II./HAT ~ "Egy szörnyeteg voltam, mielőtt találkoztunk"

sziasztok! végre sikerült írnom. bocsánat a sok halasztásért, de beadandók + zh-k stb. szerdán zh-zok, addig nem biztos hogy tudok hozni nektek részt. chaten értesítelek majd titeket + a csoportban. de most jó olvasást hozzá és köszönöm a türelmet <3

    A gép még öt percet mutatott.

Gyerünk, Amelia, sima ügy ez. Hogyan is tanultuk? Több tíz tábla fel volt sorolva előttem és összefolytak az emlékeimben felszökkenő megnevezések. Lehunytam a szemeimet és bő levegőt merítve jelöltem be az „A” pontot. Első megérzésem ez volt, úgy hogy ennek kell jónak lennie. Többen is bizonytalan voltam a teszt során. Lehet ezen az egyen múlik minden. Talán mégis a „B” lenne az? Nem, az „A”nak kell lennie. Nem fogom kijavítani, mert akkor tuti megbukok.

És ha az „A”-val bukok meg?

Tíz másodperc, kilenc, nyolc, hét, hat…

Bejelöltem az A-t és rányomtam a véglegesítésre. 

Nem akartam megbukni. Egyrészt mert mamma pénzével játszottam, másrészt pedig mert sokat foglalkoztam vele az elmúlt napokban, minden időmet felette. Nem mellesleg rá akarok térni a vezetés részére és nem a kresszel foglalkozni. Mondjuk előtte még ott van az egészségügy is, de az már semmi ehhez képest. Elfordultam és idegesen vigyorogtam rá El-re, aki ugyanúgy megfordult és nem mert ránézni az eredményekre.

- Háromra! – bólintott.

- Három, kettő, eg – ki sem mondtam, mindketten megfordultunk. El ujjongani kezdett, mert meglett neki a kressz, az én szám pedig lekonyult, mert 45 pontot írt ki a gép. 46tól van meg.

- Lássuk, Amelia – lépett hozzám Chris. Lehajolt mellém és hümmögött az eredményem láttán. Belenézett a vizsgámba és volt egy kérdés, amire nem válaszoltam. Az utolsó. Pedig tisztán emlékeztem, hogy bejelöltem és az előbb még ott is volt a pötty. – erre elfelejtettél válaszolni. Ezen múlik a pontod. 

- De én bejelöltem, Chris – háborodtam fel – emlékszem rá, hogy bejelöltem.

- És mit jelöltél? Lássuk megvan-e a vizsgád vagy sem – mosolygott rám kedvesen. Miért csinálja ezt? Megbuktam és kész, nem kéne velem fölösleges időt eltöltenie. Válaszolni akartam, de a torkomon akadtak a szavak. Az „A”-t akartam bejelölni, de a „B” is szimpatikus.

- Nos, én…

- Öt másodperced van, hogy mondj valamit – vonta fel a szemöldökét – gyerünk, Mia. 

Felsóhajtottam.

- Nos, én az „A”-t jelöltem be, de most inkább a „B”-t jelölném – gyorsan lepörgettem a válaszomat és Chris bólintott. Csak, hogy a kurzort nem a „B”-hez vitte, hanem az „A”-hoz. 

Azt akarja, hogy megbukjak!

Még több pénzt kaszálhatnak le rólam! Átlátok rajta.

Aztán a gép pityegett és az eredményem 46 pontot mutatott. Chris büszkén kihúzta magát és a kar fonva mosolygott rám továbbra is. Én pedig megnéztem egyszer, majd még egyszer és aztán harmadszorra is, hogy jól látok-e. Az első idióta megérzésem! 

    Még akkor is le voltam sokkolva, amikor Rhys ugrálni, integetni kezdett előttem. Hallottam a hangját, de hogy mit mondott? Arról fogalmam sem volt. 

- Lia a francba beszélj már – megrázta a vállaimat és mikor boldogan rápillantottam kiszélesedett a vigyora – na látod, mondtam én, mit rinyáltál? 

Magához vont és megdörzsölte a hátamat. Nevetve ugrottam a nyakába és megszorongattuk egymást ott az utca kellős közepén. 

- Engedd meg, hogy kijavítsalak – emeltem fel az ujjamat kettőnk közé – te azt mondtad, hogy ne törjek össze, ha megbukok, elsőre te is megbuktál.

- Hé – emelte fel a karjait – most mit hazudsz? Soha az életben nem állítottam ilyet – tette a tenyerét a mellkasára áll felháborodást tettetve – én profi sofőr vagyok.

- Csak szeretnéd – löktem meg a vállát nevetve. – megiszunk valamit?

- Nem randizol a fiúddal? Hogy is hívják? Pako? 

- Nado – szűkült szemekkel néztem őt – és nem a fiúm. 

- Persze-persze – röhögött ki és kinyitotta nekem az ajtót. 

A nap hétágra sütött Londonban, ami irritáló, mert kora reggel esett az eső és hűvösebb szél fújt. Így kabátban jöttem, viszont ott és akkor már melegem volt. Az időjárás kiszámíthatatlan, ez volt az egyetlen, amit gyűlöltem Angliában. Hiányoztak a meleg nappalok és éjszakák, bármelyik ország klímája elviselhetőbb lehet. Egy-két kivétellel. Finnországba valószínűleg nem költöznék, hogy napközben sötétbe menjünk iskolába, éjszaka pedig még sötétebbe aludjunk el csendesen. Bár az tény, hogy a sarki fényt megnézném.

- Min gondolkozol ennyire? 

- Finnországról – vágtam oda és összenevettünk.

- Nem rossz, meg akarod látogatni? Hogy megmondjam az őszintét, be sem engednének ilyen csizmákkal, a végén tönkretennéd a burkolatot. 

Pár pillanatra komorságot láttam a kékséges szemeiben, amit rögtön felváltott a humor.

- Kapd be – forgattam a szemeimet – nekem tetszenek, és ne gyere már mindig az öltözködésemmel. Nem a ruha teszi az embert.

- Látod, pontosan erről van szó – hintette el az infót, és inkább nem akartam kibontani. – mi van Harryvel?

- Kivel?

Rhys kuncogni kezdett.

- A másik barátoddal. 

- Befejeznéd? – mordultam rá – nincs barátom, Rhys. Ezt te tudod a legjobban és egyébként sem azért számoltam be neked Harryről, hogy aztán minden egyes alkalommal felhozd a nevét. Átmentem kresszen, nem örülhetnénk inkább ennek?

- Felőlem – emelte fel a kezeit védekezve – elviszlek kajálni. 

    A telefonom több üzenetet is mutatott Mammatól, Nadotól és Arinetől , a szüleimtől is, akik mind-mind gratulációjukkal halmoztak el. Egyenként válaszoltam nekik, és mikor el akartam tenni a telefont Harry neve bukkant fel a képernyőmre. Pár percig hezitáltam. Azóta nem láttam őt – három napja – hogy elmondtam neki mit tudtam meg róla. Otthagytuk őt és nem jelentkezett, amit nem bántam. Meg kellett erősítenem magamat és ahogy Nado mondta, bármikor megtörhet a vékony falam, amit felállítottunk. Főleg, ha Harry közelében vagyok. 

’ Gratulálok. H. x ’

Megráztam a fejemet és el akartam rakni a telefonomat. De aztán újabb üzenet jött.

’ Elteszed úgy a telefonodat, hogy egy köszönömöt sem kapok? Ugyan Zhamina, ennél jobban ismerlek. Elepedsz a vágytól, hogy mikor látsz újra’

Felköhögtem és felnevettem egyszerre. Ez valóban nem ismeri a határokat. Lehalkítottam a telefont és becsúsztattam a zsebembe. Rhys gyanakodó pillantásokat vetett felém. 

- Nando’s? Komolyan? Rhys, itt hagyjuk a vagyonunkat is.

- Én fizetek – vont vállat – és különben sem kell anyám kliensének a hülye pénze. Aztán átgondoltam a dolgot, és gondoltam meghívlak kajálni belőle.

Elnevettem magamat. Rhys lazán kezelte az édesanyja ügyeit, és irigyeltem is őt érte. Azonban ha jobban belenéztem a szemeibe – mint miután kiszálltam az autóból – láttam bennük a hiányt. Hiányzott neki az apja és elszomorította, hogy az anyja nem talál magának mást. Egy magányos fiatal nő, aki csinos és okos is. 

- Legszívesebben szétvernéd őt – mosolyogtam rá, miközben gyengéden megöleltem.

- Szeretem őket tiszta szívemből– mormolta szarkazmussal hintett hangon, és felnevettem megint. Megszorított közölve, hogy értékeli a támogatást – nem a ruha teszi az embert – mondta a fülembe megint, aztán ott hagyott. 

Amíg a grillezett csirkénket vártuk, próbáltam nem elővenni a telefonomat, ami egyfolytában rezgett. Nem adott ki hangot, de a combomon ott vibrált a készülék, ami az üzeneteket jelezte. 

- Nem nézed meg? 

- Nem – zártam le.

- Nem értem – terült el a kényelmes székben – itt van Harry és végre nem egy érzéketlen akárki, neked a karjaiba kéne omlanod. Tudod, olyan nyálasan szerelmesesen, mint a könyvekben.

- Ja, csak nem a könyvekben vagyunk. Mit érdekel ez téged?

Rhys az asztalra könyökölt. 

- Mert boldogtalan vagy nélküle – fúrta a tekintetét az enyémbe és esküszöm percek elteltek úgy, hogy nem lélegeztem. Ami fizikailag lehetetlen, de mégis úgy tűnt. Nyeltem egyet és legyintettem.

- Hozhatnánk már a kajánkat – morogtam és elővettem a telefonomat. 

’ Szoktál éjjelenként rám gondolni? Amikor egyedül vagy a szobádban és alig bírod ki, hogy magadhoz nyúlj…’

Lefagyott a mosolyom, a testem hülyén reagált, meg kellett mozdulnom a székemben.

’ A tehetséges ujjaid biztos jól fogják irányítani a kormányt, de mást is olyan jól irányítanak? Az enyémek sokkal jobban belé-’

- Mitől pirultál el ennyire? – röhögött Rhys, észre sem vettem, hogy kihozták az ebédünket. 

’ Örülök, hogy újra a régi vagy. Szállj le rólam, nem érdekelnek az üzeneteid’

Kellett pár pillanat, hogy visszatérjek a földre. Nem igazán akartam úgy érezni, mint aki repülni kezd, de hát nem sokat tehettem ellene. Aztán az ajtó kicsapódott és ismerős kisfiús nevetést hallottam. Vele párhuzamosan pedig egy határozott, éles női hangot. Kisebb is lettem rögtön. Lecsúsztam a székben és levegőt sem vettem. Ha nem beszélek, nem hallja meg a hangomat. Rhys követte a tekintetemet és az arckifejezése elárulta, hogy érti mire a felhajtásom.

- Fogd be Horan! 

- Hé, nem tehetek róla, hogy ellenállhatatlannak találsz – tárta ki a karjait a szőke herceg, és bár a szavai pimaszok voltak, belepirult. 

- Ellenállhatatlannak találod te a seggemet! – fortyogott. És mikor Niall hozzátette, hogy „ó hát azt biztos” Liliana felsóhajtott és elmosolyodott. Nos, igen, tudni kell róla, hogy mielőtt kitörne, megjelenik az arcán az a mosoly. – Niall Beképzelt Horan, nem fogok veled lefeküdni, tartsd meg a mocskos pénzedet, attól mert egy popsztár vagy nem fekszik le eléd mindenki!

Ezzel csak az volt a baj, hogy paparazzi végigkövette a beszélgetésüket. Mi tudtuk, hogy poénkodnak, ők nem biztos. Liliana egyszerűen kivette a kezükből a kamerákat és szép nőies sikítással eltessékelte őket. Az étteremben mindenki meghúzta magát, ahogy a tündérkirálylány végigvonult az asztalok között, mintha valami kifutón menne. Rendeltek maguknak kaját – csak Niall, Liliana valami kávét kért – én pedig majdnem fellélegeztem, hogy nem vett észre. Majdnem.

- Amelia úgy ülsz ott, mintha mosdóba kéne menned, vagy beállt a nyakad szimplán? – billentette oldalra a fejét és a szemeiben valami mást ült, mint egyébként. Egy felém irányuló… harag? Mindenesetre megöleltem Niallt és megkérdeztem mi van mostanság velük.

- Eltűntél – húzta el a száját – hiányolunk a fiúkkal. 

Oh, szóval nem haragudnak rám? Vagy csak nem tudják? 

- Hétvégén összefuthatnánk – mosolyogtam rá halványan, mert nem tudtam hányadán állok velük. Hiányoztak, és bár kiesett három nap, semmit sem változott a hozzáállásom feléjük nézve. 

- Jó ötlet – vigyorgott csillogó kék szemekkel. 

- Horan, indulunk – dobolt a lábával a szőkeség. El akartam nyomni az éles szomorúságot, ami kezdett a hatalma alá keríteni. Liliana még csak rám sem nézett. 

- Akkor hívsz? – lelkesedett Niall, és én biztosítottam róla, hogy hívom. Leültem a székbe és magam elé bámultam. Lecsuktam a szemeimet és mély levegőket vettem. Mire kinyitottam a szemeimet eltűnt minden és újra mosolyogva néztem Rhysre. 

- Együnk. 

    Miután telefonon elmondtam Arine-nek, hogy nem vagyok hajlandó velük együttműködni, ha csak be nem avatnak a dolgokba, megtört és beleegyezett. Azt kérte, hogy hozzam el a madaraimat is. Szabadjára engedtem őket, miután mondtam nekik, hogy kövessenek. Nado csendesen vezette az autóját – remélem minél előbb meglesz a jogsim és nem kell sofőrködnie – egy szót sem beszéltünk nagyon. Mondjuk azóta, hogy akaratom ellenére megcsókolt még rosszabb lett a viszonyunk. Nem azt mondom, hogy undorodom tőle, egyáltalán nem, csak képtelen lennék hagyni, hogy romantikus módon rám nézzen vagy közeledjen hozzám. Azt még pláne nem, hogy én hozzá, vagy bárkihez. Elég volt belőle, talán soha nem fogok normális kapcsolatot találni senkivel sem. De hát egyébként is el van cseszve az életem már. A szüleim egyre távolodnak tőlem, vagy én tőlük, Mallan csak úgy van. Aztán kiderült, hogy valami átalakult abnormális lény vagyok, aki voltaképpen fikarcnyit sem tud arról, hogy mi a szándék vele. Oké, metamorf vagyok, Harry lelkével bennem, egy „háború” kellős közepére csöppentem, és? Mi lesz tovább? Gaizka szavai hangzottak a fejemben „Térj haza”. Otthon vagyok, talán, de akkor miért érzem mégis annyira idegennek az egészet? Szívesen megyek Spiritfall-ba, kedvesek velem, de mindent eltitkolnak. De ennek véget vetek. 

    Arine mosollyal az arcán fogadott minket, Artzai is mellette állt. Nado levágta a cuccát a házunk teraszára és egyszerűen kisétált az erdőbe. Utána néztem, nem tudtam mit kezdeni a nyomasztó érzéssel. Nem tehettem róla, valamiért azért zavar, hogy nem túlzottan sokat beszélünk. 

- Megérkeztek a madaraid is – mutatott az égre Arine.

- Előttük nincs elrejtve? 

- De nincs ám – rázta a fejét – sokat voltak itt, amíg nem tudtál rólunk. 

- Valóban? – csodálkoztam el.

- Gyere velem – belém karolt és sétálni kezdtünk, a vízesés felé. Arine hangja aggodalomról árulkodott, de inkább nem kérdeztem meg mi a baj. Felnézett az égre, fekete haja lobogott a szélben és sugárzó vörös szemei pedig csillogni kezdtek. A kedves mosolyától mindig elkap a nyugodtság. – soha nem gondolkodtál el azon, hogy miért pirosak a szemeid?

- Dehogynem – vontam vállat – zavart, mindenki megbámult. 

- Igen, ismerős – összemosolyogtunk – a vámpír lelkét tükrözi bennünk. Hordhatsz kontaktlencsét, ha szeretnél. Mi is azt tesszük, ha emberek közé megyünk csapatostul. Az embereknek feltűnne, hogy miért flangál tíz ember piros szemekkel a városban. 

Egy kis hatásszünetet tartottam. Szóval nem csak úgy szimplán vörösek a szemeink.

- Jó ötlet, nem is gondoltam rá igazából. 

- Nem tudjuk eltakarni a mivoltunkat, Amelia. Nem szabad magadat hibáztatnod, és legfőképpen nem sajnálnod magad. Nyűgnek tűnhet először, de ha elkezded felfedezni magadat – sóhajtotta álmodozva – élvezni fogod. 

- Felfedezni magam?

- Kis léptekben haladunk, jó? – bólintottam. Jobb, mint a semmi – látod azokat a színes fényfelhőket a vízben?

- Mik azok?

- Nézd meg közelebbről – bátorított, ahogy a kis hídra értünk. Alattunk is víz, mellettünk pedig a folyóba csobogott bele a jéghideg színekkel telített víztest. Koncentráltam, de nem tudtam kivenni belőlük semmit sem. Sárga, piros, kék, lila, narancssárga, a szivárvány minden színe és még több váltakozva hatoltak be a habokba, majd kitörtek. Aztán mintha halk nevetéseket hallottam volna. Nyeltem egyet és hallgatózni kezdtem. Nevetést és beszédeket is. Vékony, mély hang váltakozva csengett ki, a víz visszhangként jutatta el hozzánk mindezt. – mindegyik metamorfnak vannak terelői, mint neked is. Gaizka is egy volt közülük. A többi négy madár még felszabadításra vár, ezért hoztuk el őket ide. Nekem galambjaim voltak.

- Voltak?

- Voltak – sütötte le a fejét – már nincsenek velünk. 

Fájdalom rohant át az arcán, de rögtön el is tűnt. Úgy néz ki egy valamiben nagyon is hasonlítottunk: imádtuk a madarainkat. 

- Mindegy. Spiritfall az, amire a név is utal. A lelkek vízesése, ahol a metamorfok védelmezői összegyűlnek a gazdáikkal együtt. Ezek a színes fénycsóvák mind-mind lelkek. A fiatal metamorfoknak, mint amilyen te is vagy, még meg vannak a terelői. Amíg kell, addig itt vannak. Gaizka útja véget ért és ne okold magad. Egy szép nap mindegyik meghal, vagyis valójában nem meghal, hanem felszabadul. Az őseid lelke lakozik bennük, akik a vérvonaladból metamorfok voltak és felesküdtek arra, hogy segítenek téged. Amíg nem teljesedsz ki, nem tudnak pihenésre kerülni.

- Óh – rettentem el – akkor szabadítsuk fel! Miattam szenvednek?

- Nem szenvednek – nyugtatott Arine – örömmel teszik, szeretnek téged. A lélek örök, de nem a földön. Amíg itt vannak, nem tudnak nyugovóra térni.

- Amikor megöleltem Gaizkát… - lesütöttem a fejemet – túl jó volt, mármint tudod olyan… olyan…

- Otthonos? – vigyorgott – pontosan. 

- De Arine – gondolkodtam el. Valami nem stimmelt – ha mi vámpír lelkekkel születtünk, és az őseink, akik szintén metamorfok voltak, a saját lelkükkel tértek az állatainkba – elvesztettem a fonalat, de folytattam – mármint érted, akkor ez azt jelenti, hogy nekünk is van lelkünk? Valahol? Te jó ég, ugye nem valakiben? 

- Okos – mosolygott – nos, Amelia Knightley, pontosan ez az, amiről az utad fog szólni. Hogy megtaláld a saját lelkedet. 

    Bevezetésnek elfogadtam ennyit és elengedtem Arine-t az útjára. Őrzőéket Spiritfallban hagytam, mert rájöttem: azaz ő otthonuk. Ami el is szomorított, mert mindvégig azt hittem mellettem jól érzik magukat. Az őseim lelkei. Vigyáztak rám, erre soha nem gondoltam volna. Mennyi mindenen kellett keresztülmenniük miattam, de most ez lesz az én feladatom, hogy felszabadítsam őket. Ahhoz viszont „Meg kell találnom saját magamat”.

Mi a francot jelent az? 

Egyáltalán miért van olyan érzésem, hogy ennél ezért többről van szó. Hazafelé sem beszéltünk sokkal többet Nadoval, de talán így is volt a jó. Kitett engem az utcánk végén, mert szerettem volna sétálni. A parkba tartottam, amikor meghallottam a nevemet a hátam mögött. Mély rekedt hang, felállt a szőr a tarkómon, és az a tipikus brit akcentus. Most már követ is? 

- Mit akarsz, Harry? – fordultam meg és a meglepődöttségtől hátráltam két lépést, túl közel állt hozzám. 

- Beszélnünk kell, amit meg is írtam üzenetbe.

- Ja, nem láttam – vontam vállat és megfordultam, hogy otthagyom, de elkapta a csuklómat és visszahúzott magához. Zöldellő szemeit egy szintre hozta az enyémekkel, és úgy fürkészett sokáig. Más volt. A haját levágatta, göndör fürtjei fel voltak tolva a feje tetejére elől, és megborotválkozott. Jobban nézett ki, mint nem régiben. Olyan közel volt, hogy meleg lehelete megcirógatta az orromat. De csak dermedten álltam előtte, határozottan állva a szemkontaktust. 

- Nem én öltem meg a testvéredet – jelentette ki.

- Oké, ebből ennyi elég is volt – rángatni kezdtem a karomat, mert a testvérem hallatán megremegtem és menekülni akartam – ne merd a szádra venni, megértetted?

- De megpróbáltalak megölni téged – vallotta be és olyan ideg gyűlt össze bennem, hogy arcon vágtam. Csattant a tenyerem az arcán és rámordultam. Eddig is tudtam, de a szájából hallani… a szájából hallani megannyi elnyomott érzelemhadat akart előcsalogatni belőlem. Nem engedhettem. Arrébb löktem és futni kezdtem. Csak hogy előttem termett és hirtelen nekinyomott a fának. A lélegzetem elakadt, az övé is és egyszerre ziháltunk fel, ahogy erős izmos magas alakja az enyémnek nyomódott. – meg fogsz hallgatni.

- Nem, nem kell meghallgatnom téged – hadakoztam és próbáltam eltolni, de erősebb volt. Ütlegeltem a vállait, de mintha betonból lett volna, szerintem meg sem érezte. – engedj el – fúltam el és mérgesen villantottam rá a szemeimet. Harry zöld szemei mélyrehatóak voltak. Ahogy belenéztem pár percre elvesztem bennük akaratom ellenére is. Abbahagytam a verekedést és elgyengülve néztem a szemeit. Ha nem lettem volna önuralom alatt, valószínűleg elcsöppentek volna a könnyeim. Utáltam a szájából hallani a testvéremről és nem mellesleg magamról. Az arcomhoz emelte az ujjait és lágy utat jártak be a halántékomtól a fülem mögé.

- Amelia – suttogta elgyötört hangon. Már nem volt rideg és távoli. Ennél közelebbi soha nem volt és nem is lehetett volna. Mellkasa az enyémnek feszült ahogy bódultan engedte közel az arcát az enyémhez. Hagytam, hogy keveredjen a leheletünk egy ideig, azt is, hogy beletúrjon a hajamba – hiányzol, annyira hiányzol.

Leszorította a szemeit s eltorzult az arca az érzelmeitől. Remegni kezdett, de láttam, hogy uralni akarja a helyzetet. Kihasználtam ezt, és egy hirtelen mozdulattal fordítottam a helyzeten. Nekilöktem a fának és a mellkasán markolva a bőrkabátját tartottam őt ott. Harry meglepő módon mélyen nyögött fel a torkában, és ettől meginogtak a lábaim. Egymást nézve kapkodtuk a levegőt. Ő a röpke mozdulatomtól, én pedig az előtörő dührohamtól.

- Ne csináld, mert ez elég izgató – mormolta egy lassú mosolyra húzva az ajkait.

- Látom megtaláltad magadat, most már hagyj békén. Nem kell a magyarázatod, semmi sem kell tőled.

Otthagytam. Sietve kapkodtam a lábaimat egymás után, amíg végül a földön nem találtam magamat. Gyorsan, ütemesen és erőszakosan. Harry befektetett a fűbe, vagy inkább belenyomott a saját testével a lábaim között. Elnyílt szemekkel bámultam rá és ő is rám, ahogy összeért az altestünk. Belemarkolt a fűbe a fejem fölött és lehunyva a szemeit nagy levegőket szippantott be. 

- Istenem – súgta – milyen rég volt, hogy ilyen közel érezhettelek.

- Anélkül, hogy kényszerítenél – csípősnek akartam hangzani, de a hangom elfoszlott útközben. Kapálózni kezdtem, de elkapta a kezemet, letaszította a fűbe és morogva fonta össze rá az ujjait az enyémekre. Nem érdekelte, hogy el akartam húzni a kezemet, ott tartotta. 

- Ismertem Ethant, még mielőtt a Fightereket ismerhettem volna. Barátok voltunk. Az átváltozásunk nagyon közeli volt, Amelia. – a tenyerébe fogta az arcomat és rávett, hogy őt nézzem – aztán kiderült, hogy a húgod az ő gyilkosa. Nem sokat tudtam még rólatok csak annyit, hogy megölhettek minket. Persze eszemet vesztettem, nem gondolkodtam, egy újonc voltam és simán belementem bármibe, ami veszélyeztethette az életemet, vagy mondjuk egy barátét. Úgy volt, hogy elmegyek Ethan-el és segítek neki megölni a húgodat, de Amelia – szorította le a szemeit és a fejét rázta – semmi sem érdekelt egyik percről a másikra, még Ethan sem, a barátom sem! Otthagytam a szarban és nem mentem neki segíteni. Közöm nem volt a húgod halálához gyakorlatilag. Az tény, hogy a metamorfok láttak a helyszínen, jobban mondva a mamád. Minden metamorf születésénél ott vannak. Mindegy, végül kikötöttem a húgod halálos ágyánál, mert Ethan hívott, hogy bajban van. Mire odaértem Ethan eltűnt, nem is hallottam róla egészen a Fighterekig. 

- Miért hinnék neked? – szegeztem neki a logikus kérdést – hallod magad, Harry? Nem érdekel mennyire ki akarod magyarázni magadat. 

Mintha nem is hallotta volna, folytatta:

- Nyolc éves voltál, amikor először találkoztunk – suttogta egyre halkabban. – én is nyolc éves voltam. Azon a napon minden megváltozott. Nyolc éven keresztül irányíthatatlan voltam, nem érdekelt semmi sem, amíg nem találkoztam veled. Az évek teltével egyre inkább kezdett érdekelni, hogy ki vethet véget a paradicsomomnak. Hallhatatlan voltam, Amelia, érzelmek, bűnbánat nélkül, gyilkoltam, azt tettem, amit akartam. És tudtam, hogy ezt valaki elveheti tőlem – nézett mélyen a szemeimbe – Te. És akkor felkerestelek. Nyolc éves voltál, ahogy én is. Emlékszel, amikor mondtam, hogy Maxnek tíz év kellett ahhoz, hogy rendbe rakjon? Tizennyolc éves vámpír vagyok, ami annyit jelent, hogy nyolc évesen kellett Maxxel találkoznom. Így is volt. Miután majdnem megöltelek. – megrázta a fejét – ami erős kifejezés. – közelebb hajolt – mert szinte biztos vagyok benne, hogy amióta elsőnek találkoztunk, tíz éve, azóta a tiéd vagyok. Azóta szerettelek tudat alatt. 

Lefagytam és nyelnem is kellett. Nem engedhettem a szavakat eljutni belülre. 

- Ott álltál és az anyukádért kiabáltál. Aztán rám néztél és komolyan mint akit fejbe csaptak. Arra gondoltam hogyan tudhatna egy ilyen ártatlan szépség megölni bárkit is? Annyira gyönyörű voltál már kislányként is. És éreztem azt az erős vibrálást, mint most is. Még kicsi voltál, de megérintettél. Egy szörnyeteg voltam, mielőtt találkoztunk. Azután uralkodni akartam magamon, és nem ment egészen Maxig. Megígérte, hogyha kitanít, és kinevel ismét láthatlak. És nos, azóta érett nő lettél. A legszebb – mosolygott fájdalmasan –csak aztán a Fighterek védeni akartak. De leszartam, még mindig. Élek, nem öltél meg. És tudod mit? – hajolt közelebb – szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy elveszítsem ezt. 

- Nem tehetsz semmit – gagyogtam, túl sok volt az információ, szükségem volt pár lépés távolságra tőle, de még mindig tartott – nem szeretlek, Harry, nem érzem, semmit sem. Tudod ez a jó ebben az egészben. Csak egy kis trükk és hopp, nem érdekel semmi sem.

Harry elvigyorodott. Mint akit meg sem ütöttek a szavaim. 

- Az élet iróniája. Vicces, nem? – simította a hajamat és én elfordítottam a fejemet a tenyerétől – csak tudod hónapokon keresztül mellettem voltál úgy, hogy egy kibaszott érzelmes szót nem tudtam kimondani és úgy is szerettél. Most, hogy beléd verték ezt a sok hülyeséget és „nem érzel” azt hiszed lerázhatsz? – hajolt a fülemhez és morogni kezdtem harciasan – elérted, hogy szeressek Amelia. Én pedig el fogom érni, hogy újra belém szeress.

II./ÖT ~ "Melyikért kértél bocsánatot, Harry Styles?"

helló mindenki! meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá xx

    A tükröm küzdelmektől bűzlő akárkit mutatott előttem.

A házunk csendes volt, már mindenki aludt, így a tüdőm tikkadt zihálását akár az utcán is meglehetett volna hallani. A kezeimre néztem, amikkel tartottam magamat. Gyengék voltak. Én is az voltam. Nem metamorfhoz méltó egyed. Lecsuktam a szemeimet és mosott ruhától illatozó levegőt szippantottam be. A torkomhoz nyúltam, nem volt rajta seb, még is úgy éreztem most még inkább fáj, mint amikor kiállt a szívószál belőle. Fulladoztam és bár tudtam, hogy a feltörekvő intenzív, eddig fogdában rejtőző érzelmek okozzák, imádkozni tudtam volna, hogy elmúljon. 

„Én szeretlek téged”

A három szó egybefolyva visszhang körökkel toporzékolt a füleimben. Se szó se beszéd elrohantam a Fighterek házából. Gyáva vagy nem gyáva módra, de nem bírtam elviselni a szavak súlyát. Harry szavainak súlyát. Elég lett volna azt is feldolgoznom, hogy egyáltalán életben van és a véremmel olyan új, eddig kiszaggatott dolgokat szabadítottam rá, amikkel egyedül csak nem lehetetlenség lenne megbirkózni. Aztán ez szimplán a háttérbe szorult, amikor Harry eddig soha ki nem mondott – számára kimondhatatlan – vallomásával a földre tudott volna kényszeríteni. Hőhullámtól részegülve fordultam meg és hajtottam el onnan jó messzire. Egészen hazáig. Meg sem álltam, hátra sem néztem. Valami buszra pattantam fel, ami a nálam lévő pénzből elhozott három kilométerre tőlünk rakott le. Gyalogoltam abban a hitben, hogy mire hazaérek, megszűnik létezni a fojtogató lángolás a testemben. Reménykedve, hogy mire hazaérek, felébredek az álomból. Nem haltam meg és hoztak vissza az életbe Harry vérével. Nem tagadott meg a szervezetem minden mást az Ő vérén kívül. És nem láttam Harry zöld szemeiben a törést. A törést, ami minden bizonnyal a már nem dobogó szívének kivetülése lehetett. 

Te jó ég mi történik.

Három teljes hónapig jól megvoltam, sőt, több mint jobban. 

S akkor két napon belül meghalok, visszakapom Harryt, aki egy érzelmi roncs és olyat tett, ami miatt nem tudnék ismét mellette lenni. A másik meg az, hogy nem is lehetek. Mit mondok Arine-éknek? Liliana elrabolt és Harryhez vitt? Liliana kihangsúlyozta, hogy nem mondhatom el nekik, hogy Harry még mindig közöttünk jár. Nem értettem. Azt mondták a vérem megölte őt, és nem így lett. Valamit elhallgattak előlem, vagy csak paranoiás vagyok? 

    A telefonomért nyúltam, amikor a tarkómon felállt a szőr. Megszorult a levegőm is, mikor melengető érzés öntött el. Nem mertem ismét kinyitni a szemeimet. Hallucinálok, hallucinálsz, Amelia. Az elméletem rögtön megdőlt, amint hatalmas, forró tenyér simult a csuklómra. 

- Ne rohanj el tőlem – suttogta alig hallható hangon – miért hagytál ott? 

Többet nem találtam a lelki támaszomat. Nem tudtam arra összpontosítani, amit tanítottak nekem. Egyszer sikerült rátalálnom, de ha továbbra is hozzám ér el fogok veszni. 

- Harry, mit keresel itt? – fordultam meg és ellöktem a kezét. Szegényes próbálkozás volt, ugyanis erősebb volt. Hát persze, hogy erősebb. 

- Szükségem van rád – mormolta s egy szempillantás alatt előttem termett. Arca pár milliméterre volt az arcomtól és forró lehelete megcsapott. Elkábultam. Szédültem. Extázisba estem. Zöldellő szemei annyi ígéretet és reményt ágyaztak magukba, hogy muszáj volt félre néznem, különben elveszítem a fejemet. – nem válaszoltál a kérdésemre. 

A hangja elcsuklott, mintha próbálná visszafogni mindazt, amit egy jó órája kiöntött nekem. Egyenesen állt – viszonylag – és csak akkor rezzent össze egy jóleső sóhajjal, amikor a hajamba szagolt. Figyeltem, ahogy leszorítja a szemhéjait és apró mosolyra húzódnak az ajkai. Meg akartam ragadni a pillanatot, és kibújni a karja alatt. Egy kelletlen mozdulattal feltett a szekrényemre. Megbotránkozva pislogtam rá, ahogy a térdeim közé fúrta magát, két kezével fogva tart és közel hajol.

Vészesen közel.

Megfoglak-csókolni-közel. 

A szívem majd szétrobbant a mellkasomban, és utáltam, hogy a testem úgy reagál, mintha Ő lenne az egyetlen dolog az egész földön, ami elvehetné az összes problémámat. Tüzetesen végigmérte az arcomat s egyetlen ujjával a halántékomtól a fülem mögé simított. Megborzongtam, de nem mutattam.

- Mondd meg mi változott – sutyorogta – mondd meg Amelia, kérlek. Nem bírom, egyre rosszabb. Azt hittem… az fáj a legjobban, hogy meghaltál. Három hónapig ebben a tudatban éltem. Mikor… - megköszörülte a torkát – meglát-talak, Istenem. Mikor megláttalak a padlón feküdni és az utolsókat lélegezted. Előbb eltűrtem volna, hogy leveszik a fejemet. – Harry szavai ködösek voltak. Többször megállt a szavak között, mintha fájna a beszéd – de most… most, hogy itt vagy, és itt vagy, élsz – egy tenyerébe fogta az arcomat. Össze akarta érinteni a homlokunkat, de hátrébb vonakodtam. Egyszerűen a tarkómnál fogva magához húzott, mintha annyira szüksége lenne rá, mint a levegőre. Vagy az ő esetében a vérre. – magyarázat nélkül eltolsz. Muszáj válaszolnod a kérdésemre – nézett mélyen a szemeimbe.

   Elhallgatott. Én sem beszéltem. A szekrényen ültem, a kezeimen támaszkodva a hátam mögött és próbáltam elnyelni a kitüremkedő könnyeimet. A szavai lavinát indítottak el bennem. Azt hittem megöltem és itt van, él. Nem számít, hogy mit okoztam neki, mert mindent le lehet győzni, ha akarjuk. 

    De ez nem változtat a tényen, hogy ő mit okozott nekem.

- Már nem szeretsz? – fúlt el és az ujjai olyan erősen martak a szekrénybe, hogy megreccsent alattam. A világ megfordult körülöttem, amikor ismét sírni láttam. Miért akarom ennyire a karjaimba vonni és eltolni őt jó messzire egyszerre? Miért szakad szét a mellkasom a látványától, a fájdalmától, az érzelmeimtől, miközben a fejem, az agyam és a szívem egy része tele van a rémképekkel. Azzal a sok évvel, a felgyülemlő szenvedéssel, amit okozott nekem. Azt akartam mondani, hogy soha többet nem akarom látni, de nem ment. Harry lila ajkai megérintették az orromat, és már akkor tudtam, hogy úgy kell futnom, mint még soha. Mint akit üldöznek. Mint aki az életéért fut. A szivárgás végigfutott a gerincemen s mikor leheletünk keveredett a majdnem csókunktól elejtettem a könnyemet – miért sírsz? Istenem, Amelia, nem akarlak kényszeríteni, csak beszélj hozzám – eltolta magát és beleszántott a hajába. Most már remegett. Fel s alá járkált a szobában, kántálva mindenféle kérdést egymás után, fejét rázta, tépte a haját. Fájt. Fájt így látnom. Ily kilátástalanul ily nyughatatlanul. 

    De még jobban fájt, amit ő okozott nekem.

  A telefonomért nyúltam, tudtam, hogy egyetlen segítségem lehet. Nado-nak küldtem egy SOS jelet. Szükségem volt rá. Nem is rá, hanem arra, amit adhat nekem. Mielőtt elveszítem a fejemet. Mielőtt beleőrülök a végtelenségig feszíthető förtelmes kínzásba. 

- Kinek írtál? – torpant meg és szemeivel a telefonomat nézte. Aztán kitépte a kezemből és elnyílt szemekkel bámult rá a képernyőre – ki ez? Ki ez az Ignado? 

Arra számítottam volna, hogy elborul az agya. A régi Harry szemeiben jéghideg vakolatot látnék, füstölgő fejet. S most, most olyan halkan, olyan értetlenül, elveszetten tette fel az egyszerű kérdést. Az ujjai közül majdnem kicsúszott a telefon – kicsúszott, de elkapta – és nagyokat pislogva figyelte a három betűs üzenetemet. Lehajtottam a fejemet. Az ajkam még mindig bizsergett a közelségétől és gyűlöltem, hogy nem bírom eltűntetni.

- Harry – sóhajtottam, fel sem ismertem a hangomat. Lehuppantam a földre, elképesztett, hogy mily nagy hatással volt rám. A térdeim még mindig remegtek és elbicsaklottak, de Ő elkapott. A könyökömnél fogva megtartott.

- Mindig elkaplak – susogta s én fel tudtam volna sírni. Nem, nem csinálhatja ezt. Egyszerűen csak az arcába mondom, most és vége lesz. Elhúztam a kezemet és összefontam a karjaimat. Gyerünk, most elmondod Amelia és véget vetsz ennek. A gyomrom a torkomba ugrott és sokat nyeltem egymás után. Harry Nado nevét bámulta. Az arcvonulatai elárulták: valami megtört benne. – miatta nem kellek már? 

Ó, Istenem, csak ne beszélne így. Csak tudnám, hogy mennyire törhetné össze egyetlen szavam. Még nem szabadítottak rám olyan mértékű érzelemhadat, és valószínűleg nehéz lehet vele megbirkózni. 

- Kérlek, csak mondd az igazat – a telefonom leesett, mindketten a maga után hagyott útvonalat figyeltük. Aztán a csattanás. Szerencsére egyben maradt. – ha a-azt mo-mondod, ho-hogy – megállt és összeszedte magát pár másodperc alatt. – hogy mást szerettél meg, elfogadom.

Lefagytam.

Tessék?

- Tessék? – bukott ki belőlem. Azt hiszem pofán csaptak, vagy nem tudom. Biztos, hogy Harry Styles-al beszélek?

- Elfogadom – nézett a szemeimbe majd oldalra – megértem, hogy nem tudsz egy ilyennel együtt lenni. Aki ennyi embert megölt és bántott és…

Lehunytam a szemeimet.

„Annyi embert megölt”

„Annyi embert”

„Megölt”

- N-nekem me-menn-mennem kell – dadogtam és felkapva a telefonomat lerohantam a nappaliba, át a folyosón, ki az ajtón. Meg kellett kapaszkodnom a házunk falában, mert a levegő nem akart kijönni a tüdőmből. Erősen zihálni kezdtem, a körmeim felszakadtak és elengedtem egy könnycseppet. Valahogy elszédelegtem a kapuig, de Harry már ott is volt. 

- Kérlek beszéljük meg, beszélj hozzám – követte a lépteimet és láttam a szemeim sarkából, hogy hozzám nyúlna, azonban minden alkalommal visszasüllyedt mellé a keze. Az esti szél hűvösebb volt, az ősz hivatalosan is beteszi a lábát a városba. 

- Nem megy, Harry – álltam meg Nado autója mellett. Éreztem a tekintetét rajtunk. Hogy ezért mit fogok én kapni. – nem megy, én…

Beszálltam az autóba és ráordítottam Nadora, hogy azonnal induljunk. Harry nem jött utánunk. 

   Nado nem szólt egy darabig semmit sem. Az jelzőlámpa színes fénye rásütött az arcára. Ráncok feküdtek a homlokán és az ujjával idegesen dobolt a kormányon.

- Mióta tudod? – mormolta az orra alatt. Meglehetősen nyugodtnak tettette a hangszínét. 

- Mit?

- Ne álltass, Amelia – süllyesztette tekintetét az enyémbe – mióta tudod, hogy él a vámpírod? 

- Semmi örülök, hogy nem haltál meg? – nevettem kínosan - mióta megmentette az életemet, Ignado – hümmögött, mikor a teljes nevén szólítottam. Harry most azt gondolja, hogy emiatt a fiú miatt nem akarok a karjaiba omlani.

Minek gondolhat engem.

Jézusom.

És a legfontosabb: komolyan azt hiszi, hogy normális esetben egy másik fiúra tudnék ugrani utána? 

A francba, amint a közelembe jött egy reszkető csontváz voltam. Ha ez nem árulta el neki, akkor semmi sem. Harry nagyon különös lett. Amit mondott többet tett, mint meglepett. 

Eltudna engedni a boldogságomért?

Csak beszéd, hablaty, ne higgy neki – jött a hang a fejemben.

- Remélem tudod, hogy Arine-éknak nem fog tetszeni – mondta Nado, amint leparkoltunk. Kiszálltunk az autóból és a zsebeimbe csúsztattam a kezeimet. 

- Nem fognak sehogy sem érezni, ha nem tudják meg – röppentettem fel az ötletemet. Először rám meredt, majd hátra vetve a fejét hangosan kiröhögött. 

- Kizárt, hogy hazudjak Amelia. Ezt nem kérheted tőlem. Egyébként meg valahogy túlélted, még sem mondhatjuk, hogy Harry Potter varázsolt el.

Harry Potter.

Rögtön eszembe hozta Liliana-t és a gyerekes rajongását. Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam, ösztönösen. Szúrni kezdtek az emlékképek.

- Mit mosolyogsz? 

- Semmit – zártam le és kinyitva a kaput az arcába csaptam. Elnevette magát, majd ő is kinyitotta, de azért megdörzsölte az orrát. 

- Tüzes – vágta oda és kaján vigyorral végigmért – kár, azt hittem már megszabadulok tőled.

Elmosolyodtam és tovább baktattam.

- Akkor azért sírtál úgy, mint egy kislány – duruzsoltam neki cukkolódva. Felszegett orral, lenézően pislogott le rám.

- Ugyan, ne áltasd magad – vont vállat és egy pillanatra Liliana-t láttam benne – az öröm eluralkodott rajtam.

A fejemet ráztam. Mikor leértünk a völgyben senkit sem láttam. Mivel éjjel volt mindenki hazatért, egyébként nem is értettem miért ide jöttünk Nadoval. 

- Arine és Artzai kutatnak utánad, a többiek hazamentek. Szólni kéne nekik, hogy itt vagy.

- Ne – fogtam meg a kezét, és lenyomtam a telefonnal együtt a lábához – még ne. Nado, küzdenünk kell. 

- Mi? 

   Elindultam bele a sötétségbe. Szükségem volt rá most, mielőtt minden felborul. Ha ezer késsel is szurkálnának, nem érne fel azzal az ürességgel, amit érzek. Nem gondoltam volna, hogy a semmi ennyire tud perzselni. Nehezen vettem a levegőt, a lépteim is tompultak. Az összes érzelmem visszatérni látszott és ezt nem engedhettem. Nado azt hiszem megértette. Barnás-pirosas szemei megkomolyodva stíröltek, mikor elém állt és megfogta a vállaimat. 

- Még nem végeztünk – szögezte le, de nem érdekelt. Szükségem volt Nadora. Megállt előttem és felvette a láthatatlan álarcát. – mennyire?

- Nagyon – bólintott és ellazította magát. 

Nem akartam, hogy bármiből is maradjon.

Uralnom kellett magamat és nem hagyhattam, hogy elfajuljon. 

Mindenkinek sikerült, nekem is fog. Először csak pár fogással indítottunk. Nado szimplán a földhöz nyomott, fölöttem térdelt és a fülemhez hajolt.

- Lassú vagy. Egy metamorfnak jobb formában kell lennie. 

Összeszorítottam a fogaimat, és megfordultam hirtelen. Meglepte, főleg, hogy az arcunk két centire volt egymástól. Farkasszemet néztünk. Az övében harci ösztön volt, az enyémben pedig a vágy a felszabadulásra. 

- Gondolod? – suttogtam és a térdemmel egyszerűen ágyékon rúgtam. Felnyögött és elterült mellettem a füvön. 

- A francba – görnyedt össze. 

- Most te segítesz nekem, vagy én neked? Elég béna vagy. 

Nado felhördült, megragadta a csuklómat és lerántott a fűre. Felnyögtem a fájdalomtól. Fölém kerekedett, de azzal a mozdulattal páros lábbal lelöktem magamról. Valami nem stimmelt vele.

- Mit puhánykodsz?

Nado a szemeit forgatta. Mikor felálltunk le akartam porolni magamat, de akkor rántást éreztem. Majd ütést, erőset, a vállamon. Felszisszentem és a felkészületlenség dühében rámeresztettem a szemeimet. 

- Na mi van bébi? – vigyorodott el – mit puhánykodsz? 

Elnevette magát. 

- Ez így nem működik, az első alkalommal már a második másodpercben fel tudtalak volna képelni.

Nado hirtelen közelebb lépett, az arcom bevörösödött és elképedve vettem fel a szemkontaktust. 

- Lehet, hogy már nem is utálsz annyira, hm? – a fülemhez hajolt és egyik pillanatról a másikra nem tudtam mi történik. – épp ellenkezőleg, mi? Valld csak be, Amelia.

A kezét az arcomhoz emelte és meglepett a gyengéd érintése. Zihálni kezdtem. De nem az ó de nagyon jó érzéstől, hanem mert mi jogon mer hozzám érni, így. Aztán megragadott, és lelökött a földre, de félig megtartott. A fenekem belesajdult egy kicsit, fel sem fogtam mi történik, Nado már fölöttem hajolt. 

- Talán csak – motyogta és komoly arccal hajolt felém. – másképp kéne megközelíteni a dolgokat. - El akartam hajolni tőle. A vérem pumpálni kezdett a nyakamban, ahogy egyre idegesebb lettem. A vállánál fogva el akartam tolni, de erősebb volt. Rám vigyorgott. – ne hadakozz, te is akarod, tudom.

Kapálózni kezdtem és amikor hirtelen rányomta a száját az enyémre vége volt. A fejemet elöntötte a düh, minden egyes emlék nyoma, amit Harry tett velem. Fájt. Sírni tudtam volna. Nado szája puha volt én mégis dörzsölésnek éreztem. Püfölni kezdtem a hátát, marni, de ő még inkább hozzám simult. Leszorítottam a szemeimet, amikor megéreztem a nyelvét a felső ajkamon. Többé nem remegtem, nem éreztem fájdalmat, semmit sem, és ebbe belekapaszkodva megragadtam Nadot, magam alá gyűrtem és akkora csattanós pofonnal jutalmaztam, hogy ott maradtak az ujjaim nyomai az arcán. 

Oldalra fordult a feje, majd vissza felém. A szemei csillogni kezdtek és mintha elszívták volna belőle a keményfiút. Elvigyorodtam. Éreztem, hogy visszanyerem a tartásomat. Mint legelsőnek, amikor megmutatták hogyan tudom elzárni Harry lelke által okozott érzelmeimet. 

- Soha többé ne merd ezt tenni, különben a harmadik lábad bánja a dolgot – fenyegettem meg. 

- Mi van? – tárta szét a karjait – működött. - Lelökött magáról és leporolta magát – szívesen – vágta hozzám gúnyosan. 

- Nem kellett volna megcsókolnod hozzá – álltam fel.

- Mivel a harc nem igazán működött és mivel tudtam, hogy ki nem állhatsz, ezért ezt találtam a logikusnak. Nyugi – vont vállat – mosok fogat. - Elszűkültek a szemeim aztán hátra vetve a fejemet hangosan felnevettem. Problémamentesen. – vigyázz – hajolt közelebb – nehogy legközelebb már ez se legyen elegendő. 

Szemeimet forgattam.

- Egyébként mi ez? Oké, tudom uralni a lelkemet, amihez düh kell?

- Nem egészen düh – összepakolta a cuccait és elindult a kapu felé. Ja, hogy hazamegyünk. – a tanítód vagyok.

- Nem mondod – vágtam meglepett arcot. 

- Még sokat kell tanulnod. Ez, amit már másodszorra értünk el, csak egy kis „tehetségünk”. Mint a vámpíroknak a hallás, gyorsaság. Mi meg tudjuk szüntetni a testünk és a lelkünk kapcsolatát, de ahhoz fel kell fedeznünk azt, ami bennünk rejlik.

- Már megint ez a titkos hülyeség – sóhajtottam fáradtan.

- Amíg meg nem találtad, nem lesz teljes uralmad magad fölött. Megjelent a vámpírod és rögtön összeomlottál? Jobb lesz ha elkerülöd, mert megint ugyanoda jutsz.

- Téves – ingattam a fejemet – többet nem fogok. Egyébként ez azt jelenti, hogy veled fogom megtalálni ami bennem rejlik? Ne értsd félre, de ez… nevetséges.

Becsuktuk a kaput és Nado nem is fordított különösebb figyelmet a kérdésemre.

- Ó igazán? Itt az ideje bebizonyítani. Mi a francot keresel itt?

Harry állt az autó mellett. Lesokkolt, ugyanis ez a hely védve van, nem találhatják meg. 

- Miért voltál az erdőben vele? – sétált elém Harry és zaklatottnak tűnt. 

Hátrafordultam. Óh, hogy egy erdőnek látja az egészet. Okos. 

- Mert kedvem volt – vontam vállat és ki akartam kerülni, de visszahúzott. – nézd Harry, menj haza és keress magadnak valami… „veszélyes” lányt, tudod, akiket szeretsz.

Harry lesápadt. Pár percig ott állt és méregetett, majd Nadohoz fordult.

- Mit tettél vele?

- Semmit, semmit nem tett – mosolyogtam rá és hátráltam két lépést. 

- Gyere velem – fogta meg a kezemet – hazaviszlek. 

- Nem Harry – húztam el a kezemet. Zöld szemeiben könnyek gyűltek, így felsóhajtottam ismét. – Liliana tudod mit mondott egyszer nekem? Hogy ha egy bomba robbanna mellettem, azt se venném észre – tűnődtem el – na jó nem pont így mondta, de ez a lényeg. És tudod mit? - nevettem el magamat – átkozottul igaza volt. Annyi hónapig ittam a szavaidat és hittem neked – nyomtam az ujjamat a mellkasába. Harry meginogott és hallottam, hogy élesen szívja a levegőt – nem láttam. Vak voltam, elvakított a szerelem, ami hozzáteszem hamis. 

Harry arca lefagyott, a kezemért nyúlt kétségbeesetten, de nem számított. 

- Te jó Isten – túrtam a hajamba hitetlenkedve, ahogy visszagondoltam a naivitásomra – komolyan bedőltem mindennek. Bele sem gondoltam, hogy ki venne csak úgy meg magának egy indiai templomot. Egy énekes, egy sztár és egy templom. Jesszus, én meg azt hittem vallásos vagy? – ráztam a fejemet – nos, úgy néz ki valami bűntudat félét érezhettél, nem? – léptem elé és Harry már hadakozni kezdett. Kezdte kapisgálni. Helyes.

- Amelia, én…

- Tudod, azt hittem, hogy azért sírtál ott a szobában, azért roppantál össze, mert annyira felzaklatott a gyerekkorom meg, hogy szegény Ameliának orvoshoz kellett járni. Én hülye, nem láttam az erdőt a fától. Sírtál, én meg azt hittem azért, mert akkor nem tudtál megvédeni. Hogy is mondtad, várj, múltkor pedig feltudtam idézni „bocsáss meg nekem, könyörgöm bocsáss meg” – idézőjeleket rajzoltam a levegőbe – ja és „Annyira sajnálom, ha valaha bántottalak.”

Harry a tenyerébe temette az arcát. Rázkódott és nem vett levegőt. Azt mormolta „nem nem és nem”, de nem álltam le. 

- Szóval halljam, melyikért kértél valójában bocsánatot, mert megölted a kistestvéremet, és engem is meg akartál nyolc éves koromban? Vagy mert utána olyan sokk ért hogy éveket kellett orvoshoz járnom annyira nem voltam magamnál?

- Könyörgöm – megtámaszkodott a fatörzsben, majd lecsúszott a tövébe, beletúrt a hajába és előre-hátra dőlöngélt. – nem bírom, hagyd abba. Én nem… nem úgy volt, A-Amelia.

Nado megragadott és elhúzott tőle, mielőtt beszálltam az autóba még oda ordítottam:

- Melyikért kértél bocsánatot, Harry Styles?

II./NÉGY ~ " Érzelmek"

helló mindenki! itt a következő, jó olvasást hozzá, és jó hétvégét :) xx

Az arcomból kifutott a vér, amikor kiélesedett a látásom.

Az utolsó életerőm is fogytában volt, amikor egy elkeseredett, magába roskadt, már alig zöld tekintet kezdett el kutatni az arcomon. Leesett a fejem és becsukódtak a szemeim, majd ismét erőt véve magamon Liliana felé néztem. Ezt megismételtem legalább háromszor. A nyakam vérezni kezdett és tudtam, hogy vége van. A szívem húrja megpendült még egyszer és kifújtam az utolsó levegőmet. Elvesztem. Összerogytam, de a tudat, hogy utoljára Harryről hallucináltam megmosolyogtatott. Így hát mosollyal az arcomon haltam meg a szoba közepén. Üdvözöltem a ragyogó kis pontokat körülöttem, amik nem engedtek lezuhanni. Nem is mozdultam, csak lebegtem. Mintha vártak volna valakire vagy valamire. Nem mertem kinyitni a szemeimet, csupán a zizegő, ismerős bizsergést éreztem a bőrömön. Vigyáztak rám. Fura. Egy év alatt ez a második alkalom, hogy meghalok. Helyesbítve: félév alatt. Szürreális világom végül a nyomomba eredt és kétszer megpróbált lehúzni a mélybe. De ezennel valószínűleg sikerrel is. 

A fémes íz keveredett a savanyúval a szájamban. 

Az ajkaimhoz nyúltam, de az ujjamon nem volt semmi sem. De mégis ízlelhettem. Frusztrálóan fenséges volt, ahogy szép lassan végigkúszott az érzékszerveimen. A fénycsóvák halványodni kezdtek körülöttem és elborított a sötétség. Meg akartam szólalni, de a torkomban gombóc ült. Felsóhajtani akartam, levegőt venni, máris elfelejtettem, hogy itt nincs szükség légzésre? 

Kiabálhattam volna, de mi haszna, ha senki sem tart elég nagyra ahhoz, hogy válaszoljon is? Szárnyként csapkodtam a kezeimmel a levegőben, miért nem zuhanok már le? A legelső alkalommal ez mind nem így történt.

Lecsukott szemekkel felidéztem a szüleim arcát. Anya mosolygott és integetett, míg Duncan egyenesen állt, átölelte fél karjával anyám derekát és lesütötte a fejét. Mallan meglepően rossz kedvében volt. Mintha haragudna rám, amiért el sem búcsúztam. A kapcsolatunk kifürkészhetetlen volt egész életünkben. Távolságtartó, de amikor a védelemhez érkeztünk el, Mallan bizonyított. Átláttam rajta. Tudta, hogy kiborulnék anyáék veszekedése miatt. Védett, és egyszerre a legnagyobb marhaságot követte el. Nem kellett volna titokban tartani, tán segíthettem volna a szüleimnek. Azt mondják, a halálunk bekövetkeztekor lepörög előttünk az életünk. Előttem nem igazán. Inkább szívfacsaró képekkel akarják megkeseríteni a távozásomat. A halál sok dologra hívja fel a figyelmünket. Mint például: miket nem tettünk meg eddig az életünkben? Miket hagytunk ki és mikre fecséreltük el az időt, amikor olyan könnyen jön és megy az élet? Megkapjuk és láss csodát, egyetlen egy másodperc alatt visszafordíthatatlan sebbel ajándékoznak meg. 

Hogy mit tennék, ha még kaphatnék pár évet?

Egyetemre mennék,majd az lennék, aki mindig is akartam lenni. 

Kislány koromig belém tumkodták, hogy írjam le miket érzek a balesettel kapcsolatban. Mivel beszélni nem voltam hajlandó róla az elején, így leírtam. A fondorlatos betűk később különleges és színes szavak váltakozásává nőtték ki magukat. Írni szerettem volna mindig is. Nos, hogy pontosan mit is, azt nem döntöttem el. Szerettem kifejezni az elfojtott érzelmeket, amiket legfőképpen versben hangoztathattam. Ez lenne az első, amit előhívnék. 

Letenném a jogosítványt, helyt állnék nagymamám oldalán és az lennék, akinek rendeltettem. Nem lenne több megbotlás, vagy sírás-rívás. Az élet kegyetlen játékába, inkább csapdájába beleestem, és megszülettem Harry Styles lelkével.  Akarom tudni, hogy ez mit jelent. Hogy mit takar Spiritfall legbelsőségesebb titka. Meg akarom tapasztalni mindazt, amitől most megfosztottak. Bárcsak kaphatnék még egy utolsó esélyt.

’Amelia’

A hang irányába kaptam a fejemet. Ismertem a hangot, túlságosan is jól. Csengő volt és kirívó, akárcsak a gazdája. ’Amelia, hallasz?’ Feleltem, hogy igen Liliana, de nem hallhatott. Követtem a hangját. Lépni akartam, de a sűrített levegő ellen nehézkes volt a mozgás. Dúlni-fúlni, zihálni kezdtem és mint aki láthatatlan kapaszkodókba mar, úgy húztam magamat. ’Amelia’. Menni akartam, elérni őt, hallani a hangját. Minden erőmet bevetettem, és megugrottam. Erőteljesen megrántottam magamat és felnyögtem diadalittasan. 

A következő kép egy poros padlás volt, egy ágy, amin feküdtem és a zihálásom hallatszott. Levegőért kapva ültem fel az ágyon, izzadtan. 

- Ó hál Istennek – hallottam Liliana hangját. 

Nem voltam magamnál. Vér ízét éreztem a szájamban, kótyagos voltam és amikor a hajamat akartam hátratolni, majdnem a szemeimet nyomtam ki.

- Mi a… - fújtattam – mi a fene történt? 

Liliana leült az ágyra és megfogta a kezemet. Az arcán valós halálfélelem volt, de szép lassan fakulóba indult.

- Azt hittem nem lesz hatásos. A francba, te idióta, ne ijessz meg többet ennyire – megütött a vállamnál, és amire nem számítottam az az volt, hogy megölel. Elnyílt szemekkel meredtem a szemközti falra és mikor már viszonoztam volna, elhúzódott. Az ölelése mindössze kettő kerek másodpercig tartott. 

- Téged is jó újra látni – mosolyogtam és a torkomhoz nyúltam. 

Lélegzek. Nem fáj semmim. Jól vagyok.

Éltem. 

- Mi történt? Hogyan…? - 

Liliana felállt és járkálni kezdett a padláson. Egyáltalán miért a padlásra hozott? 

- Kihánytad a véremet. 

- Igen, ott voltam – bólintottam vigyorral a szám sarkán.

- Fogd be – forgatta a szemeit – akkor az estén, Amelia. Láttalak téged – halkította le a hangját – Harry vérét ittad. Nem kiszívtad a mérget, nem csak azt csináltad.

Nyeltem egyet és éreztem, hogy elönt a pír. A szégyenérzet – ami már egy jó ideje elkerült – visszaköszöntött.

- És? 

- És működött. – tárta szét a karjait – gondoltam Harry vére meggyógyíthat. A te csak nem megöli őt, az övé pedig meggyógyít téged. Szívás, nem? 

Pár pillanatig elgondolkodtam. Felálltam, de meg kellett kapaszkodnom, mert elszédültem. Hosszú mély levegő után ismét a szőkeségre néztem. Feldolgoztam a szavait. Haldokoltam, elhozott ide és Harry vére meggyógyított. 

Harry vére.

Harry.

Aki meghalt.    Akit csak idehallucináltam. 

Ahogy engedtem a röpke felismerésnek, halk, szakadatlan zihálás ütötte meg a füleimet. A szemeim kimerevedtek és robot módjára fordultam a hang irányába. Egy sötét árny ült a sarokban, odakuporogva. Hallottam a fogainak éles koccanásait, a csontjainak zörgése is már szinte.

- Ez nem lehet igaz – suttogtam és a megdöbbenéstől a térdhajlatom nekicsapódott az ágynak, én meg rá a puha paplanra. – még mindig hallucinálok, ugye?

- Nézd meg magad – fonta össze a karjait Liliana. 

- Nem – rázogattam a fejemet, felpattantam az ágyról és távolodni kezdtem. Nem, Harry meghalt, megöltem. Játszanak a fejemmel. Remegtem. A szívem elég valós dörömbölésbe kezdett és a bőröm izzott a puszta jelenlététől. – ó Istenem, ez nem történik meg. 

Megfordultam, hogy kimenjek. El kellett tűnnöm onnan, mert úgy éreztem ez egy álom és ha felébredek darabokra hullok.

Harry meghalt.

Nem él.

Nyugi Amelia. 

Megcsapdostam az arcomat, de még mindig ott voltam. És aztán jött a hang. Ó te jó Isten. Ez nem lehet az ő hangja. A rekedt mély husky hangból kiérződött a több hetes sírás mélyre hatoló nyoma, düh, elveszettség, és legvégül véget nem ismerő szaggató fájdalom. Meginogtam és tartólécnek használtam a falat. 

Megőrültem.

- Azt mondtad meghalt. – mondta. 

Lecsúsztam a fal tövébe. A hajamat túrtam-martam és próbáltam elkapni a lélegzetemet. Dörzsöltem a combomat, ütögettem a fadeszkát és őrültként ráztam a fejemet. Bekattantam. Ez nem a valóság. Hol vagyok? Mi történt? Meghaltam. 

- Szedd össze magad – kapott el Liliana és felállított.

- Nem, ne, ne érj hozzám – dadogtam magamba zuhanva – Istenem, Harry nem élhet. Meghalt, láttam őt az ágyon. 

- Persze, meztelenül elvittek tőle, mit a francot láttál te? Semmit sem. 

- Nem – vágtattam az ajtóhoz – nem, ez valami vicc, az agyammal játszol. Hagyj békén Liliana, ne gyere a közelembe.

Úgy rohantam le a lépcső, mintha az életem múlna rajta. A dübörgő csörtetés visszhangzott a vékony folyosón, de még sem hallottam mást, csak a szívem eget rengető visítását. Átvágtam a folyosón, és amikor megbotlottam, a térdeimre zuhantam a szőnyegen, nem bírtam tovább. A mellkasom szúrni kezdett, de nem a késeléstől immáron. Felszakadt az összes elejtett seb rajta és úgy döntött egységes erővel pusztít el ott és helyben. Felmásztam valahogy a földről már nem emlékszem és rohanni kezdtem. Faltól falig vágódtam. Ez nem történhet meg. Nem, nem és nem, Harry nem élhet.

Édes Istenem, nem láthatom ismét.  Megtiltottam magamnak, hogy rá gondoljak. Hogy bármiféle emléket felidézzek. El kellett temetnem és akkor hirtelen feltűnik. Nem megy. A lábaim összeakadtak, ahogy kifutottam a kastély melletti kertbe. Bokrok, fák erdővé nőttek össze, hónapok óta, sőt, évek óta nem foglalkozhattak vele. Nehéz voltam. A bakancsom nyomot hagyott maga után a puha földben. Vonszoltam magam, egészen a kert legvégében ágaskodó fáig, aminek aztán nekidőltem. 

Harry vére íze a számban kellemetlenül fenséges volt. El akartam tüntetni, tudván, hogy ő mentett meg. Annyi minden keveredett bennem. Az egyik felem ki akart volna csattanni a boldogságtól, amiért él.

Harry él és nem hallucinálok.

A másik felem pedig el akar zárkózni. Nem nézhetek bele a már-tudom-milyen szemeibe. Nem tudtam mitől féltem jobban: hogy esetleg elvesztem az önkontrollt és meghallgatom, vagy hogy a történteket látva a tekintetében még tovább fokozódik az utálom iránta. 

- Amelia, drágaságom – Liliana fennköltes szavaitól megborzongtam – mi a franc ütött abba az élettől kicsattanó pici kis majdnem csinos fejedbe? 

Csípőre dobta a kezeit és oldalra billentette a fejét. Szőke haja meglibbent a vállán. A telefonomért kutattam, de nem volt a zsebemben.

- Haza kell mennem ez csak – a körmöm beszakadt, olyan erővel kapaszkodtam a kemény kéregben – ez nonszensz. Ez nem történik meg.

- De, megtörténik – lépdelt közelebb – szedd össze magad és menj fel hozzá. 

- Mit értett azalatt, hogy meghaltam?

- Járulékos veszteség – villantotta mosolyát, de nem voltam a részese többé – nézd, miután elhurcoltak tőle mi megérkeztünk. Majdnem elkéstünk. Szerencsére sikerült megállítanunk a barátaidat attól, hogy kinyírják őt. 

Nem értettem.

- Miről beszélsz?

- Nézd meg magad – tárta ki a karját előttem – menj fel és nézd meg a saját szemeiddel mit tettél. Gyerünk, ne fossál, nem harap.

Miután nem voltam hajlandó visszamenni, megragadott és felrángatott a padlásra. Az ajtó előtt álltam és meg akartam győzni magamat, hogy nem lesz gond. Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Hogy lehet életben? Azt mondták a vérem egy fajta méreg Harry számára. Összezavarodtam.  Kinyílt az ajtó és visszatartottam a levegőt. Liliana komor tekintettel invitált be és én követtem a lépteit. Harry ugyanott volt, ahol fél órája. Lehunytam a szemeimet.

- Eszedbe se jusson meglépni. Nem, amíg nem látod mit tettél. 

Halkan odasétáltam a valamit mormogó-dadogó Harryhez. Hosszú ujjait a hajába fúrta, belemarkolt és előre-hátra dőlöngélt. A szívem összenyomódott a látványtól. Nem akartam látni, és még is meghaltam azért, hogy megtörténjen. Leguggoltam elé és halkan suttogtam, a torkomat köszörülve:

- Harry? 

Nem felelt, és folytatta a mozgolódását. Csak akkor torpant meg, amikor a kezére tettem a kezemet. Lesokkolt az-az áramütés, ami a bőrünk találkozásakor ért. A torkomon akadt minden szó és csak bambultam le a kezünkre. 

- Istenem – suttogta meggyötört hangom. A szemeim megteltek könnyekkel, de nem engedtem le őket. Elhúztam a kezemet és felálltam. Felütötte a fejét és találkozott a tekintetünk.

Ha még éreztem mélyebbről előtörő forróságot.

Zsibbadást.

Feltolta magát és elém lépett. Az eddig szunnyadó összes tűz felkerekedett bennem, nem hittem a szemeimnek. Nem hittem el, hogy ott van előttem. Arca elnyúzott volt, szemei alatt méretes, kék-lila karikák besüppedve, és állát, arcát világosabb borosta takarta. Mint aki hetek óta nem foglalkozott magával eleget. Haja kusza volt és hosszú, gyűlöltem, amiért őt találtam még így is a leggyönyörűbb teremtésnek az egész világon. 

- Mi történt vele? 

- Istenem Amelia szebb vagy, mint valaha – mormolta és az arcomért nyúlt, hogy megfogja. Egyszerre sóhajtottunk fel – észre sem vettem – megkönnyebbülten. Egybeolvadt tekintetünkön keresztül több mindent mondtunk el egymásnak, mint általában – annyira hiányoztál, a francba, azt hittem meghaltál. Azt mondták meghaltál és én… meg akartam halni és nem tudtam. 

Harry olyat tett, amire nem számítottam.

A térdeire esett előttem.

Belekapaszkodott a derekamba és belém fúrva az arcát hangos sírásban tört ki.

Harry soha, de soha nem bömbölt, mint akkor és ott. Az egész alakja rángatózott, a vállai fel-le jártak és úgy kapaszkodott belém, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetnék.

- Liliana – sziszegtem – Liliana mi történik?

Nem válaszolt. Megdermedve néztem, ahogy Harry összezuhanva mar magához és percekig sír, zokog, hajthatatlanul. Bele akartam túrni a hajába, de nem tettem. Le akartam térdelni mellé, de a lábaim még bírták. 

- Liliana – szóltam rá.

- Tudod miért nem tudunk zacskókból vért inni, Amelia? – ez hogy jött ide? – mert akkor már hiányzik belőle a legfontosabb összetevő, amiből táplálkozunk. A lélek.

Lélek. Lélek. Lélek – így visszhangzott a fejemben. „Lélekfaló” ennek nevezte Harryt még akkoriban Arine. 

- O-oké? 

- Amikor egy vámpír táplálkozik, akkor nem pusztán a véréből iszik, hanem a lelkét érinti meg. Ebből merítünk erőt. Ezért van az, hogy kevés vér is elég több napig is, ha elegendő esszenciát szívtunk be. 

- De akkor ha elfogy az…esszencia, nem válnak vámpírrá?

Liliana kinevetett.

- Fogalmad sincs róla az ember lelke milyen erős, tíz évig is táplálkozhatunk egy hordozóból, persze okosan, és akkor még nem lesz baja. 

- Oh.

- A csavar itt következik. Amikor a vámpír a metamorfjából táplálkozik, tulajdonképpen a saját lelkébe kóstol bele. 

Lesápadtam. Meg akartam hátrálni, de Harry olyan reménytelenül elveszettként nézett rám, hogy inkább maradtam a helyemen.

- Harry a saját… lelkéből? – motyogtam. – azt mondták, hogy méreg vagyok neki. 

-  Nos, így is mondhatjuk. Gondolj bele, Amelia. A 18 évi bűntudat a gyilkolásból, a magány, a szenvedés, minden, amit tett, elhagyta a szüleit, hirtelen bumm, egy része elárasztotta őt. Nem sok hiányzik, hogy elveszítse a józan eszét. 

- De… de miért mondtad neki, hogy meghaltam? Hogy még jobban szenvedjen?

- Hogy megvédjem – emelte fel a hangját. Harry felállt a lábaira. Az arca hirtelen kivirágzott. Széles mosoly terült szét az arcára, gödrökkel, ragyogó zöld szemekkel.

- Itt vagy, el sem hiszem – mormolta és komolyan, mintha boldognak láttam volna. Boldogabbnak, mint valaha. 

És akkor beugrott, amit láttam utoljára. A vérző szemek és az a valami. Az a valami átsuhant a szemeiben. 

Érzelmek. 

Édes Istenem. 

- Harry legyengült és a metamorfok megölték volna. Nem tudhatják, hogy él, Amelia. 

- És mit fogok mondani, hogyan menekültem meg? 

- Kitalálod – vont vállat. 

- Olyan szép vagy – fogta ismét meg az arcomat Harry. A hangja koránt sem volt rideg. Mintha megtört volna, eltűnt. Egyre zöldülő szemei ragyogtak, fénylettek, telis tele kibontatlan ajándékkal. – és mellettem vagy. Ki tudnék csattani.

Liliana-ra néztem, aki széttárta a karjait.

- Ne nézz rám, múltkor azt mondta, hogy szép a mosolyom. A mosolyom! Most komolyan? 

Elnevettem magamat rajta. Mérges voltam, amiért a metamorfok ezt elfelejtették megemlíteni. Azt hittem a véremmel megöltem őt, és bár nem sokkal jobbat tettem, de itt van és él.

És én eltávolodtam.

- Amelia? – fúlt el Harry, ahogy a lépteimet nézte, majd a szemeimet – ne menj el.

Egyszerre öntött el a forróság, és a jéghideg. Megdermesztettek az emlékek. Mamma szavai ott hangoztak a fejemben s nekem lecsördült a könnyem, ami már régóta ott összegyűlt. 

- Ne sírj, Amelia – jött közelebb, és én addig hátráltam, amíg a falnak nem lökődtem. 

- Nyolc szó.

- Szeretnék mondani neked valamit, most hogy itt vagy – sugárzott be gyönyörű őszinte mosolyával – Istenem, el sem hiszem – megfogta a kezemet a szájához hozta – édes drága Amelia. 

- Harry, nem – feszültem a falhoz. Nem mondhat nekem semmit. Nem érhet hozzám. Nem megy. Lüktet, fáj, elemészt. – ne érj hozzám, kérlek, csak…

Meg akartam fulladni. Ha közelebb jön, nem vehetek levegőt. 

- Félsz tőlem? – ismét könnyek gyűltek a szemébe – bántottalak. Istenem, bántottalak, ugye? – beletúrt a hajába és húzni kezdte. – mivel bántottalak meg?

Rekedt fújtatásától teljesen megmerevedtem. Meg-megbotlott, miközben járkálni kezdett. 

- Megbántottam, bántottam, bántottam őt – kántálta teljesen magán kívül és nekem összetört a szívem érte. Liliana lesütötte a fejét és szitkozódni kezdett. 

- El kell mennem – fordultam el, mert nem fogom tudni tovább nézni őt.

- Ne, ne Amelia – kapott el a vállaimnál fogva – drága, gyönyörű Zhaminám, könyörgöm neked – az arcán végigszaladtak a forró könnyei. Zöld szemei homályosak voltak tőlük. Éreztem, hogy az egész testében reszket. – ne hagyj el, ne, ne menj – a tenyerébe temette az arcát. – nem bírom ki nélküled. Szükségem van rád. – ujjai megérintették az arcomat –most, hogy tudom élsz minden jobb lehet. Megadhatom neked, amire vágytál. Boldoggá teszlek, ahogy mindig is akartam. Nem akarlak sírni látni, többet nem.

Pár pillanatra hagytam, hogy simogasson. Majd eltértem az útjából. Nem mondhatom el neki, hogy tudok róla. Harry teljesen össze van zuhanva. A francba, nem tudom az arcába mondani, hogy tudok róla mit tett. Szánalmas gyenge ember vagyok. 

- Mennem kell – mondtam és az ajtó felé lépdeltem.

- Nem mehetsz el, Amelia – jött utánam – nem mehetsz, mert… mert én… - az erőlködésétől csak időt nyertem. Kivágtam az ajtót, de amikor ismét megszólalt úgy éreztem gyomrom vágtak. Ügyetlenül beszélt, mint aki nem tudta hogyan bánjon a szavakkal. Már-már gyermekiesen. – én szeretlek téged, Amelia. 

II./HÁROM ~ "Hallucinálok?"

sziasztok. meghoztam a következőt, jó olvasást hozzá, remélem mindenki jól van xx

    Nehéz voltam és a fél karom lezsibbadt.

Semmi másra nem emlékszek, csak hogy Liliana felé egy kést dobtak, belefúródott a mellkasomba és összeestem. Nem, hazudok, emlékszem a fájdalomra. Először csak azon a ponton égetett és szúrt, aztán az egész testem felett átvette az uralmat. Valami puhán feküdtem, a tenyerem alatt lágy anyagot éreztem, párnát a fejem alatt és friss mosópor illatot. Köhögni akartam, az inger erős volt, de túlságosan féltem a fájdalomtól ahhoz, hogy engedjek neki. Így elfojtottam. A nyugodt környezet ellenére mégis úgy éreztem, hogy tűzön fekszem. Az ujjbegyeim, lábujjaim égetni tudtak volna, ha megérintek valamit. Meg akartam mozdulni, de az erőm tovaszállva hagyott ott a feltehetőleges ágyon nyüszögni. Miért vagyok még egyáltalán életben? Vérszagot éreztem, ami minden bizonnyal belőlem származhatott. 

- Shh, édes Amelia, minden rendben lesz – a husky mély dörmögő hangtól összerezzentem, és ennek köszönhetően felsírtam a fájdalomtól. Álmodom? Lágy tenyér simult az arcomra, amit jéghideg törölköző követett a homlokomon. – ne hagyj el, tarts ki – suttogta s a lehelete hideg volt az arcomon. Valószínűleg ez összefüggésben lehetett azzal, hogy lángokban állt minden porcikám. 

Kinyitottam a szemeimet. Ó, Istenem, még ez is mennyi energiába telt bele. Nehezek voltak és konkrétan a szemgolyómon éreztem a nedves forró vonaglását a szemhéjamnak. 

- H-hol v-vagyok – krákogtam és a hangom szépen el is hagyott útközben. Szép volt, ó, hogyan is tudtam elfelejteni az arcvonásainak gyönyörű formába való vonulatát. A férfias orrát, amit kettő pompás zöld szem zárt körül. A magas homlokot, amit göndör hajtincsek takartak be, ha ő úgy akarta. Az illatát, ami felért a világmindenség legkülönlegesebb ízlésvilág keverékével. Beszippantottam hosszan, mélyen és elmerültem a gyönyör tengerében. – te meghaltál.

- Shhh, ne erőlködj, kiscsillag – a fülembe duruzsolta, ahogy mellém feküdt és a törölközővel ápolta lázas testemet. – nézz rám –kérlelt halkan, a hangja már-már ittas könyörgésbe torkollott s mikor a tekintetünk találkozott elvesztem. Érzelmek hada akart kitüremkedni belőlem és bár harcoltam ellenük, a könnyem lecsordogált az arctövemig. 

- Miért vagy itt? 

Ujja az állam alá siklott és komótos utat járt be az állkapcsom és a halántékom között. Érintése jól esett, úgy éreztem lehűlök tőle és jobban lehetek. 

- Mert ezt akartad – mondotta és bár nem értettem őt, ráhagytam. Nem volt elegendő energiám gondolkodásra pazarolni. – pihenj, Zhamina, melletted maradok.

- Nem maradhatsz, Harry – sóhajtoztam – menj el, kérlek.

- Artzai hol van már? – jött a hang nem messze tőlünk – szükségünk van az ellenszerre, különben belehal.

- Csak hagyjátok, hogy meggyógyítsam. Kurvára leszarom, hogy mi folyik közöttünk. 

- Kizárt dolog – jött a reszelős hang. 

- Ugyan muchacho, hűtsd le magad, Amelia nem fog dugni veled – Liliana hangjától megkönnyebbülhettem. Ismét kinyitottam a szemeimet és Harry már nem volt ott. A nyugodt érzés megszűnt és ismét ott volt a fájdalom. – ég a láztól, és reszket. Bele fog halni és ezt nem fogom engedni. 

- Mit számít neked egy metamorf élete? – hurrogta le Nado, felismertem a hangját – menj oda ahonnan jöttél, vámpír, mielőtt a két kezemmel öllek meg. 

Liliana sikító nevetésétől el akartam mosolyodni és egyszerre eltűnni onnan. Mi folyik itt? 

- Hol van H-Ha-Harry? – dadogtam jól hallhatóan. Nem néztek felém, Nado és Liliana farkasszemet nézve álltak egymással szemben. Magas bronzszínű falak vettek körül, képek, díszletek és mindenféle csecse-becse nélkül, egy ablak, és rajta egy fakó függöny volt a szobában. – Liliana. 

A szőkeség rám villantotta már elsötétült szemeit, amik elgyengültek amint rám nézett. 

- Na mi van Am, citromba haraptál? – vigyorogva térdelt le mellém. A keze hideg volt a homlokomon. – lángolsz, a francba.

- Jól vagyok – biztosítottam.

- Tudom – bólintott – ezért beszéltél az előbb Harryvel, aki meghalt három hónapja.

Ouch, elfintorodtam. A következő pillanatban Liliana hátradőlt a szoba közepére, legalábbis úgy tűnt. A lábaira állt emberi szemnek irreálisan gyorsan és fújtatva a falnak lökte Nadot. 

- Ne érj hozzá, vámpír. Artzai megérkezik és kidob innen a francba.

- Szeretném azt látni – röhögte arcon őt Liliana –ha még egyszer hozzám nyúlsz, felrúgom a herédet a gyomrodba. Ezt vedd figyelmeztetésnek.

Nado elnevette magát, a kezét megfogva köhintett egyet és eldobta magáról. Megragadta a vállát, megfordult vele és a falnak nyomta. Test-test ellen, nem tudtam követni az eseményeket, mert leragadtak a szemeim. 

    Egy kis idő elteltével már nem fájt, de tényleg. 

Sőt mi több, bizsergett és nevetni tudtam volna. Mint akit bedrogoztak. Felemeltem a kezeimet és az ujjaimat kezdtem el megszámolni. 

- Mit csinálsz? – hallottam a mély dörmögő nevetést. Oldalra pillantottam, Harry a hátán feküdt, göndör fürtjei pedig a feje alá hullottak. Gödröcskés vigyorral nézte, ahogy egyenként merevítem ki az ujjaimat. 

- Még sosem számoltam meg őket – csatlakoztam a nevetéséhez. Őt néztem. Nem éreztem dühöt és fullasztó utálatot, talán mert tudtam, hogy nem sok van hátra. Elvégre Harryt képzelem el a legutolsó pillanataimban. 

- Őrült vagy – pillantott le rám, és amikor észrevette, hogy őt nézem megakadt a lélegzete. Felém fordult és végtelenbe nyúló pillanatokig bámultuk egymást. Szerettem volna tudni mi folyik a fejében, de túlságosan intenzív volt a szemkontaktusunk ahhoz, hogy megtörjem. Mikor a pillantása lesiklott a szájamra megborzongtam és egy nevetséges nyöszörgés tört ki belőlem. Lehunyta a szemeit és felsóhajtott. Ebben a sóhajban a világ összegyűjtött fájdalma szerepet kapott. Felemeltem a kezemet és megsimítottam az arcát. Dorombolva nyomta magát hozzám s mikor belecsókolt a tenyerembe ezernyi pillangók csapdosása ütötte meg a füleimet. Felpillantottam, már nem a szobában voltunk, valahol máshol. Az égen bárányfelhők simultak el, virágillat volt és meleg. Jobban voltam, több mint jobban. Harry felpattant és a kezét nyújtotta – gyere velem. 

Kétkedve ragadtam meg a kezét s mikor felrántott a mellkasának ütköztem. Komolyan elfelejtettünk levegőt venni. Lenéztem, ahol találkozott a mellkasunk, mikor levegőért kapott, kinyomódott a mellkasa és még inkább nekem feszült. 

- Szerettelek, Harry – súgtam neki és bár visszatartottam volna a kitörésemet. Harry a kezeibe vette az arcomat és elérte, hogy ránézzek. Zöld szemei megteltek bánattal, de gyorsan fel is gyógyult belőle. Olyan közel hajolt, hogy a leheletünk keveredett és felszállt a langyos szellőbe kapaszkodva. Félig lehunyt szemekkel simította össze az orrunkat. 

- Nézzünk szét – javasolta, mikor azt hittem megcsókol már.

Összefűzte az ujjainkat és sétálni kezdtünk a ropogós fűben. A hajam lobogott mögöttem és ugrándozva nevettem, amikor a szöcskék-tücskök táncot kezdtek róni körülöttünk. Harry engem nézett és szemem sarkából láttam megszokott mosolyát. Elengedtem a kezét és már majdnem el tudtam érni a napot az ujjvégemmel. 

- Hol vagyunk? – pillantottam rá – mi ez a hely? 

Megvonta a vállát.

- Te hoztál ide.

- Mhm – vigyorogtam – kapj el – súgtam neki és megvillant a szemében a kihívás. 

   Rohanni kezdtem újult erőmből telve, a nevetésünk eggyé válva visszhangzott a fák tükrében. Nem éreztem többet bosszúságot, a mellkasomban megszűnt a fájdalom és örömmel vettem a nap kényeztetését. 

- Csak kapjalak el – kiáltotta utánam szórakozottan.

- Mit kapok akkor? – a hangom furán csábító volt és csipkelődő. 

És akkor hirtelen előttem termett, beleütköztem és röhögve estünk fel. 

- Áú – tettetett fájdalommal meredt rám. 

- Én puhára estem – haraptam be az ajkamat, ami már azóta duzzadt volt, hogy ránézett. Harry beletúrt a hajamba, egészen fel a tarkómig és mosolyogva figyelte, ahogy előrebukik ismét.

- Örökké tudnálak így nézni – súgta elködösült tekintettel. Hüvelykujját az alsó ajkamra hozta és óvatosan cirógatta. Figyeltem, ahogy megnyalja a sajátját és lényegesen megváltozott a levegő körülöttünk. Főleg, amikor váratlanul ledöntött a puha fűbe, fölém kerekedett és testét a lábaim közé fúrta. Lenézett rám, én pedig fel rá. Szavak nélkül beszélgettünk. Felszökött pulzusomra nyomta az ujját a nyakamon, kitapogatta és morogni kezdett az orra alatt – gyönyörű vagy, káprázatos. 

Beletúrtam csokoládébarna tincseibe és meghúztam finoman. Hiányzott, ahogy elveszik minden egyes ujjam benne. Ahogy a selymes tapintása libabőrt varázsol rám, s ahogy a szikrák pattognak közöttünk. Lehajolt és összeérintette vágyakozó szánkat. 

- Istenem – suttogtam elkápráztatva, az érzés, ami átjárt földöntúli volt. A testem újjá éledt, ahogy a szívem darabjait mágnesként húzta össze alig-csókjával. Bele sóhajtott a számba és fűbe markolt a fejem mellett. Egyszerre nyílt meg a mennyek kapuja és a föld alattam, ahogy elhúzódott és kivárta, míg utána tartok. Kívánkozva, esdekelve érte. Elmosolyodott diadalittasan, és visszanyomva a földre összeforrasztotta a szájunkat. Automatikusan nekifeszültem s ő végigsimította hatalmas tenyerét a testem vonalán. Megszorította az államat és engedelmességet követelve akarta a nyelvét a nyelvemhez fúrni. Már én is a gyökerekben kapaszkodtam. Izzottam, szédültem és sírni tudtam volna a gyönyör gyors hullámaitól, puszta csókjától. Egyszerre vonaglottunk ott a semmi közepén. Mikor sikerült elmélyítenie a csókot legyűrtem a földre és fölé kerekedve mosolyogtam bele a csókunkba. 

- A tiéd vagyok – mormolta összeszorítva a szemeit, ezzel felemésztő hatalmat adva a kezembe. A csípőjére ültem, megremegtem, ahogy a fenekembe markolva húzott még közelebb magához. Egy milliméternyi szabad hely sem volt közöttünk, mikor ráfeküdtem és éhesen szívtam be a nyelvét. Bele nyögött a számba és ismét ő terített le engem. Majd én őt. S így folytatódott tovább s tovább, végig a fűben, élvezve egymást. 

   - Meg fogok halni? – motyogtam fáradtan elterülve. Harry fölém könyökölt és sétáltatni kezdte két ujját a hasamon – csak kitaláltalak, ugye? Nem is vagy itt? 

Ahogy ezt kimondtam Harry halványulni kezdett. Megrémültem és utána akartam kapni, de már késő volt. Még utoljára össze akarta simítani a tenyerünket, ahogy mindig is. Szemeiben búslakodás ült és lekonyult szájának két oldala.

- Ne felejts el, kiscsillag – suttogta s a szívem megpördült bennem.

- Ne menj el!! – kiáltottam el magamat. 

- Itt vagyok, csss – megráztam a fejemet. 

Ahogy újra kinyitottam a szemeimet, ismerős illat, ismerős falak, ismerős szoba. Te jó ég, mi folyik itt? 

- Nado? – makogtam értetlenül. 

- Felgyullad, Arine – ordította Nado és akkor vettem észre, hogy tartja a kezemet. – nem lesz gond, nyugi – arca komor volt, ráncolta a homlokát. Valami ült a szemeiben, de nem tudtam kivenni mi. 

Artzai a kezét tette Nado vállára és visszahúzta őt. Leguggolt mellém és kínos mosollyal nézett végig rajtam. Majd a tenyerébe temette az arcát. Visszatért a hőfok, a mellkasi szúrás, reszketés, és véget nem érő fájdalom. Csak felfokozottan. Mozdulni se tudtam, már lassan a légzés is nehezen ment. 

- Nem kellett volna így történnie, Amelia. Miért álltál a kés elé? Túl késő, az ellenszer nem hat már. 

- Mi az, hogy nem hat? - hördült fel Arine és kicsapódott az ajtó. 

- Gyermekem – mamma ült le az ágyra és ijedten, halálra rémülten nézett rám – oh Kaṭavuḷ, my Pētti. 

- Nem tehetünk érte semmit, Casia. 

Fura volt a rendes nevét hallani. Anyát róla nevezték el, de nagymama nem használta már ezt a megszólítást. Vagy csak nekem nem rémlik? Ó Jézus, forog a plafon. 

- Mi történt velem? – egyenként, sziszegve ejtettem ki a szavakat. Testi és lassan már lelki kínzással jártak. 

- Hallucinál és kezdi elveszteni az emlékezetét. Ez mind a méreg hatása, a francba, annak a vámpírnak kellett volna elkapnia, nem Zhaminának.

- Ez mind az én hibám – Nado a sarokba ült le, lecsúszott a fal tövébe és nehézkesen lélegzett. Aztán nem jutottam levegőhöz. Felemelkedve kapni akartam oxigénért, de nem jött. Kidülledtek az ereim, de mintha a torkomat elvágták volna. 

- A francba – Artzai arrébb tessékelte mammát – hozzatok kést és egy szívószálat. Elzárja a légcsövét, fel kell metszenünk!

Rángatóztam és kezdett besötétülni minden.

- Azt már nem – Artzai arrébb repült, Liliana beleharapott a csuklójába és a számhoz nyomta – igyál, Amelia. Gyerünk, meggyógyulsz.

A metamorfok egy emberként ugatták „Nem”, de már mindegy volt. Mozdulatlanná váltak, ahogy beszívtam a vérét. Megbillegtette a fejemet, felültetett és valahogy lecsurgott a vér. Éreztem, hogy megfulladok. A tüdőm szúrni kezdett, elégedetlenül kapálózott valami kis kapaszkodóba, de már vége volt. Liliana vére úgy köszöntött vissza a földre, ahogy lement.

Kihánytam. 

- Mi a – ámult el Liliana és eltávolodott az ágyamtól. Artzai mellettem termett, lenyomott az ágyra és a kést a torkomhoz nyomta.

- Nézz rám – parancsolta – nézz rám, fájni fog, de túléled. Ha nem tesszük meg, akkor megfulladsz.

Hallgattam őt, de a szemeim már lecsukódtak. A végtagjaim nem mozdultak és ordítani sem tudtam, amikor felmetszette a torkomat. Egyik pillanatról a másikra levegőhöz jutott a tüdőm, de egy fehér-véres szívószál állt ki a nyakamból. Leizzadtam és sírtam. Miért nem halok már meg, nem bírom elviselni, ahogy szép apránként visz el innen a halál. 

   Ott feküdtem az ágyon félholtként. A lélegzetvételeim inkább már hörgésnek hangzottak. Már nem tudtam felmérni a fájdalmat. Egy tízes skálán húszat mondanék. Megőrjített és nem tehettem ellene semmit sem. Láttam az arcukon a tehetetlenséget. A késen minden bizonnyal az a szer lehetett, amit vámpírokon használnak. Őket lebénítják, minket megölnek, nagyszerű. Szóval akkor meghalok másodszorra is, de immáron nem lesz, aki megmentsen. 

- Tarts ki – szorította meg a kezemet mamma – valamit kitalálnak, Artzai dolgozik rajta. Nem hagyunk meghalni.

Elmosolyodtam, bár inkább keserű arcrándulás volt. Mamma felállt és elhagyta a szobát. Nado, Liliana és én maradtunk. Az utóbbi felém tartott és lenézett rám.

- Elviszlek innen – jelentette ki egyszerűen – ki fogod bírni az utat, megértetted? Tudok valakit, aki megmenthet. 

- N-ne.. ha-hag.. 

Meg akartam kérni, hogy hagyjon itt és menjen vissza a családjához, mielőtt kivégzik őt. A feszültség tapintható volt, de Arine-ék valahogy megkímélték őt eddig. Talán mert két másodperc alatt kitekerhetné a nyakukat, az összeszedetlenség és a gyászuk közben. 

- Pofán vágjalak? Ne játszd meg itt nekem a haldokló szende szüzet, mert esküszöm…

- Meg-ölsz? 

Liliana a szemeit forgatta. 

- Nem hagyom, hogy elvidd – állt fel Nado. Ismét szembe álltak egymással. Liliana felnyögött. 

- A latinvérűek mind ilyen nyavalyás szerelmeshősök? 

- Olasz, igazából – mosolyodott el öntelten – és a szőke cicavámpírok mind ilyen nagy tudású beképzelt csitrik?

Ouch. Liliana ahelyett, hogy kiborult volna, egyszerűen kinevette.

- Na megmondom mi lesz muchacho – bökte mellkason – most elviszem Ameliát, mivel nem fogom engedni, hogy meghaljon mártírként. Leszarom ha aztán lelövik vagy valami, nem izgat. De értem nem fog meghalni. 

Nado felháborodott a szavain, de én csak jót szórakoztam rajta. Előbb meghalna, mint hogy bevallja, törődik velem. 

- Azt már nem – fonta össze a karjait – engem is kinyírnak, ha elengedem veled, egy… vámpírral – a lenéző hangsúlytól megborzongtam. 

- Te akartad.

Aztán egyik pillanatról a másikra Liliana a székhez kötözte őt egy vastag, kormos kötéllel. 

- Valamit elfelejtettem – törte a fejét Liliana, és amikor Nado el akarta ordítani magát csettintett, és pofán csapta. Majd Arine kendőjével betömte a száját – kussol a kutya. 

   Liliana a karjaiban vitt el a motelből. Leugrott velem az ablakon és a gyorsaságával kijuttatott onnan. Tudtam, hogy kapni fogok érte és igazából szólni szerettem volna nekik, nyomatékosítani, hogy ettől függetlenül velük vagyok, de nem volt lehetőségem. Nado barnás-vöröses szemei árulkodóak voltak. Egy részt arról, hogy ennek következményei lesznek, másrészt a mélységes bűntudatáról.

Miért érez bűntudatot, amikor nem ő tehet róla? 

Ez volt az első alkalom, hogy valami emberi szándékot láttam benne felém nézve. Nem akarta, hogy meghalljak, még ha igazából nagy gondot és felelősséget jelentek neki. Nem ő tehetett róla, vagy igen? Ködösek voltak az emlékeim. 

- Lélegezz, Amelia – szólt rám Liliana és a szemei megvillantak, amikor reszelősen szívtam be a hűvös levegőt. Megrázta a fejét – hülye, idióta, szánalmas ember. Miért akartál volna megmenteni? Most már egy vagy közülük, tudnom kellett volna, hogy így lesz. A francba a hülye bizalmammal, amit beléd fektettem. Ellenszegültem a családom ellen, mert láttam benned valamit, erre itt vagyunk. Metamorf, chhh – ciccegett és keserű íz öntötte el a számat. 

Szívesen elmondtam volna neki, hogy nem volt részem a barátja halálában, legalább is nem úgy. Annak ellenére, amit Harry tett, és ha újra csinálhatnám, nem engedném neki, hogy igyon belőlem. Valószínűleg el sem jutnánk olyan szintre. Az utálatom Harry iránt nem csillapodott. Később talán felszívódik, de amit tett, arra nincs enyhítő magyarázat. 

- Mit keres ez itt? – Ethan volt az. Oops, bevitt engem a Fighterek birodalmába. 

- Fogd be, Ethan. 

- Nem viheted a közelébe – állt elénk, és azzal a lendülettel Liliana fél kézzel arrébb rakta.

- Kurvára nem mondhatod meg mit csinálhatok. 

Lehunytam a szemeimet. A vámpírok körülvettek minket. Kört kialakítva ordibáltak Liliana-ra, aki egyre jobban szorított és védett engem. Miért kerít ilyen nagy feneket az életemnek? Ha odadobna az éhes kutyáknak, előbb túl lennénk rajta, és megszabadulnának tőlem. 

   Amíg Liliana viaskodott, én már nem lélegeztem. Ki kéne rántani a szívószálat a torkomból és feladni. Túl csábító a halál a fájdalmamhoz képest. 

Valóban ilyen gyenge vagyok?

Amint oda érünk, hogy gyötrődés, egyből feladom és inkább meghalok?

Vonzz magával, a sötétség és az andalító lebegés minden problémám nélkül. Minél kevesebbre csökkentem a lélegzetvételeim számát, annál jobban enyhítem a tüdőm visongását. Kibírom, kibírom – ismételgettem magamnak, és felnéztem a szőke harcos nőre. A szemei sötétek voltak, hangja nem e világian mély, karjai öleltek, tartottak, biztonságot sugallva. Aztán a tömeg kettévált és győzedelmes mosollyal az arcán vitt végig a folyosón. Egy csigalépcsőre tértünk fel, a karom már lógott a levegőben. 

- Még pár méter, ne add fel, Amelia Knightley, különben a másvilágon kísérteni foglak. 

Elmosolyodtam, próbáltam, erősen, de fájt az arcizmom. Az életem utolsó darabkáit fújtam ki az oxigénnel. Megálltunk egy régi vasajtó előtt. Rozsdás volt, régi ősminták lehettek rajta, ebben sem voltam biztos, hiszen a szemeim fel-felakadtak és a látásom semmissé vált. Az ajtó kinyílott, keményet éreztem a hátamon, ahogy lefektetett a padlóra. A fejem oldalra bukott, a szemeim le voltak szorítva. Másodperceim lehettek hátra. 

- Ébredj – motyogta Liliana – nézz rám, kell a segítséged.

- Menj el – nyűszített és akkor kipattantak a szemeim. A szívem hiába, hogy lassan vert, akkor és ott dühösen kalimpálni kezdett. 

- Amelia az, Harry. Haldoklik.

Hallucinálok?