaná magát, előre ne bukjon. Én kővé dermedtem. A csend miatt. Ez nem a filmbeli, viharelőtti csend volt. Ez a csonttörő, lélegzet visszafojtó, szívfagyasztó csend volt.

Mintha a világ legmélyebb lyukába kerültem volna, amin eluralkodott egy érzés.

Ez az érzés lehetett a világ legnyomasztóbb, legkerülendőbb, legsorvasztóbb érzése a világon. Ami képes az ember lelkét meggyilkolni.

Ez volt hát a magány.

Mellé akartam lépdelni, de éreztem a szemeim mögött gyülekezni valamit. Nem, nem, nyugalom Fae.

Nagy nehezen, de rávettem magam, hogy mellé lépdeljek. Harry lenézett rám, a szemei sötétek voltak. A maradék láng is kihunyt a szemeiből és én megfogtam a kezét. Muszáj volt.

- Mi ez a hely, Harry? - suttogtam.

Elmosolyodott.

- Mit gondolsz, mi ez?

Beszívtam az alsó ajkamat.

- Nem tudom, de nem akarnék itt élni.

Felnevetett. Harry valóban felnevetett. Hangosan. Az volt az egyetlen hang, amit hallani lehetett. Azt is elszippantotta a magány.

- Nekem mondod?

- Mondd el, hogy mi ez a fal.

Összeolvadt a tekintetünk ismét, pár végtelenbe nyúló másodpercre.

- Gyere velem.

Harry megindult balra, de a léptei nyomát sem lehetett hallani. Mintha a hely mindent megevett volna. Csoda, hogy beszélni tudtunk.

Utána mentem, mondanám, hogy halkan, de ugye semmi hangot nem adtunk ki. Tényleg, még a levegővételeinket sem lehetett hallani. Hideg volt, viszont nem fagytunk halálra. Nem egy északi sark volt. De akkor hogy kerül ide egy jégfal?

- Hitetlen vagy még?

- Nem is tudom.

- Várd ki a végét, Fae Wallace.

- Hogy kerülhettünk ide? Ez valami álom?

- Olyasmi, de valóság.

- Valós álom, nagyszerű.

- Sokat akarsz tudni egyszerre, tipikus emberi tulajdonság.

- Úgy beszélsz, mintha te nem lennél az.

Harry felhorkantott.

- De. Az vagyok, Fae - mondta gúnnyal a hangjában. Jó oké, kicsit felturbózott ember?

- Sokat drogozol.

- Te pedig sokat okoskodsz.

Felmorrantam. Ezt nem mondhatta komolyan.

- Komolyan, Harry, szerinted hány ember hinné mindezt el?

- Ezért kell látnod a saját szemeiddel.

A szemeimet forgattam.

- Most mondtad, hogy álom.

- Olyasmi. Azt mondtam, olyasmi. De itt vagy, valójában. Fel fogsz kelni a vonaton, és azt fogod érezni, hogy elaludtál.

- Mert bizonyára el is aludtam.

- Nem alszol. Itt vagy velem, de álomnak fog tűnni. Kivéve, ha nem.

Keresztrejtvény? Remek, Styles.

- Mit jelentsen az, kivéve, ha nem?

- Ezt fogjuk kideríteni - mosolygott rám a válla fölött. - mindjárt megérkezünk.

- Hová?

Harry nem válaszolt, ami felidegesített. Sietősebbre fogta a lépéseit, szerencsére az én lábaim sem voltak rövidek. Lépést tudtam vele tartani. Aztán egyszer csak megtorpant, én meg a hátába rohantam.

- Áú - motyogtam, és megsimogattam a homlokomat. Hogy ennek milyen kemény háta van!

- Nézz fel Fae és mondd el, hogy mit látsz.

Hát jó. Felnézek.

Olyan volt egyébként, mintha kilométereket jöttünk volna. De csak akkor esett le, hogy a fal kör alakú volt. Nem is kör, érdekes alakzata volt. Alul vékonyabb, és fölfelé szélesedett ki. Addig nyúlt, amíg a szem ellátott. Mintha egy felhőkarcoló előtt álltam volna. De ahogy egyre hosszabban bámultam fölfelé, kiélesedett a kép.

A tetején vastag nyúlványai voltak. Mintha csatlakozott volna valamihez. Nyeltem egyet. Oké, ez kezdett dermesztő lenni.

- Mit látsz?

- Valamihez rögzítve van a hegy?

- Nézd jobban.

Közelebb léptem. Teljes egészében végigmértem a falat, amin apró vékony, gyökérhez hasonló csíkok kúsztak fel rajta. A szám elnyílt. Nem is gyökér, inkább ér.

Ér.

Mint egy… na jó, inkább félrevetem ezt a hülyeséget.

Lehetetlen, hogy egy falnak emberi szív formája legyen.

A szívemet.

Hangzott Harry szava a fejemben. Akinek a tekintete horzsolta az arcomat.

- Álmodom.

- Mondd el, hogy mit látsz.

Pedig az volt. Egy szív, mi jégből formálódott ki. A szürkés színe arra engedett következtetni, hogy az évek javában megviselték. A szívem dörömbölni kezdett. Sürgetően.

- Egy szív alakú jéghegy? - találgattam óvatosan.

- A szívem, Fae.

Minden meg volt. A vastag erei, aorta és stb. Jézus Krisztus, Harry Styles szíve előtt álltam.

- Hogy lehetséges ez?

- Megijedtél már, Fae Wallace?

Igazság szerint? Nem.

- Megérinthetem?

Harry döbbenten köhintett fel.

- Megérinteni?

- Meg akarom érinteni a szívedet, Harry.

Nem tudom miért, de akkor hittem neki. Lehet álom, kitaláció, ki tudja mi. De a magány, az üresség, a hideg, mind klappolt. Pontosan ezeket éreztem Harrynél is.

- Nem hinném, hogy kivitelezhető.

Vállat vontam és közelebb léptem hozzá. Előre nyújtottam a kezemet és bár Harry vissza akart tartani, már késő volt. A tenyerem rásimult a tükörsima felületére és felziháltam.

Elkapott.

Egy gyomorba markoló, förtelmes érzés. Mintha kiszippantották volna belőlem az életet. A lábaim gyengék voltak és a földre zuhantam. Kiszívták belőlem a meleget. Éreztem, hogy megdermed bennem a vér, megfagy. Ránéztem a tenyeremre, még érintettem, de nem éreztem.

Miért nem érezem?

Harry kezét sem az arcomon. Csak észrevettem. Beszélt hozzám, de túl sok volt. Ahogy eláraszt. A sötétség. A jéghideg. A magány belém férkőzött és levegőért kellett kapnom.

Nem éreztem a külvilágot. Megbénultam. Csak bámultam Harry szívére és engedtem, hogy eluralkodjon rajtam.

Vajon Harry ezt érzi?

Sorjában tört rám és nem bírtam elviselni. Úgy éreztem felrobbanok. Meg nem értettség. A vágyás az érintésre. A kívánkozás, hogy elfogadjanak. Azt akartam, hogy valaki úgy szeressen, ahogy vagyok. Azt akartam, hogy úgy csókoljanak, hogy érezzem. A lábujjaimig és vissza. Hogy sírhassak, ha úgy tartja kedvem. Hogy féltékeny legyek, ha a kiszemeltem mással van. Hogyha hozzáérek valakihez, gyengéd legyek.

Azt akartam, hogy szeressenek.

Hogy szerethessek.

Barát, család, egy másik fél. Csak szeretet legyen.

De nem így volt. Mintha kiölték volna belőlem a törődést. Hogyha Zayn nyakát elvágták volna épp előttem, nem izgatott volna. Sem Missy. Se senki. Olyan voltam, mint egy kővé dermedt jéghegy. Leszartam volna, ha meteor csapódik mellénk és belehalnak ezren. Harry keze idegen volt számomra. Valószínűleg a csókját se éreztem volna. Egyetlen érintését sem.

Istenem, mi történik velem?

Egyedül voltam az egész világban. Szeretet, barátok nélkül, érzéketlenül. Mert soha senki nem értene meg.

Nem bírtam tovább. Ordítani akartam. Valaki tegyen valamit, mert felrobbanok.

És akkor megszűnt.

Harry elrántotta a kezemet és én a földre támaszkodtam meg a két tenyeremmel. A fejem a vállaim közé esett.

- Fae, mi a fasz? - ordította el magát Harry. Éreztem mindent. Újra magam voltam. De ugyanakkor Harry nyomorát is.

Istenem, létezhet, hogy ez mind tényleg benne játszódott le?

Harry elém térdelt és a kezeibe vette az arcomat. Erősen. Nem fájt, de nem is gyengéd volt. Megértettem hát a viselkedését.

- Jól vagy? Mi a franc történt? Fae, te sírsz?

Csak akkor vettem észre, hogy egy kövér, forró krokodil könnycsepp végig gördül az arcomon.

- Miért sírsz?

- Éreztelek. Téged. Mindent - makogtam, és a könnyem leesett a földre, vagy ki tudja mi volt alattunk. Mondani akartam még valamit, de akkor fura dolog történt.

Piros csík húzódott végig, egészen a falig, mintha beitta volna a könnyemet.

Harry a mellkasához kapott és felnyögött. A jégfal megmozdult mellettünk. Oldalra dőltem és másztam hátrébb, annyira megijedtem. Felnéztem. A fal kidülledt, mintha lélegzet volna.

Csak akkor jöttem rá, hogy Harry szíve dobbant egyet.

- Mi a…

Harry totál zaklatottan meredt rám. Én is rá.

- A szíved, Harry. Érezted?

- Dobbant. Fae, az én szívem nem dobog.

- Emlékezni fogok rá? - csak ennyi volt a kérdésem. Harry szíve dobbant egyet a könnycseppemtől.

Ezt az életben nem akarom elfelejteni.

- Nem tudom, Fae. Ezt akarom kideríteni.

Lecsuktam a szemeimet.

- Nem akarom elfelejteni, Harry.

Harry mellém mászott és lehajolt, hogy a szemeimbe nézzen.

- Te sírtál értem.

- Én… nem tehetek róla. - kerültem a tekintetét. Nem szoktam sírni. Soha. Erős vagyok és nem sírós. - túl sok volt. Éreztem, amit te érzel nap, mint nap. Ki tette ezt veled?

- Fae, nem nagy szám. Már nem.

- Hogy mondhatod ezt? - förmedtem rá, és találkozott a tekintetünk. - emlékezni akarok rá, Harry.

- Fölösleges, Fae. Akármi is lesz, ez nem változtat rajtam.

- Fogd be a szádat, Harry Styles - belemartam a hajába és lehúztam magamhoz. Összesimult az orrunk. - emlékezni akarok rá, mert úgy akarlak elfogadni, ahogy vagy. És ha elfelejtem, akkor megint a sötétben leszek. Kurvára nem akarok többet ott lenni.

- El akartam feledtetni veled egy újabb problémát, de nem működött. Nincs rá garancia, hogy most épp fog-e vagy sem.

Beszívva éreztem magam. A fejem szédült. Harrytől és az érzéketlen, magánnyal borított életétől. Belém ivódott. Hiába ért véget, ott lappangott bennem. Fojtogatott.

Hirtelen jobbá akartam tenni Harry életét.

Mi a franc ütött belém? Nem vagyok érzelgős. Szinte nincsenek érzelmeim fiúk iránt. Akkor mégis mit csinálok?

- Akkor tegyél velem azt, amit akarsz. Itt és most.

- Tessék?

A hátára döntöttem Harryt és a hasára ültem. A feje mellett támaszkodtam meg és közel hajoltam a szájához.

- Ha elfelejtem, azt akarom, hogy emlékezz valamire.

- Mire?

Elmosolyodtam. Hogy honnan jött ez a mély, őszinte mosoly, nem tudom.

- Arra, hogy elfogadtak egyszer. - a kezét a hajamhoz húztam, rászorítottam a tenyerét és meghúztam a hajamat a kezével együtt. - nem akarok kapcsolatot, szerelmet, nem az én reszortom. De egy dolgot akarok itt és most.

Harry szemei sötétebbek lettek.

- Mit akarsz, Fae?

- A tiéd akarok lenni. Úgy, ahogyan neked jó. Durván, keményen, erősen, mert az vagy te.

- Fae.

- Nem, Harry. Tudni akarom, mi az, ami mindezek ellenére jó neked. Mondd el, mi az élvezet az érzéketlenséged ellenére?

Harry megmarkolta a hajamat és a fülemet a szájához vitte.

- Az orgazmusod, Fae Wallace.

Összerándult az alhasam.

- Vigyél fel a vonatra, Harry Styles. 

Harmincegyedik Fejezet - HITETLEN

sziasztok! megjöttem a kövivel :))))  ki hogy van? csak nálam nem esett a hó? :D mindenki első hó stb... na szép, itt meg semmi :)  jó olvasást a részhez, és bocsánat a kimaradásért! puszillak titeket! <3 

Immunis.

Mégis mit akar az jelenteni, hogy immunis vagyok rá? Ott ültem órákon keresztül és felidéztem minden egyes részletet. A vonatbalesettől egészen addig, míg kilépett az ajtón. Mit jelentsen az, hogy immunis vagyok rá?! Maximum a bájára, arra biztosan. Akármennyire is egy kiköpött szex Isten, nemet tudok neki mondani. És fogok is. Félre kell tennem a csókját, meg a testi vágyaimat. Az orgazmust is, amit egyes egyedül ő tudott adni nekem. Na, ez milyen már? Nevetséges. Először azt gondoltam, hogy szerencséje volt. Valami beteges vonzódás miatt történhetett csak meg.

De a mai nap után kezdtem kétségbe vonni mindent. De úgy tényleg mindent. Magát a józan észt is. Főképp a sajátomat.

Nem lehet, hogy befolyásolni tudja a fejemet, ugye?

Az nem létezhet. Az csak a filmekben van. Hogy is hívják, igézés? Harry, a vámpír. Haha, jó vicc. Bár ha belegondolok, a csávó jéghideg. Mindene. A lehelete, a csókja, a teste. Mintha nem csordogálna vér az ereiben.

De akkor halott kéne, hogy legyen.

Jézus, lehet, hogy zombi és agyat eszik. Elnevettem magam. Persze. A mai világban még jól sem laknak, a legtöbb ember rég elhagyta az agyát.

Kellett egy valódi magyarázatnak lenni. Lehet, hogy drog. Bedrogozott!

De hogyan? Végig magamnál voltam. Zayn-nel végigdumáltuk a délutánt, suliba se mentünk. Aztán sétálni indultam, és itt kötöttem ki. Végignéztem Harryt meghalni, majd felkelni.

Te jó Isten.

Csak akkor ugrott be. Az álmom régebbről. Megesküdtem volna, hogy valóságos volt. Mekkora De javu! Akkor is megtörtént! Fogadni mernék! Elhihették velem, hogy álmodtam, de nem az volt. Hiszen minden egyes percét úgy éltem át, mintha ott lettem volna.

Mert ott is voltam.

Harry a vonat elé ugrott annyi ember előtt, aztán képszakadás. Hát persze! Mi van, ha most is azt akarta? Egy álomnak feltüntetni?

Mi ő, az álom manó?

Megráztam a fejemet. Fel s alá járkáltam, már-már gödröt kotortam ki magam alatt. Aztán megfogtam a széket, nekivágtam az üvegnek. Kitört.

De próbálhattam én elszökni. Amint kimásztam volna, nekicsapódtam az üvegnek. Megint. Az ajtót hiába rángattam, az üveget hiába törtem ki. Fogolyként tartott.

Aztán elmosolyodtam. Elővettem a telefonomat. Ó, hogy én mennyire imádlak technológia!

Rányomtam Jet számára és kicsöngött. Elárasztott a megkönnyebbülés.

- Fae?

Jet hangja rekedt volt, álmos.

- Most kell felkelni? - vágtam csípőre a kezemet. - kéne egy kis segítség. Azt hiszem foglyul ejtettek.

- Fae? Ott vagy? Nem vagyok jó kedvemben, felkeltettél.

- Nem hallasz? Jet! - emeltem meg a hangomat - helló?

- Na jó, szia Fae.

Lenyomta. Én meg újrahívtam. De már ki sem csöngött. Kizárt dolog, hogy ez is Harry műve legyen.

- Utállak, érted? - ordítottam el magam és reméltem, hogy hallja.

Ott ültem újabb egy órát a kanapén, Harrynek semmi nyoma. Meg úgy senkinek sem.

Kihúztam az összes fiókot, valami kaja után keresgélve. Semmit nem találtam, egy vastag mappán kívül.

Az ölembe vettem és széttártam. Az első kép, ami szembe jött velem, egy vasút volt. Magányosan, egyedül, a szürkeségben. Megfogott Harry kézügyessége. Káprázatos finomsággal húzta a vonalakat. A következő képek mind mások voltak, egy park, folyó, az ég a madarakkal. Megtaláltam azt a rajzot is, amit még én csináltam róla. Az üres Harry, amilyen ő valójában. Igazából rájöttem, hogy ez a pontos képmása volt.

Arcnélküli, szívtelen, lélektelen, durva, és bűnös. Bűnös, mert akármennyire szeretném lerázni magamról, nem megy.

Egyszerűen nem.

Gyűlöltem. Ó, de gyűlöltem.

A következő képnél leszakadt a pofám. Mert a lány a kanapén aludva félelmetesen hasonlított rám. A szívem nagyot dobbant.

Nem, ne dobbanj nekem.

Ez semmit sem jelent.

Ahogy lerajzolt. A vonalak finomak, lágyak és nem Harrysek voltak. Mintha körül akart volna ölelni egy gyengéd fonállal. Az arcom és a hajam aprólékosan volt kidolgozva, a testem többi része még pár órás munkára szorult. Olyan nyugodt voltam a képen, békés.

Elképesztett, hogy lerajzolt, miközben ott aludtam a szemben lévő kanapén.

Kerestem egy ceruzát, és úgy döntöttem, elütöm az időt. Ha Harry nem képes elmagyarázni, hogy mi a franc van.

Valószínűleg nem lesz túl mérges, hogy belerajzolok a rajzába. Elvigyorodtam. Kurvára nem érdekelt. Muszáj volt valamit csinálnom, mert kezdett túl sok lenni minden.

Ráadásul a vágás a combomon sem segített. Zayn elterelte a figyelmemet, de ott és akkor egyedül voltam. Pedig ilyenkor nem szabadott.

Jó kérdés, hogy mit rajzoltam. Talán idegből volt, vagy nem tudom. De jól esett. Éreztem, hogy ellazul minden izmom és megszűnik körülöttem a külvilág. Rég volt már ilyen. Nevetséges lehetne másoknak.

A hülye vörös, bezárták egy vonatba és ellazul a rajzolás közben.

Ez az, amit az emberek nem értenek. Hogy mi azaz érzés, ami átjár. Ilyenkor nincs rossz, nincs jó. Nincs külvilág, csak a te saját kis burkod. Még egy kis zenét elfogadtam volna mellé.

Vegyük mondjuk az írókat. Leülnek és alkotnak. Azt, ami megszületik a fejükben, vagy arról, amit látnak. Azok a percek úgy suhannak el a fejük fölött, mint a karikacsapás. Nem mintha írtam volna valaha, de a rajz is ilyen.

Megtestesítjük a fejünkben elnyomott vágyainkat, magunkat.

Elszállt a viszkető érzés a combomon és mosolyogva méregettem a rajzomat. Tökéletes volt.

Csak Harry nem gondolta így, mikor beviharzott.

- Mit csináltál? - morrant fel és kitépte a kezemből a lapot. Megnézte és a szemei elnyíltak. Hosszan mérte fel, tanulmányozta és a vonásai apránként álltak vissza az eredetibe. A mappába tette a rajzot, meg sem mutatta nekem. Annyira kikapcsoltam, hogy nem túlzottan figyeltem rá, mit csinálok.

- Had nézzem meg.

- Nem.

A szemeimet forgattam.

- Mindegy, biztos egy nagy üres pacát nyomtam rá.

Harry elmosolyodott. Olyan üres, olyan semmisítő volt a mosolya, hogy nyelnem kellett.

Levette a kabátját, és a pulóverét is. Mi az, szexre készülünk? A pólója felhúzódott a hasán, s nekem összefolyt a nyál a számban.

Lecsuktam a szemeimet. Egy, kettő, három, semmit sem láttam. Helyet foglalt szemben velem, a bokáját a térdére helyezte és nézni kezdett.

Engem. Hosszan. Mélyen, mintha látna. Emlékszek még arra a hangra, ami belőle jött. Már egy jó ideje nem hallottam. Ez meg hogy jött ide? Gőzöm se volt, de mindenhová figyeltem, csak a hőemelkedésre nem a testemben. A szám égni kezdett. Jézus, miért ég?

Mozgatni kezdtem a lábujjaimat a csizmámban.

- Mi a francot bámulsz? - törtem ki elkeseredésemben. Nem. Bírtam. A. Tekintetét.

- Téged. - billentette oldalra a fejét. Jót szórakozott rajtam. Az idióta.

- Tudom, hogy tetszek Harry és szívesen megfektetnél, de sajna nem lehetséges.

- Igazán? És miért?

Komolyan úgy tesz, mintha az előző öt óra meg sem történt volna? Kint éjsötét volt, és fagyos volt az üveg. Miért volt fagyos?

Nem kéne mínuszoknak lennie kint. Átütött a hideg a kabátomon.

- Mert bevarrattam - vágtam hozzá, hogy lehet ilyet kérdezni? Biztos, hogy nem feküdnék alá.

Egyszer sem.

Még csak azt se szeretném megtudni, mekkora van neki. Bár a nadrágja elég jól mutatja. Ha a nyelvével ezt tette veled, mit okozna a férfiassága?

Krisztusom, melegem lett. Fogd be, Fae 2, ott a fejemben!

Harry röhögése hozott vissza a gondolataimból.

- Se perc alatt megoldható probléma.

Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

- Mit akarsz tőlem, Harry?

- Sok mindent. Kezdésnek megtudni, hogy ki vagy.

- Fae Wallace, gimnazista, szeretek bulizni és szeretem a kiadós szexet.

Az ajkai szélén egy vigyor jelent meg. Egy ördögi, perverz, pofon-vágnám-érte vigyor.

- Még nem volt olyanban részed, tekintve, hogy én adtam az első orgazmusodat.

Ha zavarba tudnék jönni, égne az arcom. Már réges-rég.

- Tömd be a pofádat, Styles.

- Inkább a tiédet tömném be - vágta hozzám egyszerűen és elnyílt a szám. Ráesett a tekintete. Felszökött a pulzusom. - valamivel.

- Ezt a szájat nem fogod, haver - mormoltam, és reméltem, nem hallja a hangom remegését. Isten az égben, hogyan lehetne ezt elkerülni? - piszkokat nem veszek a számba.

- Colgate.

- Mi van? - nevettem.

- Segít a piszok problémán - a hüvelykujjával megdörzsölte az alsó ajkát és lemertem fogadni, elképzelte, ahogy elé térdelek, a számba veszem, és jól érzi magát. A szemét.

Most már én is azt képzelem el.

Nyeltem még egyet.

- Ki vagy te, Harry Styles? Már másodszorra láttalak kiugrani a vonat elé, akkor sikerült belenyúlni a fejembe. Másodszorra nem ment. Miért?

- Tudod - dőlt hátra és a kanapé háttámlájára tette két karját - meglepsz, újra és újra. Sok nőnek csak a szája nagy, de neked viselkedésed is van mellé. Elvégre ki ülne itt egy jégszívűvel és tárgyalná meg, hogy kétszer elütötték a vonatállomáson?

Fázni kezdtem.

Feldolgoztam a szavait és igen, jogoson szakadt le a pofám.

- Hogy mondtad?

- Jól hallottad. Semmitől sem félsz és ez egyszer a végzetedbe vezethet.

- Jégszívű. Jégszívűnek hívtad magad. - bólintott. - biztosan csak képletesen. Elvégre nem lehet valakinek jégből a szíve.

Két hüvelykujjával magára bökött.

- Tévedés. Én vagyok a kivétel.

- Oké, Frozen, nagyon vicces vagy, de most már az igazat akarom hallani.

Harry mélyen nézett a szemeimbe. Ott és akkor látott engem. Nem tudom hogyan csinálta, de fojtó volt. Kiszorult a tüdőmből a levegő is.

- Évszázadokkal ezelőtt jéggé fagyasztották a szívemet. Ezáltal nem érzek semmit sem. Íz, hideg, érzelmek. Egy jégfal vagyok, Fae Wallace. - csak pislogtam, vagy kettőt. Semmi több. - megijesztettelek már?

- Évszázad. Akkor hány éves vagy, 600?

Elmosolyodott. Üresen.

- Jó kérdés.

- Nem tudod? - vetettem hátra a fejemet a nevetésben - balfasz. A korodat sem tudod.

- Ennyi év után te is elfelejtenéd.

- Oké, szóval Elza, jéggé akarod dermeszteni a várost? A világot? Engem?

- Ez nem egy mese, Fae.

- Nem, ez egy baromság, igazad van.

Lehet, hogy csak képzeltem, de mintha a föld mozogni kezdett volna alattunk. Nyikorgás. Te jó Isten, mozog a vonat?

- Mondd, hogy nem mozog a vonat alattunk.

Harry átült mellém. A kanapé besüppedt mellettem és megfogta a kezemet. Jéghideg volt. A szemébe néztem. Ez a vonat le van robbanva, ki tudja mióta, nem mozoghat!

Aztán a tenyeremet a mellkasához nyomta. Hol a szívdobbanása?

- Évek óta nem dobbant.

- Harry, halott lennél.

- Az vagyok - hajolt le és a zöld íriszei feketék lettek. - halott. Megijedtél már?

- De akkor hogy lehetnél itt?

- Megölhetetlen vagyok.

- Pfff - törtem ki újabb röhögésben. Halott, de megölhetetlen. - vagyis vámpír vagy? Harry, nem létezik jégszívű ember, sem halhatatlan. Csak a filmekben!

- Hitetlen vagy.

Sosem hittem ilyenekben. Még hogy jégszívű.

- Nem, normális emberi gondolkodásom van.

- Nem a gondolataidat tudom befolyásolni, nem a szó szoros értelmében.

- Hát akkor?

- Mondhatni az időt.

Ez kezdett egyre érdekesebb lenni.

- Szóval most már Doctor Who vagy. Lehetek az Amy-d? Mondták páran, hogy Karen Gillan kiköpött mása vagyok.

- Fae. - emelte meg a hangját és jéggé dermedtem. Jéggé, haha. Nem vicces.

- Hová megyünk?

Én csak haza akartam menni. Ez a nonszensz baromság az idegeimre kezdett menni.

Világos lett körülöttünk. Te jó Isten, a vonat tényleg mozgott. Az ablakhoz tapadtam, mindenhol fehérség. A nagy semmi. Nem hittem el. Akármit is mondott az időről, meg a szívéről, a fele sem volt igazság. Nem lehetett. Hogyan tudná befolyásolni az időt?

- Időutazó vagy? - tűnődtem még, hogy megtörjem a csendet.

- Nem. És felejtsd el a filmeket. Ez nem egy film, ez az én valóságom.

- Ez? - suttogtam. Hol vagyunk?

- Megmutatom.

Visszaültem mellé és nem, képtelen voltam elfogadni egyetlen egy szavát sem.

- Nem érdekel, Harry. Haza akarok menni.

- Ha velem jössz, hinni fogsz nekem.

Ismét nevetnem kellett.

- Kizárt dolog. Egyáltalán mit mutatnál nekem?

Harry közel hajolt. A leheletünk összekeveredett közel. Összeolvadt a tekintetünk és úgy mondta monoton hangon.

- A szívemet. 

Harmincadik Fejezet - IMMUNIS

Helló mindenki! megérkezett a következő :))) köszönöm hogy itt vagytok nekem. ezt mindig elmondom de na  nem lehet elégszer megköszönni :) mostanában kevesebbszer van rész, de muszáj a pályázatra is írnom! még kb 2-3 hét és elkészülök vele. utána gyakrabban láttok errefelé  :)

kiemelném most, hogy a BM lassabban halad, mint az előző történeteim. itt pedzegetjük már hogy mi is valóban Harry, de még mindig nem derült ki. lassabb és több laza részeket hozok. kinyújtjuk ezt a történetet, mert csak egy évados lesz. ez nem negyven részes lesz, hanem több :) aki esetleg furcsállná hogy még nem sok minden derült ki... hát ezért. én se akarok sietni vele, majd szép lassan :)

na de most jó olvasást drágaságok, IMÁDLAK titeket! 

Ott álltam és végignéztem, ahogy Harryt elüti a vonat.

Majd feláll.

Mintha semmi az ég egy adta világon nem történt volna.

Mi. A. Franc.

Oké, meg kellett volna állítanom őt. Valljuk be, végignézni, ahogy valaki megöli magát, nem túl szép dolog. De a lábaim valamiért a földbe gyökereztek. A szívem azt mondta, hogy fuss, mentsd már meg te balfasz! Az agyam meg annyit súgott: csak várd ki a végét.

Kivártam.

Még jó, hogy úgy tettem. Csak nem tudtam mihez kezdeni a dologgal. Most mondanám, hogy álmodtam, de nem így volt. Összefolynak előttem a dolgok mostanában, de nem ez.

Jézus Krisztus, Harryt elütötte a vonat és csak úgy felkelt! Szó szerint. Lesöpörte magát. Elnevettem magam.

Elütötték és azzal foglalkozott, hogy ne maradjon piszkos. Megőrültem. Vagy inkább ő. Lehet mindketten.

- Mit jelentsen az, hogy mi vagyok? - röhögött fel - Harry vagyok.

Ez totál hülyének néz? Összefontam a karjaimat. Pár pillanatra elfelejtettem lélegezni, de többet nem hat meg. Harry Halhatatlan Casper Styles, ideje válaszolni.

- Igen, varázslatos neved van. Biztos tévedek, de az előbb elütött a vonat.

Röhögni akartam. Az, hogy abszurd egy beszélgetés volt, enyhe kifejezés.

- Persze - nevetett fel - elütött, és még a lábaimon állok. Fae, ne igyál többet.

Leugrottam a sínre és elé sétáltam.

- Azt hiszed nem tudom, mit láttam?

- Nem hiszem, tudom.

- Ez nem lehetséges - körbe jártam őt. Egy-két helyen piszkos volt a ruhája az eséstől, de nem vérzett. Semmi. Egy csöpp sem. - ki kellett volna, hogy vasaljon. De minimum meghalsz.

- És maximum?

Harry szórakozott volt.

- Ez nem lehetséges.

- Ezt már mondtad.

Megálltam előtte és mélyen a szemeibe néztem. Nem tudom miért ezt mondtam. Menekülnöm kellett volna, mint egy rossz nevetséges horror filmben. De valamiért nem ment. A lábaim gyökeret vertek és ennyi. Nincs mozdulás.

- Nem félek tőled.

Harry elvigyorodott.

- Pedig kéne.

A szemei üresek voltak, de a mosolya más volt. Változott benne valami. Nem tudnék rá fogadni, hogy mi, de változott.

- Mi vagy te?

Harry az arcomba hajolt. Suttogott. Dermesztő mély, rekedt, husky hangon. Amitől felmelegedtem és jéggé fagytam egyszerre. A lehelete hűvös árnyként vett körül.

- A legrosszabb rémálmod.

- Láttalak, Harry - araszoltam közelebb. Félnem kellett volna. A hangsúly a volnán volt. - láttam, mit csináltál.

- Mondd el mit láttál.

- Tudom mi vagy. - mormoltam neki. Harry felvonta a szemöldökét.

- Mondd ki.

- Edward. - suttogtam neki és alig bírtam visszafojtani a nevetésemet. Mi a franc bajom volt? - A Twilightból, tudod. Vámpír. Csillogsz is?

- Fae.

- Sebesen utolérhetetlen?

- Fejezd be.

- Várj, még jobb! Tuti, hogy állati véren élsz, mint Stefan a Vámpírnaplókból! - csettintettem, mire felmordult, elkapta a csuklómat és magához rántott.

A levegő kiszakadt a tüdőmből abban a pillanatba, hogy találkozott a tekintetünk. Közelről.

 - Nem félsz, Fae Wallace? - a fülemhez hajolt és lángra lobbantam.

- Kitől? Edwardtól? Nem igazán.

Erősebb lett a fogása.

- Az idegeimen táncolsz. Tudni akarom, hogy mit láttál.

- Nem mindegy?

- Nem mindegy, hogy mit kell megváltoztatnom az emlékeidben.

Mintha pofán csaptak volna. Az arcom leírhatta, amit belülről éreztem. Kiröhögtem. Hirtelen jött és tarolt végig a testemen. A nevetésem hisztérikus volt. Még hogy megváltoztatni.

- Vicces kedvedben vagy.  Na jó, tudod mit? Én most lépek.

Egyébként tényleg vicces volt. Fogalmam sincs mi volt ő és én el akartam húzni onnan. Az igazság az, hogy nem akartam én lelépni. Csak például kutakodni utána, vagy valami ilyesmi.

Még ha az így ment volna.

Harry megragadott, megfogta a fejemet és mélyen a szemeimbe nézett. Kutakodóan mélyen. Elvette az eszemet mélyen. Üres volt és még sem. Fáztam és forrtam.

Mit művel velem?

Azt hittem, hogy még valami ókori nyelven is ledarál egy-két himnuszt, hogy hihető legyen.

Bajok voltak az agyamban, tudtam jól. Elvégre, mit csinál az ember, ha meglát egy másikat túlélni egy ekkora balesetet? Idézőjeles balesetet.

Én pedig paródiát csinálok az egészből. Néha megijedtem, mennyire érzéketlen és hitetlen tudok lenni.

- Hogy érzed magad?

Elengedett és hirtelen De javu-m lett. De erősen. Mintha ez már megtörtént volna.  Ugyanott voltunk, ugyanakkor és ugyanúgy. A szám elnyílt, de nem jöttek a szavak.

Megráztam a fejemet.

- Elárulod végre mi a fasz történt, vagy kérjek telefonos segítséget?

Harry szemei nagyra nyíltak. Még egy lépést is hátrált, mintha szellemet látna. Vicces, hogy én hívtam őt Caspernek. Lehet, én lettem Casper 2.0. Mint Jet és Jet 2.0.

Oké, miért ilyen baromságokon gondolkodok?

Harry újra hozzám akart érni, de ellöktem a kezét.

- Mi bajod van? Megvárjuk a következő vonatot? Lehet én is kipróbálom. Meg van! Csak egy mágikus vonat és valójában nem is látja senki - tűnődtem - Harry Potter Los Angelesben!

- Velem jössz.

- Még mit nem. Harry, ne rángass!

De hiába beszéltem neki. A vállára kapott és felvitt a vonat kabinjába. Ledobott a kanapéra és a szekrényhez sétált.

- Ez már majdnem bűncselekmény.

De nem érdekelte. Ha nem ismerném őt, azt mondanám, totál begőzölt a feje. Füstölgött az idegtől. Csak hát ez Harry, a rettenhetetlen jégember. Komolyan az volt. Rosszabb volt, mint én. Pedig az már nagy szó.

Csak akkor tértem magamhoz, mikor ki voltam kötözve.

- Mi a franc? - fel akartam állni, de a lánc visszatartott. Visszaestem a kanapéra. - mégis mit képzelsz magadról? Azonnal engedj el.

- Mondd el, hogy mit láttál.

- Téged kilépni a vonat elé, meghalni, majd felkelni! - ordítottam rá - elég most már? Engedj el. Most mondanám, hogy feljelentelek zaklatásért, de te leszel az, aki feljelenthetne!

- Ugyan miért?

Felmorrantam. Húzkodtam a láncot, de semmi értelme nem volt.

- Mert ha elengedsz, szarrá verlek!

Harry elvigyorodott. Ez nem csupán humoros vigyor volt. Perverz is. Amitől leszakadt a pofám.

- Élveznéd, mi? Ahogy azt is élvezed, mikor kifeszítenek.

A szemeimet forgattam. Hihetetlen, hogy a kanapénak láncolt.

- Engedj el.

- Tudod - leült velem szembe és elhelyezkedett a széken. - mindig is tudtam, hogy van benned valami. De ez új.

- Mi új?

- Nem csak szexi vagy, immunis is.

- Immunis? Mire?

Várjunk csak, szexinek hívott? Mi a franc történt vele? Nyeltem egyet. Inkább nem veszem észre, hogy megdobbant a szívem.

A térdeire támaszkodott a könyökével. Halkan mondta, de tisztán.

- Rám.

Felnyögtem fájdalmasan.

- Ugyan kérlek, nem vetted még észre? Az elejétől fogva immunis voltam rád.

Harry hirtelen felállt, elém sétált és felém hajolt. Hátra dőltem a hévtől és felziháltam. Mit csinál?

A közelsége túl sok volt. Nem, nem sok, Fae.

- Tudom. Ahogy én is rád. Egészen eddig.

- Tessék? - döbbentem le teljesen.

- Akarlak, Fae - halkult le a hangja - azt akarom, hogy senki másra ne nézzél, csak rám.

Nyeltem egyet, de nem feleltem. Cserébe megfogta a szabad csuklómat és oldalra simította lágyan. Óvatosan. Úgy értem hozzám, mintha bármelyik pillanatban eltörhetnék.

 - Te is érzed, amit én körülötted? - mormolta tovább és nekem totál végem lett. Miről beszélt? Mi történt? Érezni. Mit érezni? Nem éreztem én semmit sem. - fel tudnék robbanni körülötted.

- Harry - fúltam el. Oldalra billentette a fejét és közeledett hozzám. Megcsapott. A lehelete, az illata, a szemei közelről.

Ki akartam szabadítani a kezeimet, de le voltam fogva. Totál kiszolgáltatva neki.

- Szeretni akarlak.

Túl sok volt. Mintha ki akartam volna türemkedni a saját bőrömből.

Szeretni. Szeretni?! Levegőért kaptam, de a tüdőm sem működött normálisan.

- Hagyd. Abba.

- Csókolni akarlak, egész álló nap. Melletted lenni.

Mindig volt, amivel vissza tudtam vágni. De ott és akkor nem. Éreztem, hogy égni kezd a sebem, a belső combomon. Mintha csiklandozták, majd kaparászták volna.

Harry olyan mélyen, olyan máshogy nézett rám, hogy meg akartam fulladni tőle. Biztos vagyok benne, hogy pánikoltam.

Féltem.

Jézus, féltem Harrytől.

Vicces, hogy nem a vonatos történés miatt. Hanem mert beszélt hozzám.

- Azt akarom, hogy az enyém legyél. A tested és a lelked.

Lecsuktam a szemeimet. Bárcsak a füleimet is eldugíthatnám valahogy. Remegtem és kivert a víz.

Amíg egy dörmögő röhögés vissza nem rántott. Kinyitottam a szemeimet és Harry volt az. Aki jót szórakozott rajtam. A széken ült, még mindig könyökölt. Mi a fasz.

- Jó volt? - billentette oldalra a fejét. - amit láttál. Jó volt?

- Hogyan? - suttogtam. Meg voltam lőve. Mi folyik itt?

- Nem tetszettem, Fae Wallace? - elszűkültek a szemei és közelebb hajolt. Játszott az elmémmel vagy mégis mit csinált? - akkor megkérdezem először és utoljára, félsz tőlem?

- Nem.

Elmosolyodott. Ez a mosoly üresebb volt, mint bármi más. Nem volt gyengéd, vagy érzelmes. Nem úgy, mint az előbb.

Mi is volt az előbb?

Harry hirtelen felállt és letérdelt elém. Megragadta a combjaimat és kettétárta. Azt se tudtam hol vagyok és Harry a belső combomba nyomta az orrát.

- Nem szereted a gyengédséget, ugye, Sexy Legs? - mormolta a bőrömbe. A lehelete hűvös volt. A pulzusom meg kétszáz. - tetszik neked, hogy durva vagyok.

- Mi vagy te, skizofrén? - vágtam hozzá. Nem béníthat meg.

- Rosszabb - vigyorgott és beleharapott a lábamba. Én pedig felsírtam a fájdalomtól. Hiába próbáltam vergődni, kibújni az érintése elől, nem engedte. A csípőmnél fogva lenyomott és a hideg nyelvét végighúzta a combomon hosszában. Éreztem, hogy megfeszült az egész alsótestem. Aztán rácsapott egyet. Visszhangzott a kabinban.

Utáltam.

Hogy a fájdalom ellenére, izzadtam és élveztem. Minden egyes elcseszett percét.

- Hagyd. Abba.

- Vagy inkább folytassam.

A lábaim közé térdelt és belemart a hajamba. Olyan erővel feszítette hátra a fejemet, hogy felnyögtem a kínzóan mámoros fájdalomtól.

- Ez az, ami tetszik.

Kizárt dolog.

- Képzelődsz - sziszegtem. Közel hajolt hozzám. Harry kigombolta a nadrágomat ráérősen és tudtam. Hogy le fogok bukni. Mert ahogy benyúlt a lábaim közé, nyöszörögni kezdtem. Egyetlen ujjal simított rajtam végig, majd kihúzta és ott volt. A csillogó, nedves bizonyíték.

- Valóban?

De Harry nem volt ott már. Hanem ugyanúgy ült, ahogy eddig. A nadrágom be volt gombolva és én lihegtem.

Mintha meg sem történt volna, vagy igen? Összezavarodtam totálisan.

- Mit csinálsz a fejemmel?

Harry felállt és elém sétált. Ismét. Vagy még mindig ott ült? Pislogtam párat és még akkor is előttem guggolt.

- Félsz már, Fae Wallace?

- Nem.

- De félni fogsz.

Aztán megcsókolt.

Csak úgy, a semmiből.

A hideg, merev szája rátapadt az enyémre és én felnyögtem engedelmesen. Mert éreztem. Ó de éreztem. Forró csapásként sújtott le a gerincemen. Szinte már-már bűn volt, amit éreztem.

Hogy lehet ennyire rideg egy csók és hogy eshetek totálisan a mámoros csapdájába?

Minden porcikámban éreztem. Szinte már undorító volt. Undorító. Gátlástalan. Bűnös.

S egyben mámoros az egész fiú.

Harry maga volt a Bűnös Mámor és én gyűlöltem őt érte.

- Hová mész? - lihegtem.

Ott voltam kikötözve és ő úgy döntött, ott hagy.

- Mit csináltál velem? - ordítottam utána, mert reszkettem.

Harry rám zárta az ajtót és egyedül maradtam. Kikötözve.

Csak hogy a kezem mozgott. Mindkettő. Nyoma nem volt a láncoknak. Ki voltam egyáltalán kötözve?

El akartam menekülni, és még sem. Kulcsra volt zárva az ajtó, és hiába rángattam, nem hajlott meg előttem.

Megfogtam a széket és nekivágtam az ablaknak. Kitört és én fellélegeztem. Ki akartam mászni, de arccal mentem neki az üvegnek.

- Ez nem lehetséges.

Láttam, hogy kitört. Legalább is az előbb. Most meg nincs kitörve?

Beletúrtam a hajamba.

Most fogolyként fog itt tartani?

Huszonkilencedik Fejezet - HALÁL

sziasztok szépségeim! megérkeztem a következővel :)) bocsánat a sok csúszásért, legyetek velem türelmesek, most a pályázatra is koncentrálnom kell de nem felejtelek el titeket sem! nem lesz még egyszer olyan kimaradás , mint nem régiben. csak legyetek türelmesek kicsit! :) 

a részről annyit, hogy Harry talán most már közelebb kerül hozzátok. szerintem. kaptok belőle egy olyan darabot, ami elég fájdalmas. remélem tetszeni fog! imádlak titeket és köszönök mindent! ezermillió puszi <3333

Totál sötétség.

Hiába láttam a szemeimmel, vak voltam. Ha azt mondják, hogy az elménk képes a totál vakságra, akkor és ott elhinném.

Egész éjjel ott ültem a konyhapulton és a három virágszirmot bámultam. Mi a fene. Ez nem lehetett álom, pedig annak tűnt. A halántékomat kocogtattam és próbáltam felidézni mindent, percről percre. Egyszerűen ott voltam és még sem. Éreztem a hideget, a bűzt az orromban, de nem láttam semmit sem.

- Bekattanok - mondtam, és Jet vakkantott egyet. Arról nem is beszélve, hogy egész végig az ajtóban ült és morgott. Miután fél órán keresztül nyugtattam őt. Mintha el sem hinné, hogy ott vagyok. Hát én sem, Jet, én sem.

Csináltam egy kávét és azt iszogattam. Az ablakon bámultam ki, de mind fölösleges volt. Hogy lehet egy álom ennyire valóságos?

A csuklómra pillantottam, ami vörös volt és lilás. Gondoltam rá, hogy felhívom Missyt, hátha beszéltem vele múlt éjjel. Biztosan berúgtam, mi más lehetett? Aztán álmodtam egyet és nem emlékszem rá.

Elnevettem magam.

Sosem tudok ennyire berúgni, tehát ez a lehetőség totálisan kizárva.

Miután feljött a nap és kivittem Jet-et egy hosszú sétára, fürdőt vettem. Hosszút és forrót. Az ujjammal a vágásomon szaladtam végig. A hideg is kirázott, ha rá gondoltam a történtekre. Épp ezért tettem megint el jó mélyre az egészet.

Nem mész el odáig, Fae.

Lecsuktam a szemeimet, de éreztem. Az ujjaimat bizseregni. Minden egyes vágóeszközt eltűntettem, biztonságban voltam.

Magamtól.

Biztonságban voltam magamtól.

Bár a kulccsal is lehet nagyobb károkat okozni.

Kiszálltam a kádból és a tükörbe néztem. A zihálás feltört a torkomból, mi történik velem?

Gyorsan előszedtem a ruháimat, felöltöztem és addig siettem ki a lakásból, amíg lehetett. Alig bírtam bezárni az ajtót, a kezem remegett, kétszer el is ejtettem a csomómat. Éreztem, hogy az éles része hozzáér a bőrömhöz.

Lecsuktam a szemeimet.

Csak egy kicsit.

Mintha belenyúltak volna a fejembe és megnyomták volna a bekapcs gombot. El kellett tűnnöm.

Épp, ahogy megfordultam, belebotlottam egy mellkasba.

Sötét szempár pislogott le rám. Sötét, aggodalmas.

- Zayn? - fúltam el, és átjárt a borzongás. A szívem ugrott egyet, furán kalimpált.

- Fae - mosolyodott el lágyan. Kerülte a tekintetemet, de aztán rám nézett. És ütött. De nagyot. Hogy miért, az jó kérdés. - beszélgessünk.

Harry

Nem kellett volna odaraknom a hülye rózsákat. Ezt a gondolatot is Niall ültette belém. Előttem ült, a fejét fogta és elmélkedett. Mint általában mindig, helyettem.

- Mi van? - förmedtem rá, mert a kibaszott kék szemei nem hagytak nyugodni.

- Csak mondom, haver - dőlt el a kanapémon - mondd meg neki, hogy mi van és kész.

- Mi lenne?

- Érdekel téged.

Felröhögtem. Niall aznap különösen vicces kedvében volt.

- Annyira, mint téged Liam? - vontam fel az egyik szemöldökömet, majd meghúztam a sörömet. Már csak az íz kellett volna hozzá. Luxus, Styles.

- Jobban - vigyorgott rám és szívesen levágtam volna azt a képéről.

- Komolyan mondtam, Niall, húzz el innen a francba.

A szívéhez kapott. Drámakirálynő.

- Megbántasz, H. A szívembe tiporsz.

- Neked legalább van szíved - futott ki belőlem, azonnal vissza akartam szívni. De hát már késő volt.

- Neked is van - a térdeire támaszkodott és úgy nézett, mint egy pszichológus. Olvasni akart bennem, mikor jön rá, hogy olvashatatlan vagyok? Még saját magamnak is, nem hogy másnak. Nevetségesen szánalmas vagyok. - és tudod jól, hol keresd.

- Hol keressem, Niall? - mosolyogtam rá. Niall arca megrándult. Ja, néha tud gyilkos lenni a mosolyom. Szerencsére.

- A szomszédban.

- Az öreg néninél? Kösz nem.

Niall beletúrt a szőke hajába.

- Reménytelen vagy, H.

- Te is.

Hallottam, hogy nyílik Fae ajtója. Az enyémnél termettem és kinéztem a kukucskálón. Mintha óvodában lennénk. Tedd túl magad rajta, Styles. Ez a nő semmit sem jelent neked.

Biztos azért mentetted meg akkor.

Nem mentettem meg, csak épp arra jártam.

Fae arca nyúzott volt és az ajkai remegtek. Elejtette a kulcsot. A kilincsre nyúltam, mert tudni akartam, hogy mi zaklatta fel. Nem emlékezhet a történtekre, tehát nincs ok az aggodalomra. De akkor mi történt?

Kifújt egy mély levegőt és hirtelen ott akartam lenni, hogy elkapjam. A száját.

Ökölbe szorult a kezem. Még ha érezném.

- Most már tudod, melyik szomszédról beszéltem.

- Fogd be - morogtam le Niall-t, aki csak jót nevetett rajtam.

Eljöttem az ajtótól és levágtam magam vissza a kanapéra. Beletúrtam a hajamba és éles levegőt szívtam be az orromon.

- Miért nem fogadod el a tényt, Harry? Csak legyünk már túl rajta.

- Felállsz és elmész. Túl leszünk rajta.

- Megint meddig? Két napig? - utáltam a kisfiús nevetését. - eddig senki nem kötött le, ő legalább igen. Valahol belül, a makacsságodon túl tudod te is. Ő az, Harry.

Miért nem fogja már be?

- Menned kell, Niall.

- Fogadd már el, haver. Tetszik neked.

Röhögtem. Mert ezen már nem lehetett más.

- Nekem nem tetszik senki, Niall. Nincs ilyen funkcióm.

Hogyan magyarázhatnám el neki, hogy egyszerűen csak nincs? Semmit nem érzek körülötte, vagy más körül.

- Akkor magyarázd el, hogy miért rohantál hisztérikusan utána?

- Hisztérikusan - nevettem megint. Ez egyre jobb.

- Harry, a falba építetted Louist, amiért meg akart állítani.

- Ott voltam, Niall.

- Akkor végre térj már magadhoz és menj oda ahhoz a szerencsétlen lányhoz!

- Menj te.

- Oké - felállt és felmorrantam. Automatikusan. Rám vigyorgott - na mi az? Én szívesen boldoggá teszem őt, Styles.

- Niall.

- Nem okoznék újabb sebeket - tűnődött - elcsókolnám őket.

- Niall. - forrni kezdett a nem létező, fagyos vérem.

- Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet a teste. - meghúzta a sörét és tartotta közben a szemkontaktust - hófehér bőr. Szeretem a vörösöket.

Felálltam és fölé hajoltam. Észre sem vettem, hogy lihegek.

- Tűnj el innen.

- Ez csak nagyszerű. Tudod, hogy a segget szeretem, de azért féltékenykedsz rám.

Eldőlt a kanapén és kiröhögött. De úgy Istenigazából. Alig bírtam visszafogni magam, hogy meg ne üssem. Őt is.

- Unalmas vagy.

- Te is - vágott vissza - ő az, Harry. Fogadd már el a tényeket és tegyél ez érdekében. Évszázadokig kutattál iránta, érted? Megtaláltad és elmenekülsz?

- Nem menekülök.

- De menekülsz, mert félsz.

Kitört a torkomon egy ráérős röhögés.

- Félek. Semmitől sem félek, Niall. Érzéketlen vagyok, és megölhetetlen. Ellenben veled.

- Most megijedtem - kapott a torkához, jót szórakozott, nagyszerű. - mikor elsőnek láttad, tudtad. Én is tudtam, Louis is. Ő lesz az aki felolvasztja ó de fagyos lelkedet - dalolta ódaként és a plafonra bámult, mintha látta volna maga előtt. Az idióta.

- Nem létezik, Niall, már rég elfogadtam.

- Mert be vagy fásulva. Nyílj meg, Harry, ó nyílj meg jégkirályfi.

A homlokomra csaptam.

- Könyörgöm, menj és szerezz egy segget magadnak, kezd elegem lenni belőled.

- Most inkább egy farokhoz lenne kedvem.

A szemeimet forgattam.

- Nekem tök mindegy mit csinálsz, csak ne rajtam lógj.

- Megyek és megszervezem az esküvőt.

- Miről beszélsz?

- Azon gondolkodtam, hogy mi legyen a cím - felállt és a falat bámulta. Gondolatban oda festette le a hülyeségét - Felolvasztva! - tört ki - vagy, lássuk csak…

- Niall halála.

- Styles felmelegedett! - aztán elkezdett visítani - persze nem úgy! Bár ki tudja, lehet, egy fiú lesz a szerencsés.

Megfogtam a pólójánál fogva és kiraktam az ajtón. Majd rácsaptam.

- Fogadd meg a tanácsomat, kisherceg - dörömbölt az ajtón - amíg le nem csapják a kezedről!

Rávertem az ajtóra egyet, és végre elhallgatott. Amíg le nem csapják a kezedről.

Egy zuhany után átöltöztem. Felvettem egy sima farmert, pólóval és a szövetkabátommal. Ideje volt elvonulni a világ elől.

Még Fae ajtaja előtt megtorpantam és bámultam egy darabig. Nem hallottam tőle hangokat, valószínűleg elment suliba. Ma nem volt kedvem iskolába menni. Vagy inkább soha nem volt, részletkérdés.

Felmásztam a kabinomba, elnyúltam a kanapén és elővettem a rajzot. Sosem fejeztem be Fae-ről azt, amikor a kanapén feküdt. Kidolgozatlan volt, több hibával. Előhúztam a ceruzámat és felidéztem őt. Ahogy ott aludt, békésen.

Arra inkább nem gondoltam, hogy mi volt az után.

Szánalom, hogy még magamhoz se tudnék nyúlni. Hiába gondolok arra a kerek fenékre, a nedvtől csillogó combjaira. Felröhögtem.

El vagy baszva, Styles. De rendesen.

Ha megtalálom, ki tette ezt velem, fájdalmas halált fog kapni. Jobb lesz, ha nem kerül az utamba.

Évek óta dolgozunk az ügyön, semmi eredménnyel. Fae is csak egy akadály a valódi célomban. Leszarom, hogy érzéketlen vagyok. Hozzászoktam és nekem így a jó. De nem élhet büntetlenül a szemét, aki ilyenné tett.

Jó lenne, ha emlékeznék rá. De egy szemétdomb vagyok, mit is várok magamtól. Megint röhögtem.

Vajon létezik még egy olyan nyomorék a földön, mint én?

Nem hinném.

Egészen estig ott teng-lengtem a vonaton. 10 perc volt a vonatig, alig vártam, hogy megérkezzen.

Kiálltam a sínekre és fellélegeztem, mikor meghallottam a hangját. Senki nem jött ilyenkor a sínek közelébe.

Siessen már az a vonat. Türelmetlen voltam, a várakozás nem volt az erősségem. Megláttam a fényét és elvigyorodtam. A többiek adrenalin miatt járnak ide, na meg a remény miatt.

Hogy egyszer meghalhatnak.

Elég bizarr dolog lehet ez másoknak, kivéve azoknak, akik évszázadok óta keresik a halálukat.

Én is azt kerestem, csak teljesen más szempontból.

Kitártam a karjaimat és nekem jött. Hallottam a csontjaimat széttörni, nem is izgatott. Mert meghaltam.

Sötétségbe merültem és lebegtem. Már nem a földön voltam, gőzöm sem volt, mi volt ez a hely.

Lényegében ugyanott voltam, mikor felkeltem. Szürke volt minden és éreztem. Valóban éreztem, ahogy végigsuhan rajtam a szél. Felborzadt a bőröm és fázni kezdtem. A vasúton álltam, ami telis tele volt falevéllel. De csak körülötte. A vasúton semmi nem volt. Egy lélek sem, csak a szürke semmiség. Meg távolban a fák.

Végignéztem magamon. Feketében voltam, szövetkabát, csizma, nadrág. Meg egy sapka. Megérintettem a sapkámat és puha volt. A szívem pedig kalimpálni kezdett.

Elmosolyodtam.

Az arcomhoz nyúltam és éreztem a gödreimet. Elöntött a melegség. Behunytam a szemeimet és széttártam a karjaimat. Beleszagoltam a levegőbe, egy kellemes illatot éreztem. Mitől felborzadt a bőröm és fel kellett sóhajtanom.

Közeledett. Megismertem ezt az illatot. Nem tudom pontosan ki volt az, mert az arcát sosem láthattam.

De hozzám ért. És a bőröm fellángolt tőle. Felziháltam, mert olyan gyengéd, olyan fenséges volt az illata, mint soha senki másnak. Az ujjai végigszaladtak a csuklómon és én a térdeimre zuhantam.

Nem bírtam. Az érintését. A finomságát. Az illatot. Felemésztett. Mert valóban éreztem, mindent. Azt a mardosó fájdalmat, mintha a gyomromba martak volna és szorongattak. Aztán ott volt más is.

Ahogy leguggolt elém és megérintette az arcomat. A hüvelykujja meleg volt.

- Ne sírj - suttogta.

- De olyan jó - suttogtam vissza és a hangom felismerhetetlen volt. Nem volt üres, nem volt nyers. Valóban suttogás volt és kedves. Kedves voltam. Mert éreztem, ahogy lecsókolja a könnyemet. A puha, édes szája alatt lángolni kezdtem.

- Ne nyisd ki a szemeidet.

- Mindjárt vége. Megint.

Mert így volt. Ez nem a halál volt, csak egy röpke illúziója. Ahol érzek, ahol mosolyoghatok.

- Meg fogsz találni - búgta nekem és annyira látni akartam őt. Tudtam, hogy ő a menekülésem a földön. De ha kinyitnám a szemeimet, eltűnne. És nem érezném, ahogy simogat. Végig az államon. Olyan jó volt. Egyszerűen csak… jó.

Csak hát mindennek vége lett.

Megint.

Mert ahogy kinyitottam a szemeimet, ott feküdtem a vasút mellett, ahová elhányta a testemet a vonat. És visszatért minden a régi kerékvágásba.

Felkeltem és leporoltam magam.

Fel akartam ugrani a peronra, amíg egy halk zihálást nem hallottam. Mint aki épp most kapott levegő után.

- Mi vagy te?

Fae volt az.