2013. december 31., kedd

A tökéletes házasság

sziasztok! először is ez NEM egy rész. ez NEM a történet része ( lehet valahogy beleépítem majd később :) hanem ezt egy kis meglepetésnek szántam Nektek, Újév alkalmából. Ez egy kis "novella" Amelia és Harry Újévéről! ezzel szeretnék kellemes ünnepeket, utólag is boldog karácsonyt, és nagyon boldog, sikeresekben gazdag Újévet kívánni.

továbbá megköszönni, hogy ez az oldal már másfél éve! működhet. amikor elindítottam nem gondoltam volna hogy idáig jutunk és a 2014-et is együtt kezdjünk - remélhetőleg tovább is :) - rettenetesen jó érzés. egyre többen vagyunk és ezt nem tudom nektek eléggé megköszönni. nagyon sokat jelent. az oldal az életem része már, ha nem lenne szerintem üresek lennének a napjaim. mint ahogy Nélkületek is. szóval köszönöm köszönöm köszönöööm! nagyon nagyon remélem, hogy tetszeni fog ez a kis szösszenet, én imádtam írni. 

ez a gondok nélküli, 'mi lenne ha az univerzum nem így lenne' mondhatnám. ez NEM a történet vége, NEM is a folytatása még egyszer hangsúlyozom, de igen is Amről és Harryről szól. mivel valószínűleg a történetben nem jutunk el Újévig, és egy Újévi rész amúgy is most lenne a legjobb, ezért csináltam egyet Nektek, a történeten kívül. de amint mondtam lehet még valahogy beleépítem :))) remélem tetszik.

még egyszer köszönök mindent! Nagyon Boldog Újévet, jó bulizást, majd pihenést és hát.... jövőre itt találkozunk? :)) 

sok puszi, szeretlek titeket <3




     December Harmincegy. Az langyos idő bebotorkált közénk így a legutolsó 2013-as napra. A hőmérő reggel – otthon – tíz fokot mutatott. Azt mondják ez a globális felmelegedés okozta „mellékhatás”. Nincsen ősz, a nyár egyből télbe torkollik. Nincsen tavasz, mert a havat rögtön a harminc fok olvasztja fel. Nem is értem miért csodálkoztam el ennyire. Egyébként a meteorológus énem azért tört felszínre, hogy csillapítsam a gyomorgörcsömet. Már ha ez lehetséges. Hosszú ujjak fonódtak az enyémek közé, meleg tenyér henyélt a kézfejemen és halk szuszogás csapódott neki a nyakszirtemnek. Hullámos puha tincsek csiklandoztak és a nevem halk mormolása jutott el a fülemig. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ezeket mind fel is fogtam. Lenéztem az alvó Harryre. Fáradt volt az elmúlt napok sürgés-forgásától. Turnézott, show-kba járkáltak, nem mellesleg a Fighterekkel is felléptek. Alig láttam őt hetek óta. Csupán Szentestére jött el hozzám. Szenteste. Gondolj a Szentestére. Lecsukott szemekkel felidéztem a piros-arany karácsonyfánkat, amin amúgy az égősor egy jelentős része felmondta a szolgálatot egy utolsó percben. Így hát félig villogó-félig süket fánk volt. De nem lehetett volna szebb, nyugodtabb, szeretetteljesebb az ünnep. Édesanyámékkal a kihűlt viszony folytán csak pár órát voltam. Harry visszakozott, hogy majd ő eljön hozzánk, maradjak otthon. Nem értette meg, hogy nekem Ő az otthonom. Régtől Ő. Végül meggyőztem és vele töltöttem a karácsonyt, a lakásán. A kanapén összebújva, filmeket nézve, csókolózva. Egy gyűrűt kaptam tőle, magának is ugyanolyat vett. Teljesen ellenszegült a kérésemnek, miszerint „ne vegyél nekem semmit, nincs semmire szükségem”. Harry szerette rám költeni a pénzét. Ezen össze is vesztünk nem túl régiben. Kényelmetlen volt, és ő ezt tudta is jól. Ennek ellenére boldogan néztem az egymás mellett pihenő gyűrűkre az ujjainkon. Fehérarany volt, semmi kirívó, karikagyűrű. De gyönyörű volt. A jelentése, az, hogy a kettőnké. Én több apróságot vettem neki, már amennyire kitelt a zsebpénzemből. El sem akarta fogadni, mérges lett, amiért ráköltöttem a spórolt pénzemet. De ezt félretéve, minden a helyén volt. És akkor most végeztem is a karácsony felidézésével, Harry alszik, én meg itt vagyok fent a magasban egyedül, a felhők fölött magasan, ahol a madarak szállnak. 
- Nem fogunk lezuhanni – sutyogtam magamnak, Harry szorítása erősebb lett körülöttem. Ujja megtalálta az államat és maga felé fordította a fejemet. 
- Vámpír barátod van, Amelia. Ha ez a gép zuhanni akarna, megfoglak és leugrunk. Bár – mosolygott fáradtan – úszni remélem jól tudsz, ha óceán van alattunk szükséged lesz rá. 
Elnyíltak a szemeim, komolyan így akart vigasztalni? Harry kinevetett, beletúrt a hajamba lusta mozdulattal és összeérintette a szánkat. Meg sem mozdultunk, csak a lehunyt szemhéjak mögül lelki szemekkel láthattuk a másikat. Ahogy belélegezzük egymást. Ahogy torzult arccal élvezzük ki a felemelő meleg érzést. Ahogy a levegő felforrósodik körülöttünk. Elvesztem az illatában, ízében, simításában a nyakamon, s mikor huncutul végigcsókolta az arcomat, le a nyakamig szégyenkezve billent hátra a fejem. Harry éhes volt. Mint mindig, amikor intim helyzetbe kerülünk. Forró nyelve vékony utat járt be fel a fülem tövéig, mitől kirázott a hideg és mosolyogva markoltam a hajába. Nem volt sietős. Csendes és andalgó, mint aki épp felfedezi az újat. Pedig, óh, de nem vagyok már neki új. 
- Harry - sutyogtam a fülébe. 
- Igen, Amelia? – a nevemet könnyed gyengédséggel ejtette ki. 
- Nem untál még meg? – köhintettem gyorsan. A gondolataim napvilágra jöttek, amiért szívesen fejbe csapnám magam néha. 
- Tessék? – mosolygott, tényleg mosolygott. Gödröcskésen. Csillogó szemekkel. Csak rám nézett így eddig senki másra és ettől különlegesnek éreztem magamat. – ne is folytasd az agykölteményedet. – összedörzsölte az orrunkat és felsóhajtott. A mentol illatát kiéreztem a leheletéből – tudod, hogy soha nem tudnálak megunni. Jézusom még kimondani is fájdalmas. 
Az ölébe húzott és átkarolta a derekamat. Nem mondtam többet, mert nyugtató cirógatása lefegyverzett. Teljesen megfeledkeztem az utazás okozta fejfájásról. 

    Wow, New York hatalmas volt. Csak álltam és bámultam, miközben vártuk a fuvarunkat. Tátott szájjal néztem az emberek hadát végigvonulni az utcákon. Megőrült mindenki. Londonban is boltról boltra rohannak, hogy az utolsó kellékeket megvegyék. Az is őrület volt, de ez? Az, ehhez képest egy kis falu. Megállt előttünk egy fekete Range Rover, amit Harry bérelt nekünk. Elvörösödtem, mikor kinyitotta nekem az ajtót. 
- Köszönöm, uram – hajoltam meg előtte boldogan.
- Én köszönöm – megfogta a kezemet és besegített. Bepakolták a csomagokat a csomagtartóba, Harry beszállt mellém. Itt sem volt túlzottan hideg, de azért elviseltem magamon a téli szövetkabátomat. Amit Liliana-val vásároltam. Hiányzik, meg Rhys is, mindenki. A srácok is. Felsóhajtottam és mikor Harry összekulcsolta a kezünket cirógatni kezdtem a kézfejét. 
- Éjszaka szép, mikor minden ki van világítva – izgatott volt, látszott rajta, hogy szeret itt lenni.
- Sokszor voltál már itt? – rá sem néztem, mert beszippantottak az égig érő épületek körülöttem. Szűk, majd széles utca, az emberek simán leléptek az autók elé, ezzel dugót okozva. Mindenki sietett, az életük árán is. 
- Jó párszor – bólintott – tetszik?
- Minden látni akarok. 

    Kíváncsi lettem mindenre, amit ez a város tartogat számunkra. Bár már délután volt és nem volt sok időnk éjfélig, azért Harry megígérte, hogy a Central Parkba még ma elvisz. Másnap pedig megmutatja az Empire State Buildinget, ami híres Gossip Girl forgatási helyszín. Titokban imádtam a sorozatot, sőt, Chuck Bass egyenesen elvette az eszemet. Legjobban azt vártam, na meg a Szabadságszobrot. Ámulva néztem a színes reklámtáblákat felsorakozva az épületeken. A kivilágított bárokat, éttermeket, ruhaboltokat az útszélén. Odáig és vissza voltam. Harry pedig mosolyogva engem nézett. Belecsókolt a tenyerembe és finoman meg is harapdálta. Minden tökéletes volt. A szobánk is, bár a luxusépület zavarba hozott. Megálltam az ajtóban és figyeltem, ahogy a fiatal fiú lerakja a bőröndjeinket a szoba közepére. Harry megköszönte és borravalót adott. Kettesben maradtunk, jobban mondva hármasban a még mindig feldíszített műfenyővel. Nem olyan mű volt, mint amilyen tavaly volt nekünk. Dús volt a lombja, és olyan zöld, mintha élő lenne. Gondosan feldíszítve kékkel és ezüsttel, mint amilyen a hotel imázsa. 
- Nem jössz ide? – Harry felém nyújtotta a kezét. – mi a baj? - Le kellett gyűrnöm a kellemetlen késztetést, hogy kitörjek. – szeretném, ha minden tökéletes lenne, Amelia – sétált elém és a kezeibe vette az arcomat. – ez egy szép szálloda, és jó a kapcsolatom velük. Ne érezd magad rosszul, rendben? Nem mellesleg kire költeném a pénzemet, ha nem arra, aki boldoggá tesz?
Elolvadtam. Zöld szemei fénylettek az igazságtól. Megerőltettem magam, és az ablakhoz sétáltam. Messze lehetett látni. Lehettünk vagy a tízedik, tizenötödik emelten – belebújtam Harrybe a lift alatt. Odáig néztem, ameddig csak a szemeim elláttak. New York valóban káprázatos volt. Ahogy a felhőkarcolók csúcsai még mindig magasak voltak nekünk és az alacsonyabb épületek szoknyaként örülték őket körül. Elképesztő volt. Harry átkaroltt hátulról és a nyakamba nyomta fejét.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide – súgtam neki csendesen.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – mormolta oly halkan, hogy én is alig hallhattam meg. Megfordultam és elkaptam a száját. Óvatosan és határozatlanul, de szükségem volt rá. Harry belemart a hajamba és az ablakhoz tolva a hátamat a nyelvével az ajkaimat noszogatta. Már épp rám akart volna szólni, mikor elnyitottam a számat és egyszerre sóhajtottunk fel a megváltástól. Oly közel voltunk, amennyire fizikailag lehetséges. A derekamba marva húzott, szorított magához, morogva a csókunk közben. Szép lassan építette fel a forradalmat bennem. Felmelegedtem és fáztam, ahogy már csak apró puszikat lopott el tőlem, mélyen összekapcsolva a tekintetünket. Szerettem elveszni benne. 

    Miután átöltözünk, indulásra készek lettünk, Harry elvitt engem a Central Parkba. Egy csapat rajongó támadott be minket rögtön az elején. Készségesen „lökni” kezdtem őt a szemeimmel, mert nem akart egyedül hagyni. Amíg ő autogramot osztogatott, én el akartam távolodni, hogy ne zavarjam őket, azonban az egyik lány így szólt:
- Beállnál velünk egy közös képre, Amelia? – mosolygott rám kedvesen és hirtelen azt sem tudtam, hogy engem hívnak-e Ameliának. 
- É-én? 
Harry halkan kinevetett. 
- Légyszi? – nézett rám a mogyoróbarna, hatalmas szemeivel. „Hát jó”, gondoltam magamban. Beálltam a lány másik oldalára, éreztem, ahogy a háta mögött Harry elkapja az ujjamat és megszorongatja. A fényképező kattant, megvakultam és a lányok egy „awww”-ben törtek ki. Észrevették Harry apró gesztusát a kép alatt. Megköszönték a képet és én csak mosolyogva bólintottam. Jó, voltak olyan rajongók is, akik figyelmen kívül hagytak és majdnem fellökve furakodtak Harryhez. Harry arca nem mutatott semmit sem, vigyorgott és megköszönt mindent, azonban láttam, hogy ökölbe szorultak az ujjai. Gyorsan arrébb álltam és sétálni kezdtem a fagyos fű mentén. A fák kihaltak voltak a tél köszöntével, így a lombjaik csak épp hogy összeértek a fejem fölött. Átláttam a borús égig és felsóhajtva tapasztaltam, hogy itt más a levegő. Még szennyezettebb és olyan… New Yorki. Nem hiszel el, hogy itt vagyok – ujjongtam magamban, azonban ahogy Harry lehajolt, a karjaiba kapott és rohanni kezdett velem megdöbbentem.
- Harry tegyél le – nevettem kapálózva - Harry Styles!
- A francba Amelia – elsötétültek a szemei és beharapta a száját– ne merd nyilvánosan kimondani a teljes nevemet még egyszer!
Megrökönyödtem és éreztem, hogy felszökik bennem a hő. Egymást bámulva tett le a földre, elkapta a kezemet és belepuszilt ismét. Teljesen megbolondított. Aztán sétáltunk. Órákat és még mindig nem fedeztük fel teljesen. A tisztáson haladtunk át és tömérdek mennyiségű emberrel találkoztunk. Több lány végigmérte Harryt, aki úgy tűnt észre sem veszi. Tényleg nem vette észre. Pedig a kék sapkájával, az alól kikunkorodó tincseivel és a zöld prémes kabátjával, hosszú vékony karcsú lábaival igen csak kitűnt az átlagosokból. A tó mellett megálltunk. A kacsák már majd megfagytak szegények. Foszlásban lévő levelek úszkáltak a tetején, valószínűleg nyáron gyönyörű látványt nyújthat. 

     A hídra érkezve megállapodtam a kiépített, fehér korlátnál. Nekitámaszkodtam és néztem, ahogy felkapja a leveleket a szél, kergetőzni kezdenek. Harry mellém állt, s mikor az arcomba csapódott a hajam, elsimította. Rámosolyogtam, majd körbefordultam és élvezettel vettem szemügyre a dér okozta fehéret az ágakon, egy-két helyen még sárga levél is volt. De egyébként teljesen eltűnt minden a tél miatt. A következő percben Harry megfogta a csípőmet és a magasba emelt fel. 
- Harry – nevettem halkan és kitárva a karjaimat bele akartam kapaszkodni a New Yorki szélbe. A hajam úszott benne, szinte csobogott, megfordult velem s majd mikor szép lassan visszaengedett átkaroltam a nyakát és lágyan csókoltuk meg egymást. Az volt életem egyik legboldogabb pillanata. Átkarolva egymást álltunk a Centrál Parkban és csókolóztunk. Kezei simogattak, ahol csak tudtak és amikor a paparazzi miatt elhúzódtam volna, magánál tartott. Sőt, a csókját még élesebbre vette. Követelőzőre. Alig bírtam tartani a tempót és nem tehettem róla, halkan nyögtem bele a szájába. A testem életre kelt, ahogy az övé is. Hüvelykujja végigszántotta az alsó felduzzadt, kipirosodott ajkamat, meghúzta és vigyorogva nézte, ahogy visszaáll a helyére. 
- Azt akarom, hogy az egész világ tudja, hogy az enyém vagy – mondta a szemeimbe nézve. Kisebb lettem a figyelemtől körülöttünk, bepirultam. – nem akarok elbújni többé, Amelia. 
Egyébként sem érdekelte őt, szóval nem értettem, hogy ez miért mondja ki hangosan. Hogy mindenki hallja. 
- Harry, én… 
- Szeretlek, Amelia Knightley – emelte fel a rekedt mély husky hangját, megfogta a kezemet és belecsókolt – örökké szeretni foglak – súgta csak nekem és a szemeim könnybe borultak. A zsebéből hirtelen kikapott egy papír fecnit a szél. Elkaptam és homlokráncolva nyitottam ki. 

Három dolog, amit az Új Év estéjén tenni akarok:

’ Megházasodni’ Majdnem kiköptem a nyelvemet. Harry vigyorgott, de nem mondott semmit sem.

’ Lassan szeretkezni az egyedüli nővel az életemben’ Elpirultam.

’ Befejezni az évet jól, és elkezdeni az újat tökéletesen’ Ezt nem értettem pontosan.
- Megházasodni? – súgtam neki teljesen megtörten. 

    Oké, sokan megesküsznek szilveszterkor, de hogy mi? Ilyen fiatalon? Úgy éreztem rosszul leszek. És miért engedné, hogy elolvassam csak úgy? Nem titoknak kellett volna lennie? A liftbe érve rám mosolygott, de nekem csak röpke próbálkozás sikeredett a viszonzásra. Amint bezáródott az ajtó és fél úton voltunk Harry magához húzott, hogy aztán neki tolva a lift falának megtámadja a nyakamat. Forró, lélegzetelállítóan érzéki csókokkal borította, hevesen, türelmetlenül, miközben a lábamat felhúzta a csípőjére. 
- H-Harry – beszélni akartam, de nyögés lett a vége. A kezeimet felsimította a fejem mellé, végignyalta a kulcscsontomat, a vállgödrömet, az államat bekapva nézett a szemeimbe. Valami ült bennük, de nem értettem pontosan, hogy mi az. Mikor végre megcsókolt a csípőjét nekem nyomta és addig addig dörzsölte hozzám, amíg az ölébe nem ugrottam. 
- Hogy szólítottál a parkban? – morogta a számba és elkapva a nyelvemet beszippantotta. Gőzölögtem, vonaglottam, levegőért kiáltottam, de mindhiába. Harry akaratos volt és mint aki eszét vesztette megnyomta a stop gombot. 
- Harry – képedtem el – állj meg, egy liftben vagyunk.
- Nézz a tükörbe Amelia, milyen szép vagy ilyen kipirultan. 
- Ó Istenem – fúltam el. Harry megragadva tolt a másik falnak, a hátam ütközését lehetett csak hallani és a hangos hörgéseinket, amik valamikor lélegzetvételek voltak. – Harry, tegyél le – megfogtam a kabátját és nevetve toltam őt el a másik falnak. Először engedte, pajkosan nézett végig rajtam, beleszívva a felső ajkát. Mikor elindítottam a liftet fájdalmas arccal meredt rám. 
- Mondd, hogy nem indítottad el. - Belepirultam a lehengerlő nézésébe. A lábaim bizseregtek egészen fel a csípőmig és legszívesebben megadtam volna neki magam. Elé léptem és megakartam csókolni újra. Elfordult. – igazad van, nem így akarom ezt. – mosolygott rám és mély levegőkkel nyugtatta le magát. Magamban még mindig csodálkozom, hogy ilyen hatással tudok rá lenni. Aki ilyen adottságokkal rendelkezik. Egy igazi csoda a szemeimben. Ezekkel a gödrökkel, zöld íriszekkel, pimasz játékával és természetével, ránézel és soha nem akarsz másfelé nézni többé. – jól vagy? – furán méregetett, nem is csodálom, hisz sokáig csak bámészkodtam rajta. 
- Nem hiszem el, hogy mellettem vagy – mondtam gyorsan és elpillantottam, teljesen zavarba jöttem. Harry egyetlen ujjával emelte fel a fejemet, lehajolt és a legédesebb csókkal bizonyította, hogy ő azonban ott van. 
Mindig ott lesz.

    Kiléptem a fürdőből, és láttam, hogy Harry épp begombolja a fekete ingét magán. Kibukkantak a madarak a mellkasán, a nyaklánca pedig közéjük folyt le középen. A vizes haja össze-visszaállt a homlokán, férfias illat keringett a szobában. Nem tudtam kiverni a fejemből a lapot. Ideges voltam és nem csak azért. Közönség elé akar kivinni és megcsókolni a fél világ előtt. A Time Square-en. Jól hangzik. Egy szerelmes éjféli csók a Time Square közepén. Akkor mégis miért voltam ennyire zaklatott? Így képzeltem el és még sem a szilvesztert. Harry előttem termett. 
- Szia – mosolygott le rám és ujjait a csupasz karomon sétáltatta fel – szépségem. 
- Hello – vigyorogtam rá, mert nem tudtam mást. Ránéztem és a pillangóim csapkodni kezdtek. Azt mondják, hogy ez az adrenalin hirtelen csapongása bennünk és elnevezték pillangóknak. Hát, nem csoda, hogy felszökik az adrenalinom Tőle. 
- Ideges vagy – nem kérdés volt, kijelentés. A szívemhez nézett és kifújt egy mélyről előtörő levegőt – miért vagy ideges? 
- Izgulok csak – biztosítottam, bár a szemei elárulták, hogy nem hisz nekem. Annyit beszéltünk már erről. Eddig nem foglalkoztunk a médiával és a többivel. De miután visszalépett a bandába még nagyobb lett a felhajtás körülöttünk. Rendeződött a hangulat a menedzserrel, a rajongókkal, a fiúkkal. És szeretne megcsókolni éjfélkor. Erről beszélt hetek óta. Teljesen lázban volt, mint egy kisgyerek. Akkor mi a fenéért érzem azt, hogy ez nem én vagyok? Ez nem Mi vagyunk? Harry megszállottá vált. Mindenkivel tudatta eddig, hogy az övé vagyok. A szavai szerint „Ameliáé vagyok”. Sok sztárral szóba hozták őt, amit megtanultam kezelni. Neki viszont elege lett, durván. Nyilvánosan csókol meg, fogja a kezemet, virágokkal bombáz és stb. Amit nem bánok komolyan, de sosem voltunk ezek. De hogy mondhatnám meg neki, amikor Úgy néz rám?

    Csinos ruhába öltöztem fel. Fekete mintás, belülről pamutos harisnyát vettem fel, egy vörös combközepéig érő felsővel. A nyakamnál ejtett volt, így mutatta a dekoltázsomat is. Amit Harry kommentált is „Éjfél után úgyis letépem rólad”. Ebben nem is kételkedtem. Miután nekivágott az ágynak, és szinte felfalt a szájával, már semmi más nem lephet meg. Amikor kiértünk a szálloda elé egy hófehér, legalább tizenöt méteres limuzin állt meg közvetlen előttünk. Gondoltam jöttek valakikért. És akkor Harry lazán odasétált és kitárta az ajtaját. 
- Megtisztel a hölgy engem egy vacsorával? – meg is hajolt, a szél belekapott a hajába és velem megfordult a világ.
- Ez a mi-miénk? – nyeltem egyet. 
- Még tíz percünk van odaérni – nevetett – ha gondolod bedoblak saját kezűleg.
Nem tudtam még akkor sem megszólalni, hogy beültünk. Harry elmondta a címet a sofőrnek és elhenyélt mellettem. A kezét a combomra tette, amit amúgy „támadásnak” is vettem volna, ha nem fagytam volna le teljesen. 
- Harry – kezdtem bele, de elcsitított a szájával. Beletúrt a begöndörített hajamba – a lila tincsem remekül mutatott benne – és erotikától eltelve csókolt meg. 
- Fogd be – vágta hozzám szemtelenül és én úgy tettem. Befogtam. 

    A vacsora alatt – én ettem, ő borozott – arra gondoltam, hogy hogyan fog elsülni az egész. Fotósok, videóznak majd, meg kiabálnak, valószínűleg meg is tépnek féltékenységükben. Hányingerem lett rögtön, így a mosdóba kéredzkedtem. Nem sokat beszéltünk. Harry nagyon fel volt csigázva. Egyfolytában puszilgatott, cirógatott, mint aki nem tud betelni velem. Babusgató szavakat suttogott a fülembe, megcsókolt, majd a homlokomat. Próbáltam felvenni a műmosolyt, és ráparancsolni a gyomromra, hogy nyugodjon le. Nem fogod elhányni magad, Amelia, ne hülyéskedj már! Ez a nagy pillanat
Kinek a nagy pillanata? Mert, hogy nem az enyém, az is biztos. Mire odaértünk hisztériában szenvedtem. Doboltam a lábammal, rágtam a számat és kínosan vigyorogva helyeseltem Harry beszédét. Kiszálltunk az autóból és kész, vége volt. Emberek tömege tapasztotta ránk a szemeit és egyre kisebbnek és kisebbnek éreztem magamat. Harry biztosan tartotta a kezemet, és megkérte a sofőrt, hogy maradjon pontosan itt. Az emberek tolongtak, őrjöngtek, be voltak öltözve. És komolyan fel sem tűnt milyen gyönyörű volt a város. Menni sem tudtam, nekilovagoltam mindenkinek és sűrű bocsánatok közepette mentem Harry után. Mit keres itt a világ hatmillió szeme láttára a lány, aki London egyik házából származik? Sőt, India egyik szegényesebb körzetéből. Na jó nem szegényes, de ehhez képest az. 
- Mennyien vannak – nézett körbe Harry – tetszik a Time Sq… Amelia, mi a baj? 
Tekintete a mellkasomra esett. A szívem olyan hevesen vert, azt hittem kiszakad. Iszonyatosan bután viselkedtem. De visszavágytam a nyugalmunkba. Ahol nem vettek körül ezek a furkáló tekintetek. 
- Válaszolj – láttam, hogy nő a düh benne – mondd meg, hogy miért sírsz. Én…én nem értem, azt hittem erre vágysz? Szeretnéd látni és itt lenni az én oldalamon? – az arca lefagyott – jézusom, nem akarsz mellettem lenni, ugye? Ezért kérdezted, hogy miért vagyok még melletted! – hevesen kapkodta a levegőt. Tudtam, hogy gyenge, ha rólam van szó. Az ere kidülledt a homlokán és pánikolni kezdett. – nem akarsz már, ugye?
Elkaptam az arcát, lehúztam magamhoz és a szemeibe néztem. 
- Nézz körül, Harry – mondtam halkan, hiszen ő úgy is hallja – ezek nem mi vagyunk. Ez nem te vagy, Harry. Nem kell kitenned a közönség elé, hogy tudják a tiéd vagyok.
- Azt akarom, hogy tudják a tiéd vagyok! – ellenkezett.
- Tudom, Harry – súgtam – tudom. De eddig is megvoltunk a felhajtás nélkül. Nem akarom ezt, Harry. Téged akarlak. Megbirkózok mindennel, az utálattal, a hírnévvel, a pénzzel, bármi. Azzal is, hogy limóval hoztál el minket. Csak ezt ne könyörgöm, ne gyötörd magad. 
Harry fájdalmasan elmosolyodott. 
- Épp tönkreteszem a Szilveszteredet és te azon aggódsz, hogy gyötröm magam – magyarázta inkább magának, mint nekem.
- Veled vagyok, Harry, senki mással. Ketten. 
Harry szemei fénylettek a könnyektől. Megöleltem. Mintha soha nem akarnám elengedni többet. Mintha ő lenne az egyetlen, aki lábon tudna tartani. Mintha nélküle nem léteznék. És talán nem is. 
- Ketten? 
- Ketten. 
- A francba – rázta a fejét – tűnjünk el innen. 
A karjaiba kapott és nevetve kapaszkodtam a nyakába. A limuzinig vitt. Még másfél óránk volt éjfélig. 
- Menjen innen, olyan gyorsan, ahogyan csak tud. – még valamit mondott a fülébe, de már nem figyeltem.

ajánlott zene: ( http://www.youtube.com/watch?v=8rnr2wuAhYc )

    Harry visszaült mellém és rögtön a karjaiba vont. A hajamba suttogta. 
- Annyira sajnálom, miért nem szóltál előbb? 
- Jó volt látni, hogy milyen izgatott voltál – néztem a szemeibe – nem akartam tönkretenni. – mielőtt közbeszólhatott volna, folytattam – Harry, soha nem számított, hogy kik miket beszélnek rólunk. Nem törődtünk vele, emlékszel rá? Nem kell fognod a kezem publikusan, mert tudom, hogy gondolatban mindig velem vagy. 
- De..
- Shh – sóhajtottam – komolyan mondom. Nem kell bizonyítanod senkinek, amíg mi ketten tudjuk az igazat. Nem érdekel, hogy kivel hoznak össze, oké? Tudom, hogy idegesít, Harry, tudom és sajnálom. 
- Nem tudod milyen érzés, amikor arra érek haza, hogy ezzel meg azzal csaltalak meg. Mindig az jár a fejemben, hogy mit gondolsz rólam. 
- Azt, hogy milyen erős vagy és jól kezeled – rámosolyogtam és viszonozta. Gödröcskésen. Imádtam a gödröcskés mosolyát. – bízok benned. 
- Tudom – fordította el a fejét – akkora faszkalap vagyok. Teljesen elrontottam az estéted. 
Felcsillantak a szemeim és megráztam a fejemet. Este volt. New York. És a telefonomban betettem az Empire State of Mind-ot. Harry felnevetett, és figyelte, ahogy kihúzom a tetőablakot. 
- Őrült vagy – röhögött és én kibújtam a levegőre. 
Fantasztikus látvány volt. Tátott szájjal néztem, ahogy elhaladunk a magas épületek között, piros, kék, fehér, minden szín egybe olvadt a lámpák fényétől. Nevetve tártam ki a karomat és énekelni kezdtem. Nem érdekel ki lát, ki hall, de énekeltem. Harryvel együtt, aki kibújt mellém. Megfogta a kezemet, a magasba emelte és ordítottuk torkunk szakadtából Alicia Keys és Jay-z számát.
- New York, Harry, ez New York! – nevetve vetettem hátra a fejemet és annál több nem kellett. Harryvel, Jay-z-vel, és New Yorkkal. Harry magához ölelt, belecsókolt a homlokomba és tovább nevetett, miközben én még mindig énekeltem. A magasba mutattam és követtük az ujjam útját. Lufik repültek az égbe és így kívántak mindenkinek Boldog Újévet. Felnyújtóztam és elengedve magamat egy másodpercre sem hagytam abba a számot. Harry megfordított, átölelt hátulról és együtt néztük a mellettünk elhaladó épületeket. A zene szólt, mi dúdoltunk egymást ölelve. A szél az arcunkba fújt, hideg volt, de felmelegített a pillanat. A pillanat, amit sosem fogok tudni elfelejteni.

    Megálltunk a város szélén, és már csak öt percünk volt éjfélig. Eddig tartott, amíg kiértünk? A limó megállt és Harry kisegített az autóból.
- Csináljunk olyat, ami mi vagyunk – súgta megvillanó szemekkel és amikor láttam, hogy a limuzin motorháztetőjére mászik úgy éreztem ismét otthonra találtunk. Kifeküdtünk az autóra, összefonta az ujjainkat.
- Imádtam – néztem rá. 
- Én meg téged.
Összemosolyogtunk. Még kettő perc volt. Harry akkor aztán fölém hajolt. Belenézett a szemeimbe mélyen és ezt mondta. 
- ’ Befejezni az évet jól, és elkezdeni az újat tökéletesen’.
Felvontam a szemöldökömet és érdeklődve figyeltem őt. Az óráját nézte. Amikor aztán 11:59-et mutatott az óra a száját a számra csúsztatta. A csókja lassú volt és finom, nem sietős. Beletúrt a hajamba és én beletúrtam az övébe. Levegőt is alig vettünk. A nyelve ízlelgette az ajkamat s mikor beengedtem egyszerre sóhajtottunk fel ismét, mindig, örökké. A csípőmet cirógatta, mint aki vár valamire. Aztán jött a tömeg hangja. Nem volt messze a főúttól, az emberek szavalása hozzánk ért. 

   10, 9,8,7,6,5,4 három, kettő… egy. Harry belemart a csípőmbe, a testének szorított és a csókja olyan forróra váltott, hogy nyögködnöm kellett. Marta a bőrömet és én martam az övét. A hátamig csúszott a keze, lustán végigszántotta a tenyerével azt le a fenekemig, belemarkolt. Közben beittuk egymást. Megemésztett a nyelve az enyémen, szája a számon, illata, mindene. Nem tudtam betelni vele. S akkor elhúzódott. 
- Boldog Újévet – mormolta duzzadt ajkakkal. Alig tudtam elkapni a lélegzetemet. 
- Boldog Újévet!
Sokáig csak néztünk egymás szemeibe. Simogattuk egymást. Ketten voltunk, mint mindig a világ ellen. Nem kellett ennél több. És akkor beugrott. Jóval befejezni az évet és tökéletesen kezdeni. Hirtelen elnevettem magamat. Csak úgy, mert jól esett és mert nem hittem el, hogy Harry létezik és velem van. Két perces csók. Lassú, hogy jól fejezzük be, és szenvedélyes, forró, kimúlthatatlan, hogy tökéletesen kezdjük.
- Mi olyan vicces?
- Semmi –semmi – a nyakába akartam bújni, de akkor hirtelen leszállt a tetőről. A tűzijáték durranása visszhangzott mindenhol, felnéztem, láttam a fényeit, lélegzetelállító volt. Még akkor is durrogott, amikor Harry letérdelt elém. Ó ne, nem-nem, ez nem történik meg. Pánikolni kezdtem. A fejemben mindent elmondtam. Mennyire szeretem, teljes szívemmel, de erre nem vagyok kész. Ő sem. Minek sietni? Megnyugodtam pár pillanatra, mert nem volt nála doboz. De aztán felsírtam magamban, mert a gyűrű az ujjamon volt. Jézusom, karika, mint egy jegygyűrű.
- Amelia Knightley – fogta meg a kezemet és belecsókolt – szeretnélek feleségül kérni. 
- Harry – fagytam le. Az ajkaira egy mindentudó vigyor kúszott. Akkor aztán felállt, megcsókolt, de beleröhögött a csókba. 
- Feleségül akarom venni a lelkedet, az idődet, a szépségedet, mindened. – súgta a fülembe. – nem akarlak elvenni-elvenni. Tudom, hogy paráztál – szórakozottan folytatta – azt akarom, hogy megfogadj valamit. A házasság egy fogadalom, nem? – a kezeibe fogta az arcomat – ígérj meg nekem valamit. Szükségem van rá, hogy megígérd. 
- Mit? – mosolyogtam, mert teljesen bedőltem neki. 
- Hogy soha nem hagysz el – halkította le a hangját – akármi történik, akármi lesz velem, úgy tartasz ki mellettem, mint ma. Azt akarom, hogy amennyi időd van a földön az enyém legyen. Add nekem az idődet, a lelkedet, hogy szerethesselek. Add nekem ezt, Amelia. 
Nem bírtam tovább. Hogy azért sírtam el magamat, mert azt hittem tényleg esküvői ruhát akar? Vagy hogy mert a szívem tövéig hatoltak a szavai? Vagy esetleg mindkettő? Nem tudom. Csak azt, hogy elkábultan bólintottam és hagytam, hogy csókkal pecsételjük a tökéletes házasságunkat. 
- Mi lesz, ha megöregszem és ronda leszek? 
- Akkor ott leszek és megfiatalítalak egy vízszintes tangóval.
- Vízszintes tangó? – vontam fel a szemöldökömet. 
- Liliana olvasta a Tökéletes Kémiában – röhögött és én is vele nevettem. – sosem leszel ronda. A test nem minden, Amelia. – súgta és megint megcsókolt.

    De ez a csók akkor sem ért véget, amikor beültünk a limuzinba. Csak annyira szakadtunk el, amikor megmondta a sofőrnek, hogy vigyen minket messzire, akárhová, sokáig. Szája rögtön megtalálta az enyémet, ahogy az ujjai a ruhámat. A sóhajaink betöltötték a limó terét. Harry ujjai lassan fejtették le rólam a kabátot, a ruhámat is, szemei elárulták, hogy tetszik neki, amit lát. Finoman eldöntött az ülésen, fölém hajolt és a szemembe nézett. Szavak nélkül beszéltünk s ennél nem kellett több. Lehajolt és nedves csókokkal borította az arcomat, a fülemet, a nyakamat, az egész mellkasomat. Az érintéseivel egy ütemben ziháltam fel. Néztem, ahogy kényezteti a testemet. A hajába túrtam s ő dorombolva jelezte: tetszik neki. Nem siette el és nem volt durva, türelmetlen. Minden pillanatot megragadott, hogy levegyen a lábaimról mellem szeretésétől. Megfogta a kezemet és összekapcsolva a tekintetünket, egyenként puszilta meg az ujjaimat. Mikor beszívta a mutatót mocorogni kezdtem és megnyaltam az ajkamat. 
- Az én tamil szépségem – mosolygott le rám. Elvesztem benne és ő elveszett bennem. A ruhák szinte életre kelve másztak le rólunk s ahogy összeforrt a testünk a szilveszteri éjszakának tündöklő fényében tudtam: elnyertem az élet legzamatosabb gyümölcsét és soha nem fogom elengedni. – nézz rám – mormolta, ahogy fölöttem támaszkodott. Csípője kínzó körökkel hajszolt a megtestesülés felé s mikor engedelmeskedtem, Harry arca elborult. Szemei sötétebbek lettek és a nevemet nyögve olyan mélyen, olyan erősen, olyan megsemmisítően hatolt belém, hogy csillagokat láttam. 
- Harry – a hangjaim vontatottak lettek, az egész testemet bekebelezte a világot rengető gyönyör Vele együtt. Ott a város fényei alatt, New York utcáin, a limuzin hátsó ülésén, Harry hátába kapaszkodva, mosollyal az arcomon teljesítettük be Harry harmadik szilveszteri kívánságát.
Kettőnket. 
- Szeretlek, Harry – néztem a szemeibe.
- Örökké szeretni foglak.

2013. december 29., vasárnap

II./TIZENÖT ~ "A hiba"

sziasztoook! meghoztam a következőt. tudom hogy várjátok a bizonyos ígéretet, és meg is fogjátok kapni hamarosan!!! :) jó olvasást a részhez, köszönök mindent nektek <3 x




    Harry teljesen be volt kábulva.
Ittas vigyorát nem lehetett lelohasztani, nem mellesleg teljesen felcsigázott az elsuttogott szavaival a fülemben. Mikor arra kért, hogy bízzak benne, ő részegen is el tudja vezetni az autóját, elment az eszem. Beültem mellé. Kapaszkodtam az ajtóban, a lábaimmal pedig én fékeztem vele együtt, amikor egy stop táblához vagy lámpához értünk. A kezemet a szemeimre csúsztattam, amikor kerék csikorgatva álltunk meg, akkorát fékezett.
- Harry Styles! – ordítottam rá a nagy pánikban, míg ő csak halkan kuncogott rajtam. – ez nem vicces! Meg fogsz ölni mindkettőnket!
- Édes – babusgatott a mély érdes, mégis sármos hangjával – halhatatlan vagyok. 
Oké, egy pont oda. 
- De én nem – fontam össze a karjaimat és bár mérgesen néztem rá, ő szemmel láthatólag mindezt élvezte.
- Amelia – fúlt el pár perc után – ne nézz így rám. Annyi rosszat tudnék veled tenni, amikor ilyen idegesen nézel rám. 
Leesett az állam, főleg mert a testem jelzett: ő igen is szeretné! Lenézett az összeszorított combjaimra és nevetve haladt tovább az úton. Legalább is szeretett volna, azonban a rendőrautó szépen félre is állított minket. Jackpot! 
- Jó estét, biztos úr – mosolygott Harry a szempilláit rebesgetve.
- Kérem az igazolványokat – lehajolt és amikor meglátta a dicső Harry Stylest elpirult.
- Ó kérlek – forgattam a szemeimet – csak büntesse meg könyörgöm!
Harry rám sandított és ördögi játék furakodott a szája szélére. Leállította a motort és kiszállt. 
- Elnézést, hogy háborgatom az utazásukat.
Komolyan elnézést kér a rendőr Harrytől? Kiszálltam az autóból és a férfi mellé álltam.
- Tessék csak megbüntetni, megérdemli! 
Harry továbbra is szórakozottan pásztázott, nem szólt semmit sem. A rendőr megnézte az igazolványunkat, elővette a csekkfüzetét, amiből kihúzott az lapot.
- A kislányom nagy rajongója, aláírná neki, uram? 
És ennyi volt, Harryből kitört a diadalittas röhögés.
- Persze – bólogatott és ráírta a papírra, hogy „Legyél jó kislány, köszönök mindent, Harry” – tessék.
- Egy képet is csinálhatunk? 
A Range-nek dőlve fortyogtam. Pedig szerettem volna, ha megbünteti, nem mintha megérintené a pénztárcáját. 
- Természetesen, biztos úr – beálltak és fapofával képet kellett róluk csinálnom. Harry sompolyogva rázott kezet vele, majd a füléhez hajolt. Nem eléggé halkan suttogta ahhoz, hogy ne halljam – tudja van egy nagyon-nagyon Nagyon rossz lány, ott az ő – biccentett felém – nem rég testi kínzást hajtott rajtam végre – belepirultam, ó, de belepirultam – a rossz lányokat pedig büntetni kell, ugye? – a rendőr zavarban volt, de biccentett – elkérhetném a bilincsét? Van ott rengeteg, ahonnan az jött.
- Édes Istenem – az arcom égett és alig bírtam megállni a remegő térdeimen. Ez nem történik meg, nem történhet meg. – Harry…
- Köszönöm, további szép estét! 
- Önöknek is – a rendőr rám kacsintott! és továbbállt. 

   Beültünk az autóba és csendesen haladtunk tovább. Harry az ölében tartotta a bilincset, és akaján kifejezéstől majdnem kifordultam az autóból. A gondolataim ezerfelé vándoroltak. Te jó ég, mit akar velem tenni azzal? Ki fog bilincselni valahová? Nem, az nem lehet. Nem élném túl. Jézusom, mibe keveredtem. Harry, mint gondolatolvasó hátravetette a fejét és hallatni kezdte a hangját hangos, morgó röhögésben. Rettenetesen élvezte a helyzetet. Leparkoltunk a házához és szótlanul kullogtam előtte a világosbarna kövekből kirakott úton. Miután bementünk szép csendesen levettük a cipőnket, kabátunkat. Harry elhaladt mellettem, szándékosan érintve a csípőjével a fenekemet. Le voltam hajolva, hogy levegyem a harisnyámat. Nyeltem egyet, és csak rámosolyogtam. Viszonozta. Külön fürödtünk le, elsőnek én, és amíg fürdött küldtem egy üzenetet anyáéknak, hogy jól vagyok, Harrynél alszok. Holnap iskola és innen megyek. A francba, semmit sem tanultam. Ezt nem fogják jó néven venni, viszont ha szerencsém van – és miért ne lenne – akkor nem feleltetnek engem. Mammának is üzentem, hogy holnap suli után Spiritfallsba megyek és legyen ő is ott. Mindenképp beszélnem kellett vele saját magamról. 
- Tessék – adott egy fekete pólót, amit magamra húztam. Plusz egy boxert is, amitől ismét úgy néztem ki, mintha lemarták volna az arcomat. – szexi. 
Lefeküdt az ágyba, elnyúlt, hosszú lábait-kezeit kinyújtóztatta és megpaskolta maga mellett az ágyat. Ledőltem a puha párnákba és ő azonnali hatállyal a meleg testéhez húzott. Egyszerre sóhajtottunk fel a közelségtől. Ujjai megtalálták az államat, finoman cirógatott s majd belecsókolt a homlokomba. Örökre úgy tudtam volna maradni. Erős, biztonságot nyújtó karjai húztak, szorítottak magához, s én ugyanúgy tettem. A nyakamba fúrta az arcát, ahogy félig ráfeküdtem és a haját cirógattam. 
- Még mindig részeg vagy? – suttogtam. 
Éreztem a bőrömön, hogy elmosolyodik. 
- Most még jobban – mormolta és ahogy belecsókolt a nyakamba libabőr kúszott fel rajtam – megrészegítesz. 
A gyomrom összeszorult a szavaira, ezernyi csapkodó lepke ébredt fel benne és ez soha nem fog megszűnni többé már. Megcsókoltam az arcát, orrát, állát és miután összemosolyogtunk a száját is röviden. Legalábbis szerettem volna. Végtelenig érő ujjaival beleszántott a hajamba, megragadta és visszarántott a szájához. Lehunyt szemekkel élveztem, ahogy összedörzsöli az orrunkat. Eltűnt a wiskey a leheletéből, a mentolos csapódott nekem és az a pezsgő meleg, ami az egész testét uralta. Másik tenyere a hátamra simult, cirógatott, köröket rótt rá. Imádtam a karjaiban lenni. 
- Csókolj meg végre – könyörgött álmos hangon. 
És én engedelmeskedtem. Egyik oldalról a másikig puszilgattam végig lila telt kívánatos száját és mikor nyelvével engedélyt kért, megadtam. Teljesen magára húzott és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó esélye rá. Nyitott szemekkel néztem őt. Csókunk lassú volt, élvezetes és mély, nagyon mély. Szinte a torkomban éreztem a nyelvünk fájdalmasan kellemes vibrálását. Meghúztam a haját és ő belenyögött a számba. Gyönyörű volt az élvezettel itatott arca. Találkozott a tekintetünk, és nevetve húzódott el. 
- Komolyan engem néztél? – vonta össze a szemöldökét. Nevetve nyomtam az arcomat a nyakába. – Amelia.
- Ne nevess már – ütöttem meg a vállát.
- Szeretsz nézni közben? – sutyogta a fülemben – válaszolj, darling. 
A becézésére elolvadtam. Tudtam, hogy otthon vagyok a karjaiban és előtte nem kell szégyellnem semmit sem. 
- Igen – vallottam be, leharapva a számat. – szeretem nézni, hogy mit tudok belőled kiváltani. 
Elmosolyodott, gödröcskésen, vígan, érzelmekkel telve. Végem volt. 
- Szeretlek – mondta halkan. Napi ötször elmondja, mintha nem tudna betelni a szó jelentésével és azzal, amit valójában érez. Mivel kifejezéstelen maradtam, a kezemmel végigsimítottam a csupasz mellkason. Nézte a mozdulatomat, ahogy egészen le a hasáig érek. Kiszáradt a torkom, mikor a pelyhes szőréhez értem. Harry már nehezen lélegzett. – ne akarj megint felizgatni. 
- Megint?
- Mivel kegyetlenül ott hagytál a fájó férfiasságommal az autóban, muszáj volt gondoskodnom magamról – vádlón nézett rám.
Leesett az állam és a kezére néztem. Valahol féltékeny voltam a kezére. Ez normális egyáltalán?
- Hát jó – lepördültem róla és az ágy másik végébe vonultam.
- Most mi van? – nevetett – Amelia, nem szép dolog volt, amit csináltál – hátulról nekem simult. Csípője a fenekemhez ért, hatalmas lénye beborított és én nem is érezhettem volna magam jobban. Meleg ölelésében, szájával a nyakamon, fülemen, arcomon. – emlékezni akarok minden egyes pillanatra, amikor beváltom az ígéretemet, Amelia. Ne hidd, hogy ezzel vége van. - A figyelmeztetésétől összeszorítottam a lábaimat. – olyan szép leszel, amikor izzadtan, fáradtan, tehetetlenül fogsz könyörögni értem – sóhajtotta ábrándozva –és most jó éjt. 
Magához ölelt és elvárta tőlem, hogy az általa okozott feszültséggel a hasamban elaludjak. 
Ha már magában ez ilyen borzalmas érzés, mi lesz akkor, ha elkap? Ráadásul eldugta a bilincset. Nincs menekülésem. 

   Reggel nehézre ébredtem. A hátamon feküdtem, Harry feje pedig az emelkedő mellkasomon pihent. Karjait átszőtte rajtam és kapaszkodott belém. Halkan szuszogott. Elmosolyodtam, mindig így szeretnék felkelni. Beletúrtam a hajába és kuncogni kezdtem, mikor mormogott valami érthetetlent. Aztán a vállamba nyomta az arcát és tovább aludt. Mennem kellett iskolába, a telefonom jelezni is akart, de lekapcsoltam. Magamtól ébredtem fel, nem aludtam valami jól. Ráadásul sötét volt, nagyon sötét. Fél hét volt, de nem pirkadt. Lassan lefejtettem a karjait magamról, azonban mikor felültem visszarántott magához. 
- Hová szaladsz? – morogta álmosan – ne hagyj iiiiitt.
- Muszáj, suli van – nevetgélni kezdtem, mikor végigpuszilta az oldalamat, hasamat, mellkasomat. 
- És hol marad a reggeli szex? 
A szemeimet forgattam és lelöktem magamról.
- Mennem kell, még hazaugrok tiszta ruháért. 
- Felveheted az enyémet. Nagyon jól áll az ingem a magas sarkúddal – kacsintott, aztán úgy döntött elcsábít. A lábaim alá nyúlt, ledöntött az ágyra és széttárta a lábaimat – a reggeli a legfontosabb étkezés, ezt sose felejtsd el – állította, de valahogy már nem is tudtam figyelni rá, mikor már a belső combomat harapdálta. 
- Harry, engedj el. 
- Ühmm – nyögte fáradtan.
A hátam azonnal ívben feszült, mikor dolgozni kezdett rajtam. Komótos volt és nyugodt, a testem még nem volt teljesen ébren, a nyögéseim is elnyújtottak voltak. A haját ragadtam meg és a nevét suttogtam el. Szerettem, amikor ezt teszi velem. Nyelvének lagymatag mozgása megőrjített. Meg is emelkedtem, hogy gyorsítsam a tempót, de leszorított. A hasizmom megfeszült, forró voltam, felhevült.
- Harry – sóhajtoztam. Ördögien vigyorgott fel rám.
- Amelia – mormolta ellenem, ujjai a combomba süllyedtek. – közel vagy, ugye? – sóhajtozta, zöld szemei homályosak voltak. 
- Ó, igen, mindjárt, én… 
És akkor vége szakadt. Leestem az ágyra, nem bírtam elkapni a lélegzetemet, az egész testem lüktetett és ordított, hogy visszakapja az elvett játékot. Harry fölém hajolt és megcsókolt. Nyelve harcolt az enyém ellen és meg tudtam volna semmisülni, amikor a saját ízemet megéreztem. 
- Mhm – nevetett – minden oké?
- Harry, kérlek – a kezét lefelé irányítottam és mikor megérintett megörültem. 
- Szerintem meg tudsz vele birkózni – vette el a kezét, felállt és a szekrényében kezdett kutakodni. Reszkettem, észre sem vettem, hogy már a saját lábamat markolom, annyira tüzes volt az agyam. 
- Magadhoz ne merj nyúlni – elvette a kezemet és felállított. A térdeim elgyengültek és összecsuklottam volna, hogyha nem fog meg. – mély levegő, szépségem. 
- Utállak – néztem rá szúrós szemekkel. 
- Imádsz – susogta a számra és finoman megcsókolt. Amíg el nem löktem. Ő pedig jól kinevetett.

    A motorja hangjára mindenki felütötte a fejét. Amint elhagytuk a házát, a helyet, ahol megfeledkezhetek mindenről, eszembe jutottak a tegnap történtek. Erőt kellett vennem magamon. A kezemre néztem, már nem volt véres, de még mindig láttam szinte. Valami nem stimmelt velem. 
- Minden oké? – Harry megfogta az arcomat és méregetni kezdett. 
- P-persze. 
- Mikor tanulod már meg, hogy nem tudsz hazudni? – rázta a fejét – idegesen ver a szíved. 
- Utállak – mosolyogtam rá - nem kéne folyton hallgatóznod!
- Ha akarnám se tudnám nem hallani – lehajolt, és megcsókolt. Finom volt, andalító és automatikusan is megemelkedtem, hogy belé csimpaszkodjak. – mondd el mi a baj – súgta a csókunkba. Válaszul ismét elkaptam az ajkát. Erőszakosabban, minden erőmet beleadva, elmondva neki, hogy hiányozni fog a suliban. – minden oké odalent? – a pimasz mosolyát le akartam törölni.
- Persze – vontam vállat, pedig nem volt „minden oké”. 
- Akkor jó – visszaült a motorjára, bár a tekintete elmondta, hogy nem hagyta annyiban. Mármint a „mi a baj” témát. – csak halkan az órán – kacsintott és otthagyott. Néztem az útját, a hátát, motorját és legszívesebben kihagytam volna az iskolát. Eltűnt és minden gondom rám szakadt. 

   Rhys mellém ült, mert hiányzott a padtársam. Örömmel láttam, hogy rajzol, sajnos nem ruhákat, de az már nem számított. Mosolyt váltottunk és visszatértünk a saját csendünkbe. Szerencsésnek nem mondhatnám magamat, mert irodalomból kihívtak felelni. Négyest kaptam tanulás nélkül, de csak mert figyeltem az órán és könnyű volt az anyag. A többi óra laza volt, kivéve, hogy a telefonom folyamatosan pittyegett. Elképedve néztem Harry üzeneteit. 

’ Reggeliztél már? Nekem már nem kell’

Tudta, hogy megbolondít ezekkel. Még mindig zsibogott mindenem a reggeli visszavágása után. És ez még csak a kezdet volt, ahogy ő mondta. Viszont megköszöntem neki, hogy elvette a fejemet a délutánról. Miután nem feleltem, megint jött egy:

’ Milyen érzés, Zhamina? Tudom, hogy szereted ha így hívlak, felizgat, ugye?’

Felköhögtem hangosan, így mindenki rám nézett.
- Jól vagy? – megveregette a hátamat Rhys aggódva. 
- Persze – legyintettem – min ügyködsz? 
- Titok – mosolygott – délután mit csinálsz? 
- Nem jó, mammával találkozok, holnap egy mozi? 
- Belefér.
- Amelia és Rhys, jó lenne, ha nem dumálnák végig az órámat!
Így mindketten a saját füzetünkhöz fordultunk. Előttem termett Summer arca. Ahogy belevájtam a kést az oldalába. Összerezzentem. A legrosszabb az volt, hogy nem éreztem teljes megbánást. Láttam magam előtt a kíméletlen arcomat. Ez nem én vagyok. Tennem kell ellene valamit. Harry velem van és szeret, de talán még sem elég. Talán túl késő már? 

’ Tetszik ez a bilincs. Szépen kell majd viselkedned, hogy a ráncigálástól ne sebezze fel a csuklódat’

’ Harry, suliban vagyok, fejezd be’

Érezhetően felszökött a láz bennem. Majdnem lihegtem is. Amint visszanyertem az önkontrollt, jött a válasz:

’ Még se bánnád ha a lábaid között lennék most’

Ezzel a lendülettel kikapcsoltam a telefonomat. 

    Beültem Nado mellé az autóba. Fáradtnak tűnt és nyúzottnak. Nem is nagyon beszéltünk a köszönésen kívül. Az ujjával dobolt a kormányon, a zene úgy üvöltött a magnóból, hogy megsüketültem félig. Felháborodott, mikor lehalkítottam.
- Oké, miért kerülsz?
- Visszakapcsolnád, légy szíves?
- Nem – ráütöttem a kezére, mire elkapta az ujjamat erősen. 
- Foglalkozz magaddal, Amelia. Mikor lesz jogsid? Nem akarok sofőrködni már. 
Ma még oda is mennem kellett! Teljesen kiment a fejemből.
- Miért vagy ilyen bunkó velem? Egyfolytában lemondasz, pedig edzenünk kéne. Te vagy a „mesterem” vagy nem?
Nado vállat vont, és befordultunk az erdőbe. 
- Nincs rá szükséged – zárta le a témát. 
- De igen, szükségem van rá! – emeltem fel a hangomat – tegnap majdnem megölt egy vámpír.
Amint kijött, meg is bántam. Nado leállította a motort és rám meredt. Barnás-vöröses szemeiben ott ült valami, amit nem tudtam kiolvasni. Féltés, ijedtség, megbánás? Fogalmam sem volt. 
- Jól vagy? – halkította le a hangját. 
- Túléltem, hála a szerkentyűdnek a csizmámban – rámosolyogtam és végre, végre viszonozta. 
- Az jó, nagyon jó – bólogatott. Pár percre csendben ültünk. Ő kifelé nézett, én meg az ölembe lefelé. – nézd, Zhamina. Sajnálom, oké? Egy hülye vagyok, ennyi. Mi… mi folytathatjuk az edzést, ha szeretnéd? 
Megráztam a fejemet tanácstalanul. Nem tudom mi ütött belé, de én sem törtem magam túlságosan, hogy megértsem.
- Persze, szeretném.
- Oké – halványan mosolygott és a pillanatot a kapu nyitódása törte meg.

    Lebandukoltunk a völgybe. Ott meleg volt és nyár. Mintha a láthatatlan burok nem engedte volna a homályost befelé. Kivilágosodott végül, de olyan sűrű köd lett délutánra, hogy alig lehetett látni az utat. Nem értettem mi történik és reméltem, hogy itt választ kapok. Nevetve rohantam le a madaraimhoz, akik örömmel vették a látogatásomat. Letérdeltem és megsimogattam őket. 
- Petti – mamma hangja vidám volt, hogy láthat. Elé siettem és megöleltem boldogan – rég nem voltál nálunk. Elhanyagolod a kötelességeidet. 
Beharaptam a számat és csak bólogattam. Valahogy Harry visszaérkezésén kívül másra nem volt szükségem. Belé karoltam és lesétáltunk a vízesés felé. A sok színes fényfelhő megnyugtatott. A lelkek vízesése. Odáig magasodott, amíg a szem el sem lát. A színe égszínkék volt, és a szivárvány színei pedig virítottak benne. Lenyűgöző látvány volt. Nado is felénk jött, de a tűzgömb aranymadaráig sétált csak. Érdeklődve figyeltem őket. Nem beszéltek túlzottan, mert mintha a szemkontaktusból megértették volna egymást. 
- Mik ezek, mamma? 
- Neked is van állatod, jó esetben állat – nevetett az öreges hangján – amit fel kéne kutatnod, mert szükséged lesz rá idővel. De mivel nem vagy itt kedvesem, nem tudunk neked segíteni. 
- Mamma, szeretnék veled valamiről beszélni – érezhetően tereltem a témát. Ha az égiek is azt akarják, lesz „állatom”, de most ez nem számított – Nado mutatott nekem nyáron egy trükköt, hogy hogyan tudom irányítani az érzelmeimet, úgy mond elfojtani.
Mamma azonnal elengedett, szembe fordult velem, a vonásai mérgesek lettek.
- Hogy mondtad, Petti? – mielőtt válaszolhattam volna, folytatta – nagyon remélem, hogy a megmutatás alatt nem érted azt, hogy ki is próbáltad. 
- Nos én… - ez ennyire rossz lenne? Rögtön pánikolni kezdtem. 
Mamma megragadta a kezemet és a madaraimhoz vitt. 
- Beszélj hozzájuk – parancsolt rám. 
- É-én…
- Amelia, beszélj hozzájuk az Isten szerelmére – mamma sosem veszi a szájára Istent. 
- Kalapos – hajoltam le és a tollait simogatni kezdtem – Kalapos, minden oké veletek? 
Felhúztam az orromat, amikor még csak felém sem fordult. 
- Sejtettem – felelte mamma – elment a józan eszetek? – sziszegte – tönkreteheted a saját lelkedet! Ha nem tetted máris. Mégis mióta folyik ez? Nyár óta? 
- Elején mindig visszajött minden, de most már nem.
- Zhamina, a madaraid a hangodon keresztül, a hangrezgésedből éreznek mindent. A lelked kapcsolatban áll a testeddel. Az ujjaidban folyik, a lábaidban, a szemeidben még a hangodban is. Azért nem hallanak, mert mindent eltorlaszoltál. – az idős hölgyem teljesen kiborult. Csalódottan nézett rám és ettől lesüllyedt a gyomrom – látod, hogy milyen színesen ragyognak? – mutatott a vízesésre – a tiéd is ilyen volt, mostanra fogalmam sincs mivé vált. Sok mindentől függ. Van, akinek elenyészik, van, akinek fekete lesz, haragos és érzéketlen. Ez egy érték, Amelia, nem játszhatsz vele így!
- Nem tudok mit mondani – ideges lettem, dühös és észrevette. Az ujjam a tenyerembe vájódott és fel is szisszentem tőle.
- Megoldjuk, ne aggódj my Petti – megölelt és finoman simogatott. – megoldjuk. 


    Amint megnyugodtunk volna, hangos rekedt mély ordításra ütöttük fel a fejünket. Követtem a hangot, a szívem a torkomba ugrott, amikor egy fiút láttam a metamorfok kezei közt. Harcolt, dühöngött és vér folyt le a szemein. 
- Mi folyik itt?
A metamorfok gyülekezni kezdtek, mintha csak valami vásárra érkeztek volna. Az arcuk érzéketlen volt, bosszúéhes, és soha nem láttam őket ilyennek. Elengedtem mammát és rohanni kezdtem feléjük. 
- Engedjetek el! A francba Arine! Engedj el. 
- Megmondtam, hogy tűnj el! Megmondtam, hogy szívódj fel az életéből, figyelmeztettünk, nem?
A fogaim vacogni kezdtek, és nem, nem bírtam visszatartani a térdeim zizegését. Tolakodni kezdtem, martam az embereket körülöttem. És ott volt ő. A térdeire nyomva, hátrakulcsolt kezekkel, véres szemekkel. Megbénítva. Az állam leesett és a világ pörögni kezdett körülöttem, ahogy felismertem benne a férfit, aki megrendítette a világomat. Arine-re néztem, majd Rá, ismételtem a mozdulatot. 
- Nem tudtam elmenni Arine, te is tudod, hogy kibaszottul lehetetlen. 
Miről beszéltek? Mikor figyelmeztette? Egyáltalán miért figyelmeztette? Arine Harry mellé sétált és először az átkozott életben láttam megbánást a szemeiben. 
- Sajnálom, Styles. 
- Mit sajnálsz? – törtem ki a tömegből és mindketten felém kapták a fejüket. 
- Amelia – súgta Harry és leesett a feje a vállai közé. 
- Mit sajnálsz, Arine? – erélyesebben tettem fel ismét a kérdést. 
Arine rám mosolygott halványan. 
- Meglátogattuk a vámpírodat, még tavasszal. 
- A benzinkúton – röhögött Harry – a benzinkúton. Ennyire féltetek mi? Nyilvános helyet választottatok. 
- Figyelmeztettük, hogyha nem hátrál meg tőled, bele fog halni. 
- Mintha nem tudtam volna! 
- Fogd be, Harry – parancsoltam rá idegesen. A fejemben, az ereimben, mindenemben felbecsülhetetlen ideg tombolt. Tudtam, hogy valamit szerveznek! Tudtam és mégis elnéztem felette. 
- Megmondtuk neki, hogy előbb vagy utóbb inni fog belőled és akkor meg kell őt ölnünk. Ez így megy, Amelia. Nincs hold, nincsenek csillagok, az időjárás bebolondul, szerinted ez véletlen?
- Miről beszélsz? 
- Ti vagytok az oka. Az, hogy Harry életben van. Ez még csak a kezdet. Áradások, földrengések, lezuhannak a repülők, a hajók oktalanul elsüllyednek, mert a víz egyszer csak úgy dönt, hogy benyeli őket. Ez mind az univerzum műve. Az univerzum lelkének műve, a hajtómű. 
- Univerzum lelke? Na ne nevettess. 
Arine intett egyet a kezével a levegőben és akkor láttam meg. Minden egyes emberből, metamorfból, vámpírból egy arany szál csüngött ki, egészen fel az egekbe. Mintha marionett bábuként mozgattak volna minket. 
- Az univerzum hatalmas, Amelia. Ha egy ember vámpírrá válik azt jelenti, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el – Harryre pillantottam, zavart volt, mint én – ez az emberek büntetése, amit Ő talált ki. 
- Ő?
- Az univerzum lelke – sóhajtott fel – de ha megszületik egy halhatatlan, felborul a rend. Gondold el, mennyien lennének, ha nem lenne valami vagy valaki – mutatott ránk – akik megállítanák őket. Muszáj volt a természetnek kompenzálni a felülmúlhatatlant. Mi az emberek legnagyobb büntetése? Ha nem szeretik őket. A legnagyobb büntetés, ha a lelküket vesztik és szeretet nélkül élnek tovább. Magányosan. Amikor megtalálják a szerelmet, a szeretetet újra, mi a legnagyobb büntetés? Ha a szerelem öli meg őket, amit évekig kutattak.
- Istenem – fintorodtam el. Nem hittem a füleimnek. 
- Ez az ördögi kör, amiben nem lehet hiba. És Harry egy hiba, Amelia. Ez akkor lép érvénybe, ha iszik belőled. Amikor a lélek találkozik a gazdájával az univerzum tudja, hogy újabb halál érkezik, ami jelen esetben nem érkezett. 
Harryvel összekapcsolódott a tekintetünk. 
- Miért figyelmeztetted Harryt, Arine? 
- Mert Harry életeket ment – mondta halkan – mert olyat láttunk benne, amit másban nem. Ő különleges, de nem eléggé ahhoz, hogy elmeneküljön. Küzdenie kellett volna az életéért, de a halált választotta a te oldaladon. 
- Te idióta – mondtam Harrynek, aki csak mosolygott szelíden. 
- Szeretlek – formálta a szavakat a szája. 
- Amelia, sajnálom, de nem engedhetjük, hogy összeomoljon az univerzum. Mi vagyunk felelősek érte. Nagyon sajnálom Amelia, de meg kell ölnöd Harryt vagy mi tesszük meg. Ez az egyetlen módja, hogy helyre álljon a rend.

2013. december 27., péntek

II./TIZENNÉGY ~ "Válaszolj, Harry"

Sziasztok! :) meghoztam a következő részt. ez a karácsony olyan zsúfolt volt hogy időm nem volt leülni írni. most viszont hoztam egy hosszút :) szép lassan kezd beindulni a misztikum része is, addig pedig hagyom hagy élvezzék egymást, remélem nem bánjátok :P jó olvasást hozzá, remélem továbbra is tetszik! 




     A szúró, fájdalmas érzéstől felsikítottam, a hangomat nem bírtam elfojtani.
Summer, mint derült égből villámcsapás rontott nekem és mart bele a nyakamba az újonnan szerzett fogaival. Nekivágódtunk a kerítésnek és pár pillanatig azt sem tudtam felfogni mi történik. A testem elhidegült. Reszketett. Felforrósodott és izzadt. Ziháltam, majd nem lélegeztem, szédültem majd a vérnyomásom kiütötte a megengedett limitet is. Aztán megráztam a fejemet. Summer új volt, véréhes, kontrollálhatatlan. Több kérdést is feltehettem volna, de ha nem hagyatkozok a tanultakra, valószínűleg nem élem meg a holnapot. A válla magasan volt fent az arcomnál, nem épp ütőtávolságban, de meg kellett próbálkoznom. A vérem szagától hányingerem lett. Az erőlködéstől felordítottam és akkorát ütöttem bele a vállába a tenyerem aljával, leszorított ujjakkal, hogy Summernek nem volt más választása, mint hátratántorodni. Fellélegezhettem. A számra egy elégedett mosoly ült ki barátnőm-nem barátnőm meglepett arcának láttán. A nyakamhoz nyúltam, felszisszentem és öklendeztem a vér borította kezem láttán. Az arcom eltorzult, nem mástól, mint a kegyelemmentes haragtól. Summer alig állt a lábán. Az arcát beborította a vörös löttyöm, megnyalta a száját és olyan kedélyes nevetésben tört ki, hogy bárki más nem tapasztaltat csontig ijesztett volna meg. Nem mutathattam félelmet. Első szabály, nincs félelem, csak küzdelem az életért. Bárcsak több órát kaphattam volna és meg tudnám merevíteni őt puszta fogásommal, mint a többiek. 

    Aztán Summer ismét nekem rontott. Gyors volt, de én még gyorsabb. Őt az éhség, szomjúság vezérelte, engem pedig a higgadt koncentráltság. Nado szavai, arca, szájának mozgása bearanyozta az agyamat. Őt képzeltem Summer helyébe, mert ha megengedem magamnak, hogy a valóságot lássam tán bepánikolok. Nado volt előttem, rövidre nyírt hajával, pajkos mosolyával és szemeivel. Felém tartott, gyorsan, és én a hónalja alá túrtam a kezemet. Summer a fülembe morgott, és a pár másodpercnyi megingása elegendő volt, hogy kicsavarjam a kezét, lerántsam a földre magammal. A hátam beütődött, ő rám esett puhára, én meg a betonra. Erősen tartottam, látszólagosan elég masszívan ahhoz, hogy ne tudjon kitörni. Aha, csak hogy ő egy vámpír és sokkalta erőteljesebb egy metamorfnál. Persze csapatban mi is ellenfél vagyunk, de nem egyedül. Summer pillanatok alatt fölöttem termett, a nyakamat megragadva nyomott a kőkemény betonnak és tovább hörgött. Elveszett. Kék szemei olyan távoliak voltak, mint egykor Harryé. A bőre fénylett, a haja megsűrűsödött és ragyogott. Tényleg ragyogott. Bárcsak ne akart volna megölni akkor és most is. 
- M-mit á-ártottam n-neked? – sziszegtem és köhögni kezdtem. Mint egy tüdőbajos az utolsó stádiumban. Égni kezdett az elégtelenségben és ha nem kap az agyam hamarosan oxigént el is ájulok. 
- Semmit – vicsorgott rám éhségtől vakultan – és mindent. Azt hiszed nem tudom, hogy a te érdemed ez az egész? Én nem akartam szörnyeteg lenni, és mit ad Isten? Egyszer csak ez lettem. De most meglakolsz. 
- Su-sum – nem bírtam beszélni. Az utolsó erőmből telve beletérdeltem a lábai közé és ő összeugrott. Megragadtam az alkalmat, lelöktem magamról és futni szerettem volna, ha nem ránt vissza a hajamnál fogva. Felnyögtem és ismét a keményen landoltam. A nyakam szúrása fel sem ért a hátaméhoz. Aztán valami eszembe jutott. Emlékszem Nado ügyködni kezdett a csizmámon még régebben, nyáron. Az ő ajánlására választottam magas szárú csizmát. Nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz rá. Próbáltam elérni a jobb lábamat, a könnyem kibuggyant, amikor ismét belém harapott. Levegőt kaptam, de a vérem ütemesen fogyatkozott. Aztán megéreztem a kis zsebet a csizmámban. Az ujjaim elkapták a faragott kés nyelét, kihúztam és Summer oldalába szúrtam. Summer felsírt, hangosan, fájdalmasan és mire megérkezett a segítségem már mindegy volt. Ott feküdtem a saját és egykori barátnőm vérében fürödve. Kábultan néztem, ahogy Kasey felemeli Summert, és morog az orra alatt.
- Sh, semmi baj, gyere – egy vékony kezet láttam, és később Liliana arcát. Amire bizonytalanság ült ki. Nem a nyakamat nézte, hanem a ruhámat a hasamnál. Elhúzta a száját, felállított és erősen tartott. 
- Vidd haza Ameliát, Lil – parancsolta Kasey. – Ethan hogy lehetett ennyire felelőtlen. 
- Elment az eszetek Kasey, megőrültetek? Hogy történhetett ez meg? 
- Lil… - nem volt erőm. Beszélni akartam, de a fullasztó érzés elárasztott. – mi-miért Kasey?
Kasey szőke haja az arcába csapódott, miközben rám nézett. Nem tudtam leolvasni a vonásait. 
- Tartoztam eggyel, Amelia – vágta hozzám – megmentettél. 
Zavart volt, mintha magam sem értette volna a saját gondolatmenetét. Egyszerűen elszáguldott Summerrel. 

    Liliana a kezeibe kapott. Különös képet tárhattunk a nézők elé – ha volt – egy szőke bombázó cipel egy tamil legyőzött sebesültet. A kapunkig vitt, lerakott a földre és felugrott az ablakomhoz. Mivel be volt zárva, ezért beosont a házunkba, kinyitotta belülről és úgy vitt be a szobámba. Nem akarta anyáékat megijeszteni. A fürdőbe hrcolt és amíg ő akaratosan is megmosdatott, én csak voltam. Üresen. Gondolatmentesen. Úgy is éreztem magam, teljesen semmisnek. Semminek. Lenéztem a ruhámra, amit a sarokba dobott. Summer vérével volt áztatva. 
- Meg kell keresnünk Harryt, hogy meggyógyítson – felszisszent a sebem láttán – rosszul néz ki. – felöltöztetett egy lenge ruhában, kint meleg volt, nem kellett a kabát. – Amelia? Hé, velem vagy? 
Ránéztem a szőkeségre. Érdeklődő volt és egyszerre ijedt. Az éjjeli szekrényhez nyúltam és kivettem a fiolát Harry vérével. 
- Akkor adta, amikor egy hétig nem találkoztunk – motyogtam és lehúztam a vérét. Finom volt. Elképesztő a genetikai állományom, hogy valaki vérét is finomnak találhatom. De ez volt, számomra édes és az Övé. Ami magában elömlesztett ezernyi emlékkel.
- Hé – lehajolt és megfogta a kezemet. Liliana aggódott. Liliana sosem aggódik. – nem a te hibád volt. 
A tekintetem tükrözhette a bensőmet. Azt a megsemmisülést, ami feltolakodott az agyamig. 
- Leszúrtam őt hidegvérrel – mondtam ki egyszerűen. Monoton, természetes hangon. Hirtelen nem érdekelt mit akart tenni velem. Tettem rá. Mégis hogy képzeltem, hogy leszúrom őt? Mit tettem. 

   Mit tettem Istenem.

   Mivé váltam?

   Ki vagyok?

- Hallgass rám csipkerózsika – sóhajtotta Liliana – megölhetett volna. Őt nem különösebben érdekelte, hogy ember vagy és meghalhatsz. Erre ment rá, oké? Azt hiszi valami hülyeség miatt te változtattad át, de ez nem így van. Nem tudom honnan vette. Nem tudunk átváltoztatni senkit sem – elmosolyodott halványan – ez nem a Twilight.
Amikor ezt kimondta elnevettem magam. A nagy Twilight fan. 
- Mivé tesz ez engem, Liliana? – suttogtam alig hallhatóan. 
- Emberré, aki megtanulta megvédeni magát a természetfeletti ellen. Hallgass rám, én is ezt tettem volna, mindenki más. Ráadásul max két percig fájt neki, már semmi baja sincs és visszatért az öljük meg Ameliát elvéhez.
Tudtam, hogy vigasztalni akar, de ez akkor sem változtatott a tényen. Nem ismertem magamra és ez megrémisztett. Ez már nem csak az érzelmekről szólt. Meg is ölhettem volna. Az ötletre kifutott a vér az arcomból, oldalra fordultam és kijött belőlem a maradék étel is. Liliana káromkodott az orra alatt, felfogta a hajamat és csitított. 
- Megkeressük Harryt – jelentette ki, miután feltakarította a padlót. 
- Nem, ne – fogtam meg a karját – ne mondd el neki. 
Liliana felvonta a szemöldökét. 
- Miért? Mondj egy jó okot. 
Felálltam és elé léptem. A gyomrom lesüllyedt és összeszorult a torkom. Nem titkolózni akartam előtte. 
- Én… - nyeltem nagyot – mit fog rólam gondolni? Jézusom, már így is bántom őt a hülye érzéketlen hülyeségemmel. Kérlek Liliana, elmondom neki, csak kell egy kis idő, amíg kitalálom az egészet. Beszélni akarok mammával. 
- Ame..
- Kérlek legyél most az én oldalamon. Félek, rettegek Liliana – sírni akartam, de a könnyek nem jöttek felszínre – annyira félek, hogy visszafordíthatatlan. 
És akkor Liliana olyat tett, amire az életben nem számítottam volna. Ügyetlenül, finomkodva, és szem forgatva is, de megölelt. Fel se fogtam mi történik, nem is érdekelt. Viszonoztam, szorosan és zihálva. Valahogy ettől nem éreztem magam egyedül. 
- Akármi is van mindig számíthatok rád – mondtam neki, miután elhúzódott - köszönöm. 
Biccentett aprót, az érzelmeskedés nem volt a szakterülete, azonban ölelése mindennél többet elárult róla. 
- Beszélned kell róla, ha nem is ma. Értsd meg, Harry nem fog okolni. Szerintem ő maga fogja megölni. Képes rá, el fog durranni az agya.
- Nem, nem, ezt nem akarom – ráztam a fejemet – nem akarom, hogy meghaljon. 
Liliana mereven bámult rám.
- A csaj szövetkezett ellened, most majdnem megölt és te véded? – vállat vontam – elment az eszed. 
- Kérdezhetek valamit? 
- Nem. – vágta rá, de a szemei mosolyogtak.
- Miért, Liliana? 
- Mit miért? 
- Miért álltál ki mellettünk, ha tudtad mit okozok Harrynek? 
A kérdésem meglepetten illette, engem is, de tudni akartam. Eltelt egy kis idő, mire beszélni kezdett.
- Nem tudom – vallotta be, kis szünetet tartott – Harry elmesélte mit „érzett” az első találkozásotokkor. Azaz idióta curly head fontos nekem, tudod? Sok mindenben segített nekem, szóval ja, szerettem volna ha megtapasztalja azt, amit adsz neki. Tudtuk, hogy mi az ára, ő is, és én is. De miért vennénk el az egyetlen jót az életéből? – Liliana hangja mély volt most először, csendes és óvatos. Nem szoktunk ilyen mély társalgást megejteni. De amikor megtörténik? Fontosnak érzem magamat. – Harry bevállalta a halálát miattad. Tudta, hogy belehalhat és nem érdekelte. Én pedig elfogadtam. Amelia az örökké az nagyon hosszú. Arra vagyunk ítélve, hogy ne érezzünk szerelmet, szeretetet. Csak egy módon, ami veszélyes. Veszélyes és szerelem? – vigyorgott – tökéletes párosítás. Megmondtam neki, hogy mellette leszek. Az elején elleneztem, mert megijedtem attól, hogy nem lesz mellettem később. De nem lehettem önző. 

    Elgondolkodtam a hallottakon. Harry bevállalta a halálát miattam. Lecsuktam a szemeimet és felsóhajtottam. Az egész testem és lelkem zsibogott az ott összegyűlt érzésektől. Érzem-nem érzem a lobbanó szerelmemet. Egyszerre hülyének tartottam érte és megköszöntem neki, amiért rám talált. Nem szóltam semmi többet, csak ezt:
- Nem fogom elvenni tőled – súgtam neki és bár nem is nézett rám, az arca megrándult aprót. 
- Keressük meg a herceget. Sikerült megtudnod valamit róla? 
- Nem – ráztam a fejemet. Az úton sétáltunk egymás mellett, kettőnk magassarkúja törte meg az utca nyugtát. El akartam mondani az álmát, még sem tettem. Harry azt mondta elmondja nekem, ha kész lesz rá, és ezt ennyiben is hagytam. Bízom benne és tudom, hogy ha eljön az ideje beszélni fog. 
- Nem válaszol a telefonra nekem, hívd fel. 
Elővettem az iphone-omat – egyébként nem szerettem. Csak a többiek ajánlására vettem meg – és tárcsáztam Harryt. Csörgött egyet, kettőt, hármat, végül a rögzítőre kapcsolt. 
- Kezdek aggódni.
Mi van, ha baja esett? Megmozgattam a vállamat, még éreztem a sebem helyét, de látszatra teljesen begyógyult. Valószínűleg nem is a fogait érzem már, hanem a hátra hagyott emlékek nyomatékát. 
- Én nem a testi épségéért aggódnék – vonta össze a szemöldökét. Liliana elővette a telefonját, pötyögött valamit és elmosolyodott – egy klubban van.
- Mi? Honnan tudod? 
Beharapta a száját és elnevette magát. Ez a nevetés kicsit ideges volt.
- Nos, egy ideje figyelem őt. Be tudom keresni a telefonját, olyasmi mint a GPS.
- Te GPS-t tettél Harryre? – fakadt le a mosolyom, teljesen megdöbbentett. 
- Nem GPS, van egy rendőr haverom, aki mutatott egy-két trükköt – vont vállat – jó nem haver, de segítőkész volt. 
- Nem hiszem el, hogy beletúrtál egy rendőr fejébe. 
- Nézzük meg mit csinál – intett le, megragadott és hurcolni kezdett.

    A klub nem volt ismerős. A falai fölénk magasodtak jó pár méterrel, lilák voltak és fehér díszekkel, írásokkal voltak cicomázva. Mivé váltál? – jött hirtelen a hang fejemben. Hátra is fordultam, először komolyan azt hittem, valaki hátulról vádol. De rá kellett ébrednem: ez bizony az alteregóm volt. Elhessegettem a fejemből a kusza bolondságot, Harry volt a fontos. Az állam leesett két perccel később. Liliana megfogta a karomat és a fülemhez hajolt. 
- Csak természetesen. 
Nem tudom hány vámpír lehetett a helységben. Tíz, húsz, harminc, inkább ötven. Mégis mit keres itt Harry? 
- Hé haver, mondd neked az a név valamit, hogy Harry Styles?
A férfi méregetni kezdett. A szemei elszűkültek és meg is tántorodott. 
- Mit keres ez itt? –hördült fel.
- Kuss, nem jelent bajt, csak az illetőt keressük.
A férfi sokáig nem beszélt. Nem mutattam a félelmemet, mindazonáltal az egyre csak gyorsuló szívverésem kiadott neki.
- A folyosó végén jobbra fel a lépcsőn – bökött a válla mögé és kikerült minket. 
Mire kiértünk a telített szobából leszakadt rólam a víz. Liliana nem engedett el. Akkor sem, mikor felértünk az emeletre és csak egy szoba volt ott, félig nyitott ajtóval. Elengedtem a kezét és odasétáltam. Halk nyöszörgést hallottam, semmi többet. Megtorpantam és visszanéztem a barátnőmre. Arca torz volt és rosszat sejtető. A női hang miatt felszökött a pulzusom. Nyugtattam magam, mély levegőket vettem és próbáltam mosolyogni. A pulzusomat éreztem a nyakamban, a combomban, a csuklómban, mindenhol. Mindenhol csak Harryt láttam egy másik nővel és kezdtem pánikolni. Nem fogom túlélni, ha ez igaz. Aztán hallottam őt beszélni.
- Oops, bocsiii – nevetett szédülten – na, le a kezekkel. 
Benyomtam az ajtót és bekukucskáltam a fejemmel. 
- Komolyan mondom, vedd le a kezeidet rólam – mordult fel Harry – köszönöm a vacsorát, most megkeresem a barátnőmet, hogy kisegítsen. 
Röhögve felállt és meginogtak a lábai. Elszörnyülködtem. Harry be volt rúgva. Kitártam az ajtót és besétáltam felemelt fejjel. A fekete hajú, vékony hosszú combú lány a nyakát törölte meg, mialatt áhítattal nézegette, fente a fogát Harryre. Harry lesöpörte magáról a kezét és udvariasan próbálta leszedni magáról. 
- Itt hagysz feltüzelve, édes? – biggyesztette le a száját a csaj. Harryvel találkozott a tekintetünk. Le voltam sokkolva, ő is, ahogy láttam.
- Zhamina – mormolta – mit keresel itt? 
Harry haja be volt lőve, nem volt kócos, a ruhája is eligazított volt. Nem úgy nézett ki, mint aki épp megcsalt, vagy bármi más. 
- Én csak… - motyogtam, teljesen magamon kívül. Harry megfogta a lány kezét és belecsókolt a kézfejébe. 
- Köszönök mindent, hölgyem – mondta minden tisztelettel a hangjában és kipirosodott, mosolygós, piás arccal sétált felém – hello baby – kacsintott és azonnal a karjaiba zárt. Megcsapott a wiskey szaga, megfűszerezve a parfümjének andalító illatával. 
- Menjünk ki innen – szólt ránk Liliana.

   Kint az utcán Harry arca még mindig a nyakamnál volt és édesgető szavakat suttogott nekem. 
- Be van állva – rázta a fejét Liliana – mi a francot csinálsz, Styles?
Harry kiegyenesedett, felemelte az ujját.
- Érzitek? – emelte az arcát az ég felé – jön az eső. 
Liliana felnyögött.
- Most már meteorológus is, remek.
Akármennyire is nem értettem semmit sem, elnevettem magam Harry bugyutaságán. Aztán a fülemhez hajolt és én megmerevedtem.
- Akkor is nevess, amikor kifeszítelek az ágyban otthon – sújtott le rögtön a szavaival és a térdeim azonnal elgyengültek. 
- Elmondanád mit kerestél itt? – kérdeztem kicsit arrébb állva. Harry felsóhajtott és lebiggyesztette az ajkait. 
- Komolyan most kell ezt megbeszélnünk? Mindjárt felrobbanok – tárta ki a karjait és lenézett a csípőjéhez. Az arcomba szökött a vér és elfordultam, elfojtottam egy nyüszítést. 
- Harry – szólt rá Liliana határozottan.
- Ittam – megvakarta a tarkóját – muszáj, különben nem lenne elég erőm Ameliához az ágyban. 
Szemtelenül vigyorgott rám, élvezvén, hogy megszégyenülök.
- Könyörgöm – csapott a homlokára Liliana. 
- És mivel rettenetesen állok, most szeretnék Ameliával lenni – kacsintott, megfogta a kezemet és húzni kezdett. 
- Mi? Nem, Harry – ráztam a fejemet – nem válaszoltál a telefonunkra, és részeg vagy. És te nem… szóval neked nem kell… érted.
- Szexelnem közben? – segített ki. Harry elgyötrötten pislogott rám. Alig várta, hogy mehessünk – nem vettem fel a telefont, mert buliztam Grimmyékkel, nem hallottam. Azért nem hallottam, mert ittam – magyarázta meg rögtön – ilyenkor összecsúszik minden – vigyorgott idiótán. Teljesen el volt ázva. Átkarolta a nyakamat támogatásképp – és nem szexelek senkivel, kivéve téged. Ittam belőle, és ennyi. Aztán meg mehetek haza és elintézni magamat, tudjátok, mint pl amikor kihallgattatok – röhögött hátra vetve a fejét. Majd a hajamba fúrta az arcát – de mivel itt vagy…
Ujjai a derekamba fúródtak és a fülem mögé csókolt izgatóan. A légzésem rögtön elakadt.
- Az nem lehetséges – mondta Liliana – ellen tudsz állni a nőknek? 
- Ja, amióta ittam Amből – mosolygott le rám a gyönyörű szép gödröcskés kisfiús mosolyával. – persze felizgulok meg ilyenek..
- Harry – csaptam a karjára ál-mérgesen.
- Amelia – tette ugyanazt velem, és végül összenevettünk. – komolyan valami megváltozott. Valszeg az a lélek-érintéses téma, nem? 
Liliana vállat vont. 

Miközben Harry autója felé sétáltunk, jobban mondva próbáltam sétálni, mert Harry belém csimpaszkodott és a nyakamat nyalogatta, Liliana üzent. 

’ Grimmy nincs is a városban. Faggasd ki, amíg részeg’

    Harry elvette a telefonomat és eldobta. Elképedve néztem rá, nagy szemekkel. 
- Összetörted a telefonomat!
- Nem figyeltél rám! – szűkültek össze a szemei – holnap kapsz másikat – vigyorgott, és akkor hirtelen beépített a Range Roverjénak oldalába. Harry szorosan simult nekem elölről, csípőmet megragadta és a sajátjához szorította. Nem tehettem a tehetetlen nyögésemről. – érzed? – hajolt a fülemhez és rekedt husky mély hangján csábított el – akarlak, most rögtön. Tudod milyen kínzás megállni, hogy ne terítsek le valakit ivás közben? De mindig te vagy előttem, Amelia. Te vagy az egyetlen, aki miatt képes vagyok a saját természetem ellen harcolni. Szeretlek, annyira szeretlek. 
Elfúltam. Szerettem volna az lenni, akiből ihat. Nem tehettem róla, elöntött egy irigy érzés, hogy más nőkből iszik. Le kellett gyűrnöm, ugyanis nem tehetett róla. A szavai elfeledtettek velem mindent, ami történt. Csak ő létezett és a hatalmas meleg tenyere a hátamon. Feltúrta a felsőmet, ujjbegyei bele süppedtek a hátamba, kapaszkodott belém. – azt kérdeztem érzed? És akkor előre lendítette a csípőjét. 
- H-Harry – dadogtam, minden megszűnt létezni körülöttem. 

    Harry kinyitotta az autója hátsó ajtaját. Egyet sem pislogtam, és már benne voltam. Egyszerűen belökött a hátsó ülésre és ő éhesen mászott fel fölém. Behúzta az ajtót. Harry végignézett rajtam, az ajkát beharapta és felszisszent, ahogy csípőjét besimította a lábaim közé. 
- Érzed mennyire akarlak? – nézett le rám, és mikor nem válaszoltam felmordult – azt kérdeztem érzed? – felemelte a hangját és ismét nekem lökte szoros nadrágját, ezzel felbujtva az összes szunnyadó lángot a porcikáimban. – válaszolj, Amelia, szükségem van rá, hogy válaszolj. - Nem válaszoltam. Ó, pedig mennyire akartam. Hogyne éreztem volna. Csak az volt, amire tudtam koncentrálni. Ahogy összedörzsöli az altestünket, újra és újra lassan, émelyítően lassan. Harry akkorát csapott a fejem mellé, hogy összerezzentem, kibukott belőlem egy tehetetlen hangocska, és megemelkedtem a lábaimmal. Teljesen elvesztette a fejét – addig foglak izgatni, amíg nem könyörögsz érte, ezt akarod? Ezt akarod, Zhamina? 
- Ó Jézusom igen – és a tenyeremet a számra is csaptam. Valóban kimondtam? Összekapcsolta a tekintetünket, egy mindentudó fél mosollyal jutalmazott. 
- Tényleg azt akarod? – hajolt a fülemhez és gyengéden kérdezte – tudni akarom, hogy mi a legjobb neked. Vad, kemény szeretkezés, vagy a gyengéd, óvatos? Örömmel beépítelek az ágyba, ha szeretnéd. 
Teljesen elvette az eszemet. Megjelent Liliana üzenete előttem. Aztán Harry füléhez hajoltam.
- Cseréljünk helyet – suttogtam neki és miután a hátára feküdt, én a csípőjére ültem. Az ujjamat végighúztam a nyakán, mellkasán, le egészen a hasáig, ahol a kis férfias szőreit is megsimogattam. Beszívtam az alsó ajkamat, és mikor megemelte a csípőjét összezuhanva nyöszörögtem fölötte.
- Istenem de szexi vagy – megragadta a csípőcsontjaimat és lenyomott magára. Egyszerre sóhajtottunk fel feltüzelve. 
- Szeretném, ha válaszolnál egy kérdésemre – suttogtam a fülébe.
- Bármire – lihegte a nyakamba. Elmosolyodtam. A háttérbe szorítottam a visszahúzódó énemet, én akartam a nyeregben lenni. Szó szerint, nem szó szerint. 
- Hol voltál ma este, Harry? Mi történt? Miért tűntél el? 
- Ez három kérdés volt – beleharapott a vállamba, majd szívni kezdte a bőrömet. Közben ujjai megtalálták a fenekemet és belemarkolt. 
- Válaszolj Harry – kértem tőle és ő biccentett. Kérte, hogy a fülemet vigyem a szájához. 
Forró lehelete a nyakamnak, államnak, arcomnak csapódott, mikor válaszolt:
- Annyira merev vagyok, Amelia – lavinaként indult el bennem az izzás, és bár felmorrantam a szavaitól, büntetésképp megmozdítottam a csípőmet. – ó Istenem, ne hagyd abba. 
Lemosolyogtam rá. Először viszonozta, de végül elkomorodott. 
- Zhamina kérlek, nem bírom tovább, akarom a szádat – lehajoltam és kinyújtva a nyelvemet végignyaltam lassan az alsó ajkát. Szenvedéllyel telve. Mikor meg akart csókolni, elhúzódtam és ő felsírt – tudod, hogy nem így és itt. 
Ó, hogyne tudtam volna. A lábaira csúsztam le és finoman csókoltam bele a hasába. Harry kikészült. Zihálva kapkodta a levegőt és belemarkolt az ülés anyagába, az ujjai majd kiszakították a bőrt. Megfogta a fejemet és tolni kezdte lefelé eszét vesztve. 
- Mondd el, Harry. 
Először hezitáltam. Kényelmesen éreztem magamat mellette, de még mindig visszakoztam az érintésektől. Végül az ujjamat futtattam végig domborodó nadrágján. 
- Amelia, kérlek – hátravetette a fejét, izzadni kezdett és mikor megismételtem a mozdulatot felnyögött. Rekedten, elveszetten és tehetetlenül. 
- Mondd el, és a tiéd vagyok. 
- Fizetni fogsz ezért – nézett le rám – ki foglak kötözni az ágyhoz és nem fogom hagyni, hogy elélvezz. 
A piszkos szavaktól mocorogni kezdtem. Elnyílt a szám és pár pillanatig üresen néztem rá. Rá, aki önelégülten mosolygott le rám, mégis ártatlanul. 

    Nem hagyhattam, hogy kicsússzon a kezeim közül az irányítás. Lehajoltam és finoman megcsókoltam őt ott, ahol a legjobban kívánt engem. Majd újra, és újra. Láttam rajta, hogy erőlködik. Tartottuk a szemkontaktust. Elhatároztam, hogy megtöröm. Mikor a szám mellé a kezem csatlakozott, Harry teljesen elernyedt. Az ujjai kiszaggatták az autója ülését, megemelte a csípőjét és elordította magát.
- A francba Amelia, ne játssz velem – fúlt el.
Szerettem őt ilyennek látni. Én irányítottam a testét, az élvezetét, mindenét. Már nem voltam benne biztos, hogy a válaszokért csinálom, vagy mert élvezetet nyertem belőle. 
- Mondd el – suttogtam a köldökébe. Ismét a csípőjére ültem és lassan mozogni kezdtem. 
- Muszáj Amelia…. muszáj… nézz rám, Istenem nézz rám – könyörgött és úgy tettem – ne,ne, ne – kapkodta a levegőt és mintha fájdalmai lennének. – ne hagyd abba, óh. 
Viszont nem akartam, hogy megkapja, amit akar. Nem is azért, mert nem beszélt. Magamnak is féltem beismerni, de felemésztett a kíváncsiság, hogy mit tenne velem, ha leszállnék róla, mielőtt végezne. Beharaptam a számat és amikor lecsúsztam róla, a tenyere az üvegen csattant, hangosan. 
- Amelia ne merj itt hagyni – emelte fel a hangját, és mikor kinyílt az ajtó könyörögve sírt fel – gyere ide vissza. Gyere vissza. 
Rámosolyogtam és a lábaimra álltam az autója mellett. Harry ott feküdt emelkedő mellkassal, kielégítetlenül és kapaszkodva az ülésekbe. Láttam, hogy kibuggyant egy könnye is. 
- Fogalmad sincs róla, hogy mit tettél, Amelia Knightley – köpködte szinte a szavakat és mindentudóan nevetett– fogalmad sincs róla, hogy mi vár rád. Ennek a hatszorosát fogod visszakapni. Akkor sem foglak hagyni elmenni, amikor már sírva könyörögsz nekem.
Amikor kiszállt az autóból farkasszemet néztünk. Komolyan beszélt és nem ijedtem meg. Elment az eszem tán, de olyat tett velem a szavakkal, amit senki más nem tudna. 
- Mert sírni fogsz, és ordítani, erre megesküszöm.

   A szavai egy másik világba sodortak, csak akkor zökkentem ki mikor észrevettem: eltűntek a csillagok, eltűnt a hold is. Az ég egy sötét massza volt üresen, elhagyatottan. Mi a fene folyik itt?