2017. június 19., hétfő

HARMINCEGY - Ha te is szeretnéd

 sziasztoook! sikerült hoznom részt :)  kis aranyos rész még ez, akarok nekik kis időt hagyni a bummok előtt. jó olvasást hozzá, remélem ti is annyira élvezitek olvasni, mint én írni :) 
millió puszi xx




- Áú.
A számba nyomtam vérző ujjamat. Eszméletlen béna voltam aznap reggel, bár nem csoda, az éjszaka hosszú volt és kielégítő. Még mindig remegtek a lábaim, amik között elaludt Harry. El se hittem. Én még szuszogtam az orgazmus hatásától, mialatt ő a homlokát az alhasamra döntötte és elaludt. Igyekeztem nem röhögni, nehogy felébresszem. Emlékszem, milyen izzadt volt a haja, mégis selymes, illatos. Az ujjaim könnyedén siklottak végig benne. Tisztán éreztem még reggel is a meleg leheletét a belső combomon, minden egyes porcikám érte izzott. Mosolyognom kellett, még ha az ujjamat csípte is a hideg víz a csap alatt.
Túl szép volt, hogy igaz legyen.
Csak egy valami zargatta a fantasztikus éjszakánkat és az nem a reggel volt.
- Jó reggelt. - megállt a lépcső alján, és egy szál semmiben rám mosolygott. Na jó, egy fekete boxert azért felvett. A szemeiben még álmosság ült, mosolya kókadt volt, kávéért kiáltott. Megdörzsölte a szemeit, majd ásított egyet. - ó, már fél kilenc. - mormolta, aztán besétált mellém, a hajamba csókolt, majd úgy döntött, megragadja a tarkómat, magához ránt és megcsókol. A szemeim rögtön lecsukódtak és épp, hogy elvesztem volna a csókban, beszélni kezdett. - már fél órája órám van.
- Ó.
- Ó, bizony. - mosolygott rám.
- Akkor hívd fel őket.
- Már meg volt. Hasmenésem van.
Elfojtottam a nevetést.
- Mint a gimiben, tanár úr. - löktem meg finoman. Néztem, ahogy mosolyog. Ahogy a mosoly eléri a gyönyörű szép szemeit és megcsillogtatva nekem adja a világ legszebb kincsét. Figyeltem, ahogy a szájához emeli a kávét, belekortyol, és az ádámcsutkája kidülled nyelésnél. A szám kitikkadt a szexi látványtól, és legszívesebben végignyaltam volna az egész érzéki nyakát.
Harry lerakta a bögrét, azon nyomban az arcán bandukolt az ujjam. A férfias álla vonalán fel a füléig, majd vissza egészen az ajka ívéig. A bőre puha volt, csak a borosta emlékeztetett arra, hogy egy férfi bőrét simogatom. De még milyen férfi…
A férfi, aki megfogta a csuklómat, a szájához fordította, és belecsókolt. Abba a vékony, erekkel teli részbe, ami a szájára extra érzékennyé vált. Egy ideig farkasszemet néztünk, de aztán lecsukódtak az enyéim. Azt a csókot a lelkem mélyén éreztem, ott, ahol nem is tudtam, létezik bármi is.
- Mi a baj? - suttogta halkan - gondterhelt az arcod. Indiana.
A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a karjaiba von, mert sírok. Ezek valóban az én könnyeim voltak?
- Shhh. - Harry ujjai fel s lesimították a hátamat, végig a gerincem mentén, teljesen ellazítva. A mellkasába fúrtam az arcomat és hagytam, hogy vigasztaljon. Nem kérdezett többet, hiába is tette volna, fogalmam sem volt, hogy miért bőgök úgy, mint egy ovis. Egyszerűen a fullasztó érzés a mellkasomban egyre jobban szorítani kezdett. Ez az érzés a csontjaimig furakodott, megremegtetve a porcikáimat, elérve, hogy rettegni kezdjek. Harry ujjai a hajamban egy idő után semmit sem értek.
Leültetett a kanapéra és az ölébe vont. Percekig ölelt és csitított, majd feladta, csak hagyta, hogy kisírjam magam.
Eszembe jutott minden és semmi. Anya, az a Némber, Harry élete, az én életem, a nyomorult kialakulóban lévő érzéseim. A hiány ott tátongott bennem és egyre csak rosszabb lesz.
Úgy nézett ki Harryvel egymásra találunk, kellemesen éreztem magam vele és mindezek mellett, biztonságban. Az egyetemet folytatom, és talán sikeresen levizsgázom - főleg, ha hasmenéssel otthon maradunk ugyebár - tán jó útra tér az életem.
Akkor miért éreztem azt, hogy még csak most jön a mélyzuhanás?
A torkomat elszorította a gondolat.
- Jobb? - búgta a fülembe.
Elnevettem magam.
- Nem sokszor sírtam, de a közelmúltban mindannyiszor te vigasztaltál.
- Remélem, nem csak sírni fogsz mellettem. - mondta humorral hangjában.
- Melletted? - pillantottam fel rá.
Harry kisimította könnyes hajamat az arcomból.
- Ha te is szeretnéd.
A szívem dobpergésként kezdett ütlegelni a mellkasomban. Nem tudom, mi volt ez a kikívánkozó érzés, de felmelegített. Beszívtam az alsó ajkamat, Harry tekintete rögtön odanézett.
- Szebbé teszed a napjaimat, Indiana - mondta. - nem hittem, hogy valaha akarok majd… élni. De most… most olyan, mintha szeretnék. Szeretnék élni, de csak melletted.
- Biztos, hogy így gondolod? - bukott ki belőlem hirtelen.
Harry zavaros tekintete teljesen érthető volt.
- Biztos, Indiana.
- Én… én sosem… szere… - elcsuklott a hangom, nevettem is közben - szóval én sosem sz…
- Akkor had legyek az első. - billentette oldalra a fejét. Ezzel megkímélve attól, hogy kimondjam. De mit is mondjak ki? - ha te is szeretnéd.
Bólintottam.
Mi mást is tehettem volna.


***

Egy közeli boltban álltam, a felvágottas pultnál. Próbáltam kitalálni, hogy mit is szeret. A pultos fiú irritált mosollyal várta, hogy megszólaljak.
- Öhm. - Harryre néztem, aki épp chips-szet rakott be a kosárba. Elfintorodtam. Chips? - legyen… ebből 15 dkg?
- Tőlem kérdezed? - mosolygott, sajnos cseppet sem szórakozottan. Megértettem. Miattam az egész sor feltorlódott. - jó lesz ez?
- Öhm. - megint Harryre néztem. - Harry, gyere ide légyszi.
Harry mellém sétált és nagy szemekkel nézett le rám.
- Igen?
- Melyiket szereted jobban? A paprikás pulykamellet vagy valami simát szeretnél?
Harry mosolyogni kezdett, szórakozottan.
- Szívem, tönkretetted az ízlelőbimbóimat, nekem már mindegy.
Az arcom égni kezdett, fülig vörös lehettem. A srác elfojtotta a nevetését, végre szórakozott és nem morgott tovább.
- Harry.
- Nincs ebben semmi, nem érzem az ízeket, de megérte. - kacsintott, és akkor leesett. Szörnyen elszégyelltem magam, még ha poénra is vette. Egyszerűen kiálltam a sorból, elnézést se kérve. El akartam bújni. - mi történt?
- Szörnyen hülye vagyok.
- Miért?
- Ezt te sem kérdezheted komolyan. Totál kiment a fejemből, hogy te nem…. érzed az ízeket.
- De már sokkal jobb, neked köszönhetően - mosolygott rám. Miután nem viszonoztam, lerakta a kosarat, a kezébe vette az arcomat és szabadon megcsókolt. Ott úgy sem tudták, hogy tanár és diák csókolózik éppen. - komolyan, Indie. Nem kellett altatás, mert velem voltál. Sokkal nagyobb étvággyal eszek, sokkal szebb a napom, mert melletted ébredtem. Minden jobb.
- Örülök. De akkor is idióta vagyok.
- Nem, nem vagy. Ember vagy. Az emberek esznek, élvezettel. Minden ízt élvezve. Az nem egy szokásos dolog, ami velem történt. Ami… vagyok. Oké?
Nyeltem egyet. Igaza volt.
- Oké.
- Helyes. Most pedig menjünk a pénztárhoz, vettem neked csomó mindent.
Miközben beálltunk a sorba eldöntöttük, hogy inkább rendelünk kaját. Nem lett volna kedvünk - időnk - főzni.
Belenéztem a kosarába.
- Tényleg sok mindent vettél. - jegyeztem meg.
Harry boldogan mosolygott.
- Nem akarom, hogy éhes legyél mellettem.
Bólintottam.  Nem szóltam.
- Mi az? Indiana.
- Nincs semmi, alig várom, hogy megegyem a sós lays-emet - vigyorogtam fel rá.
Harry mosolya elhalványult.
- Nem szereted.
- Dee.
- Indiana.
- Nem szeretem, bocsi. - szorítottam össze a szemeimet, olyan aranyosan vásárolt nekem!
Harry fogta és kitette a kosárból.
- Ez a csoki? - megráztam a fejemet. - cukor? - megráztam a fejemet. Addig sorolta, amíg semmi sem maradt a kosárban. Harry arcán totál pánik ült. Megvakarta a tarkóját. Láttam rajta, hogy elszomorodik. - fogalmam sincs, hogy mit szeretsz. - súgta.
Elvigyorodtam. Majd kuncogni kezdtem, hangosan. Harry nézte, ahogy tiszta szívemből elkezdek kacagni. Valószínűleg mindenki engem nézett, de egyszerűen nem érdekelt.
- Gyere. - megfogtam a kezét és húzni kezdtem kifelé a boltból. Ahol egy órát töltöttünk, de semmit se vettünk. Az eladó mosolyogva köszönt nekünk, úgy éreztem magam, mint egy tinédzser.
Nem rég sírtál, most pedig a világ legboldogabb emberével érsz fel. Harry jogosan nem értette, mi bajom.
Húzni kezdtem őt a sétányon, ahhoz a sarokhoz, ahol láttam egy kis almazöld kocsit, hatalmas rózsaszín feliratokkal.
- Indie?
Megálltam a kocsi előtt, csillogó szemekkel bámultam a „Fagylalt” feliratot. A nyál is összefutott a számban, ahogy a nagy gombócokat néztem.
- A fagyit szereted? - mosolygott rám kedvesen. Bólogattam. - milyet kérsz?
- Csoki, sztracsatella és erdei gyümis.
- Három? - nevetett - nem lesz bajod tőle?
- A fagyitól senkinek sincs baja. - meredtem rá.
Harry beharapta az ajkát. A fülemhez hajolt.
- Most elverném a fenekedet.
Végigvonaglott a testemen a bizsergés. A légzésem is szaporább lett.
Harry megvette nekem a fagyit és úgy sétáltunk végig a sétányon. Bőszen ettem a gombócokat, igaz, még nem volt hozzá elég meleg az idő, de télen is tudtam fagyit enni.
Harry szórakozottan nézett.
- Hozzak még ötöt?
- Hozhatsz.
Nevetni kezdett.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen boldoggá tesz, veszek egy jégkrém csináló gépet neked.
- Még nem késő. - vigyorogtam rá. - megkóstolod?
- Milyen?
Összetalálkozott a tekintetünk.
- Édes. - mondtam, Harry arca pedig elkomorodott. A fagyimhoz hajolt, lecsukta a szemeit és mint aki elképzelte az édeset… hosszan nyalt bele, s én nem bírtam ki. Muszáj volt elkapnom a nyelvét. Harry halkan mordult fel, beszívta az alsó ajkamat, és sóhajtott egyet.
- Miért rohantál ki röhögve a boltból? Pont, mikor rájöttem, hogy alig ismerlek.
- Pont ezért - mosolyogtam. - olyan hétköznapi, emberi volt a pillanat, rájöttem, hogy így is élhetünk, Harry. Akármi is történt veled, akármilyen is az életed, megismerkedhetünk hétköznapi emberek módjára, eljárhatunk randevúzni hétköznapi emberek módjára, élvezhetjük az életet hétköznapi emberek módjára.
- Te meg én? - kérdezte halkan.
- Te meg én. - feleltem.
Harry a nyakamba rakta a kezét és tovább sétáltunk. Csendesen, amíg ettem a fagyimat. Aztán Harry egyszer csak elkezdett beszélni.
- Kiskoromban orvos akartam lenni.
- Pályát tévesztettél akkor.
Megborzolta a hajamat.
- Az akkor volt, mikor megkaptam az első orvosi játékkészletemet. Mindenki szívét akartam hallgatni vele. Aztán mikor nem hallottam rajta keresztül semmit, hívni akartam a mentőt, mondván, hogy megállt anya szíve. - mosolygott a szép emlékén. Mintha kicsit visszavágyna oda. Mintha jobb lett volna… ott és akkor neki.
Nem tudom mi ütött belém, de pár perc csend után, beszélni kezdtem.
- Emlékszem, milyen volt elsőnek félni. - Harry teste megfeszült az enyém mellett. - amikor azaz ember elsőnek ért hozzám.
- Indie…
- Nem, nem volt rossz. - néztem fel rá. - úgy értem, nem értettem, tudod. Akkor nem féltem. Nem tudtam, mi történik. Az adrenalintól semmit sem éreztem. Még az érintését sem. De utána fájt. Kicsi voltam… és csak énekeltem, ennyi volt a bűnöm. Egyre többet kellett neki, amíg meg nem untam, és kényszeríteni akart. Akkor ijedtem meg, amikor az ujjai helye fájni kezdett, belilult. Utána féltem elsőnek. Rettegtem. Később már nem csak azért ért hozzám, mert éneklést akart.
- Hagyd abba.  - tolt el magától. Harry homlokán kidülledt a vastag ere. - csak hagyd. abba.
Ott álltam vele szembe és ami fura volt, nem sírtam. Nem botránkoztam meg az emléken, sőt mi több…
Vigyorogtam. Azt hiszem, soha az életben Senkinek nem beszéltem még erről ilyen nyíltan. S mi több, mikor meséltem róla…
Soha nem éreztem magam így. Ilyen… felszabadultnak.
- Harry. - nyújtottam neki a kezemet.
- Hagyj, Indiana. Az a szemét. Ha itt lenne, két kezemmel fojtanám meg.
- Harry nézz rám. Mit látsz rajtam?
- Én ne… - felsóhajtott. - miért mosolyogsz? Ez nem olyasvalami, amit meg lehet mosolyogni. Miért tűnsz ilyen megkönnyebbültnek? Indiana.
De mikor a tekintetünk megint találkozott, leesett neki. Láttam az arcán, hogy feldolgozza az utolsó kérdését. Lehunyta a szemeit, és még egy mély levegőt vett.
- Hogy lehetünk ilyen elcseszettek?
- Hé, csak a magad nevében beszélj. - háborodtam fel. Nevetni kezdett. - a két elcseszett egymásra talál. - tettem még hozzá, el se hittem, hogy ezt én mondtam.
Harry hosszan vizslatott még, ujjai az államat cirógatták. Aztán elkapott, a csípőmnél fogva megemelt és megpörgetett fent a nap fürödte levegőben. Együtt nevettünk, ahogy a hajam össze-visszaszállt.
Leengedett óvatosan a lábaimra, még megcsókolt egyszer.
- Gyerünk haza.
Felvontam a szemöldökömet játékosan.
- Ha te is szeretnéd.
Harry röhögött.
- Persze, hogy szeretném.
Megindult és húzni kezdett mosolyogva. Követtem a lépteit, és igyekeztem eltörölni az éjjelt az emlékezetemből.

Bíztam benne, hogy tényleg ezt szeretné, és nem azt, amit az éjjel motyogott álmában. 

2017. május 21., vasárnap

HARMINC - Csukd be a szemeidet

sziasztok! hoztam nektek egy aranyos részt. a következőek leginkább ilyesmik lesznek,  kis szerelmetes,megérdemlik a nagy vihar előtt :) jó olvasást hozzá, köszönöm a türelmet! <3 



Elveszítettem a fejemet.
A lehelete a nyakamon, a keze a combomon túl sok volt egyszerre. Éreztem a hüvelykujja alatt lüktetni az eremet, a hő felfutott az arcomig, hogy pirossá fesse. Mi volt ez, amit éreztem?
A szívem hevesen dobolt, minden porcikám életre kelt a tapintása alatt, a hangok kintről egyre messzebb tűntek, amíg el nem tűntek. Ó nem, ez nem szégyenérzet volt.
Soha életemben nem éreztem még ilyen izgalmat.
Ahogy a keze felsimított a combom oldalán, a szoknya alá, fel a csípőmig, az ujjai elkalandoztak a harisnyán keresztül. Bent tartottam a levegőt, miközben forró nyelvével végignyalta a fülem tövét. Majd egyszerűen csak elkapta a fülcimpámat és megszívta.
Egész testemben megfeszültem, a kezének feszültem. A szánalmasan vékony, könyörgő hangomra nevetéssel reagált, ahogy a mutató ujjai betévedt a combjaim közé.
- Harry. - morogtam rá sietve. Ezt nem hiszem el, direkt nem nyúl hozzám rendesen?
- Érzem, Indiana, érzem. - mosolyogott a nyakamba. - mit szeretnél?
- Tudod te.
- Nem, nem tudom.
- Én ráérek, Indie. Ellenben veled… - röhögött. - te már nem sokáig bírod.
Beleütöttem a vállába.
- Nyúlj hozzám.
- Hol?
- A térdemen, te segg. - tört ki belőlem. - szerinted hol?
- Nem tudom, Indiana. Neked kell tudni, hol szeretnéd, hogy megérintselek.
Megütöm. Ha egyszer észhez térek, megütöm.
- Az Isten szerelmére Harry, tedd a kezed a bugyimba, vagy hagyj elmenni.
- Ha a bugyidba teszem a kezem nem jelenti azt, hogy hagylak is elmenni.
- Elmenni a két lábamon.
- Szerintem nem tudnál állni, miközben elmész.
Kikészített. Akármit mondtam, kiforgatta. Nem feleltem. Helyette olyat tettem, amire nem számított. Erősen ellöktem magamtól a közeli dobozokig, amik egymásra rakva falat alkottak.
Harry szemeiben lángra lobbant a tűz, ahogy elé sétáltam megfontoltan. A hajamat hátra söpörtem a kezemmel, úgy nézhettem ki, mint aki túl volt egy jó meneten, és még nem is történt semmi.
Szorosan álltam elé, a kezem megtalálta a feszülő nadrágját. Harry arca eltorzult hirtelen.
- Baj van? - suttogtam.
Az ádámcsutkája kidülledt nyelés közben.
- Én… - a szemei megtalálták az enyémet. Egyik pillanatról a másikra a játékos Harryt felváltotta az elveszett, bizonytalan mivolta. - én csak…
Nem értettem, mi történik.
Lepillantottam a lehúzott sliccére, a kézfejemen éreztem a bizonyítékot, hogy akar engem. Valami mégis megváltozott volna?
- Ne-nem értem.
Megfogta az államat, elérte, hogy rápillantsak.
- Nagyon régóta nem történt velem ilyen.
A homlokomat ráncoltam.
- Milyen?
Harry mosolya kisfiús volt, ráadásul, azaz enyhe pír még imádnivalóbbá tette.  Pár pillanatra elmélyedtem a látványában. Egyszerre akartam megölelgetni, majd elcsókolni azt a kínos érzését, ami kiült az arcára.
Harry zavarban volt, ó, de zavarban volt.
- Hát… ilyen. - nézett le a kezemre az ágyékán.
- Nem nyúltak… hozzád?
Ráharapott az ajkára.
- Is.
És csak akkor esett le. Egy „Ó”-ban törtem ki. Eszembe jutottak a dolgok, amiket mondott. Az érzésekről, mit hogyan mennyire felejtett el, illetve nem tud… élvezni.
- Mióta?
Harry nevetett.
- Évek óta.
- Mondj egy számot.
- Legalább hat.
- Krisztus, 6 éve nem elégítettek ki? - döbbentem le. A számra raktam a kezemet, ezt hangosabban nem is tudtam volna mondani.
- Nos, nem tudtak.
- Mit jelentsen az, hogy nem tudtak?
Harry beletúrt a hajamba a tarkómnál, hüvelykujja cirógatta az államat.
- Évek óta nem éreztem ilyen izgalmat.
- Nem állt…. fel? - döbbentem le ismét. Te jó ég. Harry megrázta a fejét mosolyogva. - de… hogy-hogy most?
Harry megvonta a vállát és olyat mondott, amitől éreztem megindulni bennem a melengető, eget rengető érzést, kezdve a lábujjamtól.
- Úgy látszik, minden porcikámba visszaadod az életet, Indiana.
Szófosztottan álltam előtte, arra sem emlékszem, hogy pislogtam-e. Csak álltam a tekintetét s próbáltam feldolgozni a szavait. Szólásra nyíltak az ajkaim, viszont egy hang sem jött ki. Erre mit mondhattam volna?
Én vagyok az egyedüli nő, akit kíván?
Akit tud kívánni?
Ez így furán hangzik, ismerve az életét kettőnknek többről szólt ez. Az is elárulta, ahogy utána viszonozta a csókot.
Muszáj volt közel éreznem őt magamhoz. A pillanat adta magát. Belekapaszkodtam és lehúztam magamhoz. A szánk egymást invitálva olvadt össze, forró nyelvétől fel kellett sóhajtanom. Ez nem éhes csók volt, nem is tüzes, legalábbis nem a tizennyolc pluszos formában.
A libabőr végighasított a testemen. Ez a csók olyan volt, mintha minden egyes pillanatban újabb simítással gyógyítaná a lelkemet.
A karjai magához szorítottak és felemelt a földről. Mosolyogva pusziltam bele a szája szélébe, majd végig az arcát mindenhol, ahol csak értem. Harry mosolya szívet melengető volt. Mint egy kisgyerek, úgy nevetett a csókjaimtól.
- Menjünk haza. - súgtam a fülébe.
Az ujjai belesüppedtek a derekamba.
- Hozzám?
- Ahova szeretnél.
Abban a pillanatban megtört valami bennem. Egy megmagyarázhatatlan fal, ami már amúgy is inogott egy ideje. A meleg érintésétől biztonságban éreztem magamat, kihűlt a testem, amint szét kellett válnunk az iskolában.
- Találkozzunk egy utcával lejjebb 10 perc múlva.
Bólintottam.
Végigballagtam a folyosón könnyedén, mintha ezernyi kőtől szabadultam volna meg. Megigazgattam a hajamat gyorsan a mosdóban, illetve a sminkemet, teljesen ki voltam pirulva. Hülye bazsalygós tükörképemet kinevettem hangosan. Halkan dúdoltam a rég nem hallott zenémet a folyosón, az emberek furán nézegettek felém.
Ahogy a kapu felé fordultam, szembe jött velem az igazgató. A tekintetünk találkozott, ám ez sem lohasztotta le a mosolyomat.
- Micsoda napsugár a borús időben. - állt meg előttem.
Felsóhajtottam.
- Szép napot, igazgató úr. - nem takargattam az iróniát a hangomban. Az órámat csekkoltam, sietnem kéne.
- Csak nem sietsz Indiana? - pillantott ki az ablakon, majd nevetni kezdett. - nem akarlak feltartani, biztosan sürgős dolgod van.
Semmi köze nem volt hozzá.
Kikerültem, és elindultam az iskola kapuja felé.
- Bizony.
- Szép napot nektek, Indiana. Élvezzétek a meleget, amíg lehet.
Megmerevedtem. Nem is volt kint akkor meleg. Elborult. Ne legyél paranoiás Indiana, honnan tudná, hogy Harryhez mész? Megráztam a fejemet. Ignoráltam.
Egy utcával arrébb behuppantam a Range-be, alig vártam, hogy hozzá érjünk. Felhangosítottam a rádiót és énekelni kezdtem. Először csak halkan, aztán amikor Harry is csatlakozott, egyre hangosabban.
Egy Justin Bieber szám szólt, amit egyébként rühelltem, de arra a kis időre a fülembe mászott. A lábammal ütöttem a dallamát, később arra lettem figyelmes, hogy egyedül énekeltem már.
Harry engem nézett a pirosnál és csak hallgatott. Valami fura hatással volt rá az énektudásom, ezt már észrevettem. Nem beszélve arról, hogy megtaláltam az énekhangom felvételét a telefonján. Egyre hangosabban énekeltem, Harry pedig röhögött. Főleg, hogy össze-vissza mondtam a szövegét, valószínűleg életemben először hallgattam meg Bieber számát teljesen. Mindig elkapcsoltam róla.
Harry házához érve kiszálltunk, ajtót nyitott nekem úriember módjára. Sőt, mielőtt bementünk volna, megcsókolt röviden.
Magam sem értettem, hova tűntek a kusza gondolataim, felszívódtak. Minden rossz érzés elszállt belőlem és hagytam, hogy a szobához vigyen.
Talán megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, a válaszom egészen egyszerűre sikeredett:
- Rád.
Harryt belöktem az ágyára és fölé másztam. A feje mellett támaszkodtam meg, élveztem, hogy engedelmeskedik nekem. Lenéztem rá s ő fel rám. A szája nyitva volt, a szemei zölden fénylettek, csillogtak. Ártatlanul.
Gőzöm sem volt mi változott meg ilyen hirtelen. A szívem majd kiesett a mellkasomból, ahogy lehajoltam. A homlokánál tartottam a számat és hallgattam a légzését.
A tudat, hogy én vagyok az egyedüli nő számára, felemésztett. A vér forrt bennem és ordítani akartam a felgyülemlő, csapongó érzelmektől.
Sosem voltam érzelmes, számomra annyira meghökkentő volt ez a bizsergés, hogy holnap talán le is tagadom.
De nem ma.
Hogy milyen érzés a tudat, hogy valakit csak Te éltetsz minden egyes szempontból? Csak Te tudod érdekelni és senki más?
Magasztos. Mintha valamit kaptam volna hirtelen az élettől, amiről eddig nem is tudtam, hogy hiányzik.
- Csukd be a szemeidet. - mondtam neki csendesen.
- De…
- Nincs de, Harry. Csukd be őket.
Szót fogadott. A gondolatra vigyorognom kellett.
A térdeihez ültem és az övéhez nyúltam. Óvatosan szedtem szét a nadrágjával együtt, Harry keze ökölben volt. Kisimítottam őket, miközben a leheletem cirógatni kezdte az alhasát. Láttam, hogy a libabőr végigszántja a karjait. Az ere kidülledt a nyakán, átkozottul szexi volt. Minden izma megfeszült, Egek, mindig ilyen formás volt?
Lehúztam a nadrágot egy erős mozdulattal, és közelebb hajoltam hozzá. Úgy látszik egy percre sem apadt le az izgalma.
Beszívtam az alsó ajkamat, miközben az orromat a boxerjéhez nyomtam óvatosan.
- Jézus. - bukott ki belőle, pedig még hozzá sem értem. Harry remegni kezdett. Az ujjai már a lepedőt markolták, a mellkasa bőszen emelkedett. Krisztus, sosem láttam még ehhez foghatót.
Nem akartam kínozni őt. Láttam rajta, hogy teljes eufóriában van.
Reccsent a Kelvin Kleinja, oly hévvel szedtem le róla.
Nyelnem kellett egyet. Miközben a kezembe vettem őt azon agyaltam, ez hogy fog a számba férni. Vagy a testembe. Ez most komoly? Ekkora szerszáma van és nem tudja használni?
Zavarba jöttem a saját gondolatomtól, főleg, mikor Harry lepillantott rám, az elsötétült tekintete minden türelmetlenségét elárulta.
Hátralöktem a hajamat és behelyezkedtem a lábai közé.
Harry hangos nyögéssel kísérte a legelső, szoros fogásomat. A belső combjába csókoltam, majd megharaptam a vékony, szőrös bőrét. Imádtam, milyen gyerek arca van, mégis milyen férfias.
- Ó, Krisztus, Indiana. Abba kell hagynunk.
A hangja a felismerhetetlenségig rekedt volt.
- Miért kéne. - szórakoztam, majd hirtelen a számba vettem addig, ameddig bírtam. A könny is kifakadt a szememből, de megérte a látványt, amit nyújtott. Ívben feszült teste verejtékezni kezdett, a lepedő megreccsent a markában, égette a nyelvemet. A nyelvemet, amit jól bele is fúrtam a vénájába.
Soha az életben nem élveztem ennyire az orális kielégítést.
Ez nem egy tipikus bekapom legyünk túl rajta dolog volt, annál sokkal több.
Érzéki. Izgató. Kíváncsivá tett.
Lassan játszottam vele a kezemmel, a szemeimmel végigkísértem a rángatózó mozdulatait.
- Istenem, Indiana - felült és elvette a kezemet hirtelen. Harry arcán totál pánik volt. - abba kell hagynod.
A zöld szemei félelmet sugalltak.
- Fáj?
- Fáj? - nevetett beletúrva a hajába. - Ki akar szakadni a szívem a helyéről. Ha folytatod, egy percen belül szétesek.
Elmosolyodtam. Majd ördögien vettem gyorsan vissza a számba, és végignéztem, ahogy beledőlt az ágyba, beleszánt a hajába és hangosan ordít. Reméltem, hogy a szomszédok nem hívnak rendőrt, ha így folytatja.
Lenyomtam a csípőjét az ágyra és felgyorsítottam. Nem akartam kínozni, így is elég nagy kihívás volt neki így évek után. Már csak arra lennék kíváncsi, hogyan lehetséges ez anatómiailag? Csak ki kell ürülnie, vagy valami.
Harry keze megtalálta az enyémet, szorítani kezdte.
Éreztem pulzálni őt a nyelvemen hosszan, a szemeim lecsukódtak, elveszítettem a teret és időt. Harry fogása alatt megroppant az ágy támlája, az egész szoba az ordításától zengett.
Kivéve akkor, mikor elérte a gyönyör felső fokát. Figyeltem, ahogy megfeszült, a szája szétnyílik s egy hang sem jött ki belőle. Csak később halk, apró könyörgő nyögések, mint akit felszabadítottak.
Sokáig meg sem mozdult, csak lihegett. Rámosolyogtam, mikor felém pillantott.
Megtöröltem a szám szélét. Harry szemei nagyra nyíltak. Sem a hasán, sem az ágyán nem talált bizonyítékot, csak azt látta, hogy megtörlöm a számat.
- Krisztus. Gyere ide.
Harry megcsókolt. Mélyen. Nem sürgetően, inkább kiélvezve a pillanatot. Majd lenéztem rá. A szívem kalimpált ezerrel, és csak mosolyogni tudtam rá. Semmi mást.
Harry megindított bennem egy megfogalmazhatatlan érzést aznap.
Talán egyszer eljutok oda, hogy ki tudjam fejezni, meg tudjam érteni, körbe tudjam írni azt, amit ott és akkor éreztem.

Addig pedig, egyszerűen csak élvezem. 

2017. április 24., hétfő

HUSZONKILENC - Mit érdemel a bűnös?


sziasztoook! i'm back! végre :) köszönöm a sok türelmet, nem mentegetőzök, nem volt egyszerűen időm, mint sok másra sincs. jó olvasást nektek, örülök hogy még itt vagytok páran! millió pusziii xx





- A francba, bealudtam!
Az ágy két lábbal rúgott ki magából, hogy aztán 360 fokos fordulattal a fürdőbe siethessek. Nem lehet igaz, hogy dél van! Az egész délelőttöt átaludtam! Nevetnem kellett, hiszen már nem segíthettem a sorsomon, legalábbis nem a mai napra.
A tükörbe nézve a gyűrött arcomat térképeztem fel. A párnahuzat szép csíkot hagyott a bal szemem alatt, joggal hívhatnának sebhelyes arcúnak az emberek, még piros is volt!
Pedig olyan szépen elterveztem, hogy reggel korán kelek, bekenem a frissen epillált - ez egy másik történet - lábamat, hogy a fekete harisnyám felsimulhasson rájuk. Kivasalom a szoknyámat, az ingemet és begöndörítem elől a hajamat. Tekintve, hogy az összes óráról lemaradtam, rájöttem, hogy nem érdemes annyira loholni. Az utolsó előtti most kezdődött el, ami másfél órás. Aztán fél óra szünet, és kezdődhet az utolsó.
Szépen kihasználtam a maradék időmet.
A telefonomon öt nem fogadott hívás volt, és egy sms. Kettő hívás Bastientől, három Gertie-től. Az SMS is tőle jött.
’ Majd elmeséled, Harry miért rohant hozzánk oda idegbeteg módjára azzal, hogy tényleg kiléptél-e.’
A számra nyomtam a kezemet, hogy elfojtsam a röhögésemet. Az egész felsőtestem rázkódni kezdett.
Még jól is jött ki. Először úgy terveztem, Harry órájáról késik vagy 15 percet, el akartam vele hitetni, hogy ott hagytam a sulit miatta. Így, hogy meg sem jelentem még a mai napon, összefutni sem volt szerencsénk.
A vigyor kiült az arcomra, ezt pötyögtem vissza Gertie-nek:
’ Ha megkérdezi megint, mondd azt, hogy nem érsz el tegnap óta. Jövök egy csokival’
Megengedtem magamnak egy reggeli meleg zuhanyt, a hajam tövét száríthattam utána a nyakamnál, csurom víz lett.
Kivasaltam a világos baba kék ingemet, aminek a könyököm alá ért az ujja, és kikészítettem a szürke, bőrhatású szoknyámat, egy magassarkú tavaszi-őszi csizmával. Bár a nap sütött, hűvös lehetett kint.
A sminkem nem lett erős, kis pirosító és szempillaspirál megtette. A hajamat kivasaltam, semmi extra, túl nagy feltűnést nem akartam kelteni.
Fél óra készülés után a tükör elé álltam. A szemeim végigsiklottak magamon s mintha valaki más pislogna vissza rám. A lábaim vékonynak tűntek a harisnyában, mindig ilyenek voltak? A csípőcsontomat kihangsúlyozta a szoknya dereka, amibe beletűrtem az inget. Meglepően… furán festettem? Az önbizalom ott kopogtatott az ajtómon, azonban nem engedtem be. Nem festettem valami jól.
Lefényképeztem magam és elküldtem Gertie-nek, válltól talpig.
A válasza ez volt:
’Azta! Lennék ilyen magazinbaba’
Elhúztam a számat, magazinbaba? Inkább ráhagytam. Nem volt időm átöltözni, így hát elindultam iskolába.
Harry tanár úr, tetszik már várni?

***

Az egyetem folyosóján lézengett pár ember, többnyire órán voltak. 10 perce már nekem is ott kellett volna lennem. Az ördögi vigyor kiült az arcomra, ahogy befordultam a tanterem folyosójára. Hozzáteszem kezdtem zavarba jönni, mert a jelenlévő fiúk 99%-a megfordult utánam. Az arcomon gyerekes melegséget éreztem. Krisztus, miért nem öltöztem át.
Megálltam az ajtó előtt, kifújtam egy mélyről előtörő levegőt. Remegtek a lábaim.
Miért remegnek a lábaim?
A szívem kalimpálni kezdett úgy, mint nagyon régóta nem. A meleget melegnek kezdtem érezni, a hűvöset hűvösnek. Összefutott az izgalom íze a számban, mióta visszatértem az életbe nem tapasztaltam ilyen…
Ilyen belülről előtörő, vérlázító izgalmat. Az ujjbegyemben érzékeltem a szívem pumpálását, a vérnyomásom kiverte a 200-at. Hirtelen a hangomat sem találtam meg.
- Gyerünk, Indiana. Puhány vagy!
Azzal az erővel berontottam a tanterembe. Az üres tanterembe. A vigyor lefagyott az arcomról, a telefonomon már pötyögtem is:
’Merre vagytok?’
Gertie elmagyarázta, hogyan jutok el az előadóterembe. Előadóterem? Ez kezdett egyre ismerősebb lenni. Aztán meghallottam egy lágy női hangot játszadozni a dallamokkal.
Benyitottam óvatosan a plafonig érő ajtón, bedugtam a fejemet, az állam pedig a cipőm orrán landolt.
- Azta roh…
Mióta van ekkora terme az iskolának és én miért nem tudtam róla? Buta vagy, Indiana! Egy ilyen szaknak minimum, hogy van gyakorló terme. Vagy minek is van ez fenntartva…
Székek, ameddig a szem ellátott, legalább 50 székes sorokban. Amiből nem egy volt.
Félkörívben ölelték körbe a színpadot, amin fent állt Betty - ha jól emlékszem a nevére - és kieresztette a kissé hamis, kissé nyers hangját. Inkább volt rikácsolás, mint hang. De hát ezért voltunk itt, hogy az elméleten kívül, ezt is profin kitanuljuk.
Halkan besunnyogtam a sorok között a többiekhez, helyet foglaltam Gertie-ék mellett.
- Jézus, te ki vagy? - nézett végig rajtam Gertie. - azt hittem, egy magazinból küldted, hogy ezt a szettet akarod megvenni.
- Nem… fura? - kiáltottam át a dalt.
- Fura? Szexi - nézett megint végig rajtam. - és nem csak én vettem észre. - vigyorgott szem forgatva, majd felvonta az egyik szemöldökét. - nem akarsz mesélni valamit?
- Mit? - húztam fel az orromat.
- Például arról, hogy Harry miért néz úgy nyilvánosan, mint aki mindjárt a vállára kap és elvisz szobára?
Az arcom forrni kezdett.
- Néz? - suttogtam. Krisztus, Indiana! Szedd már össze magad, nem vagy te tinédzser, akire ránézett egy férfi és elsüllyedt szégyenében.
Valahol mégis ezt éreztem.
- Folyamatosan.
Nyeltem egyet és elhelyezkedtem a székben. A hajamat a hátamra löktem, és szépen keresztbe tettem a lábaimat. A szoknya felcsúszott, ezzel több rálátást engedve a combjaimra.
Hirtelen egy mély köhögést hallottam meg. Alig bírtam elfojtani a vigyoromat. Miért élveztem ennyire?
Éreztem a tekintetét rajtam. Mire gondolhat? Nem is érdekelt.
- Szöszi! - hallottam a kiáltást a terem másik végéből. Bastien inteni kezdett, hogy menjek oda. Szóltam Gertie-nek, hogy jöjjön oda velem. Az arckifejezéséből rájöttem, hogy esélytelen. Pedig azt hittem, hogy jó úton haladnak, na mindegy.
Felálltam és szándékosan Rá sem néztem, miközben felé közelítettem. Reméltem, hogy megérezte a parfümöm illatát, lassan másztam át a lábak között. Cseppet sem volt szándékos, mikor a térdeket kerülve véletlenül rátámaszkodtam Harry hátára. A parányi érintkezéstől a fejem elkábult és én voltam az, aki elkapta a parfümjének szexi sugarát.
Harry megfeszült és felnézett rám.
Ahogy a tekintetünk találkozott, a világ megfordult körülöttem. Az ördögi kacérkodásnak helye sem volt. Bele látott a lelkembe, belém fojtva az összes maradandó épp gondolatot. Harry ajkai elnyíltak, de mielőtt bármit mondhatott volna, elengedtem.
- Bocsánat, Tanár úr - mondtam halkan, kihangsúlyozva a megnevezést. Mikor felmorrant, a libabőr végigszántotta a karjaimat, tarkómat.
Istenem, bárcsak az ölébe ülhetnék.
A saját gondolatomtól elpirultam.
- Mi van veled, kislány? - röhögött Bastien - úgy nézel ki, mint egy piros alma. Úgy is vigyorogsz.
Leültem mellé, háttal Harrynek. Csakis arra tudtam gondolni, hogy az ölébe huppanjak. Hogy érezzem a karjait körülöttem. Elment az eszed! Tegnap még barátkozásról beszéltél, ma meg megfektetnéd mindenki szeme láttára!
- Veled mi van inkább? - visszatértem a valóvilágba. Bastian szörnyen festett. Az arca sápadt volt, szemei karikásak. Hiába kopogtam be tegnap este, nem nyitott ajtót. Gondoltam, alszik. - jól vagy?
- Csak egy kis megfázás volt, már jobban vagyok. - pöckölte meg a karomat. - de te sugárzol. Összejött a big brotherrel?
- A kivel?
A fülemhez hajolt.
- A tanár le sem veszi rólunk a szemét. Végre kamatyoláshoz jutottál? - vigyorgott rám fehér fogakkal, azonban nem érte el a szemeit. Fáradtnak és nyúzottnak tűnt.
- Biztos, hogy megfázás?
Bastian a hátam mögé nézett, miközben a vállamra csúsztatta az egyik karját. Aztán nevetni kezdett.
- Három, kettőőő…. eeegy.
- Köszönjük szépen, Berni! - állt fel Harry hirtelen a háromra és tapsolt kettőt. Eddig is ilyen izmos volt a karja? Ja, és Berni, nem Betty. Na mindegy.
- Le sem tagadhatnátok. - motyogta szem forgatva. - mit eszel rajta?
- Nem tudom, miről beszélsz.
- Nagy farka lehet, dudorodik a nadrág elől, de segge sincs!
- Az a nőknek kell, hogy legyen. - védtem meg, és csak akkor jöttem rá, bizony lebuktam. Rám kacsintott Bastian és összeborzolta a hajamat.
- Nyugi, megértem. Engem már gyerekkorában felállított.
Rámeredtem.
- Ezt meg sem hallottam.
Bastien csak jól lakott óvodásként kuncogott.
Harry szeme folyton rajtunk járt. Ha le kellett hajolnia, azt felénk tette. Ha jöttek oldalról, felénk fordította a térdeit, hogy elférjenek a székek között. Mindig volt oka rá, hogy felénk nézzen. És én ettől nagyon prímán éreztem magam.
Amíg fel nem hívott a színpadra.
- Már csak Indiana maradt.
- Miről maradtam le? - kérdeztem Bastient.
- Mindenkinek kell valami produkciót előadnia, előttünk. Próbaként.
- Én nem akarok.
- Nem kívánság műsor, Indiana. - beszélt hozzám Harry, de közben végig Bastien kezét nézte, miközben a vállamat cirógatta. - az egy dolog, hogy elkésel az órámról, amiért persze az egész csapat tovább fog maradni, pontosan - pillantott az órájára - 16 perccel, de még akaratoskodsz is. Megy az idő, jobban teszed, ha feljössz ide és előadsz valamit.
Én voltam az utolsó. Már mindenki arcán látszott, hogy utál. Mindig miattam kell maradni tovább. Egyre dühösebb lettem. Végigpillantottam magamon, ezért öltöztem ki? Hogy még ő legyen felháborodva?
Felálltam és felballagtam a színpadra.
A fényre sétáltam és ott álltunk egymással szemben. A derekamra vágtam az egyik kezemet, farkasszemet néztünk.
Az adrenalin tombolt bennem, keveredve a dühvel. Harry szemei tüzet okádtak felém, viszont láttam rajta, hogy nehezére esik nem végig nézni rajtam.
Elmosolyodtam.
Ez a mosoly elérte a szemeimet, éreztem, hogy sugárzok. Hogy tombol a vér bennem, hogy az önbizalmam egy pillanatra eléri a csúcspontját, és a laptophoz sétálok, ami rá volt kötve a hangfalakra.
Kikerestem a választott zenémet, annak is a karaoke változatát. Mindig is ki akartam próbálni, milyen erre a zenére táncolni úgy, hogy valaki néz.
Csak engem.
Senki mást.
A mikrofonhoz sétáltam, levettem az állványról, és a számhoz emeltem. Végig sem gondoltam, mire készülök.
A hangom már ki is eresztettem.
- Hey, Stripper! - szóltam bele hangosan és a zene felcsendült.
Jobb lábamat - a hozzá közelit - előre toltam, hogy a szoknya többet mutasson a combomból. A csípőmet jobbra balra kezdtem ringatni élesen, kicsiket, a zene dallamára.
Aztán elkezdtem énekelni a Soho Dolls-tól a Stripper-t!
A teremben síri csend lett, Harry lélegzetét odáig hallottam.
Well ana you’re late, and maya i’m here…
Nem érdekelt, kire milyen hatással van a hangom. Lecsuktam a szemeimet és az égbe emeltem az egyik kezemet, egy apró kört leróva a csípőmmel a levegőben. Nem mozogtam túl magam, csak kicsiket, szexiket, pont amennyire láttatni akartam magam.
A hangom orkánként söpört végig a termen. Harry tekintete égette a combom felső részét. Forrósodni kezdtem. Lángolni a tekintete alatt.
Hátat fordítottam neki, mikor jött a refrén.
Don’t know what you think you’re doing to me…
A vállam fölött átnéztem rá és úgy énekeltem, ördögi vigyorral az arcomon. Harry szemei feketék lettek, a mellkasa emelkedni kezdett, mikor az ingemet lecsúsztattam a vállamon és a csupasz bőrömre koccintottam kettőt az ujjammal. Elnevettem magam, mikor elfordult egy pillanatra, majd vissza.
Na na, na na, na na, na na, na… - dúdoltam, és közben megindultam körülötte. Lassan, ritmusra, a csípőmet jobbra és balra ringatva szexin, a szoknyám kihangsúlyozta az alakomat.
Megérintettem a vállát, s simítani kezdtem őt. Végig a hátán a nyaka alatt, át a másik oldalra. Kegyetlenül lassan, ezzel saját magamat is megkínozva. Mert ahogy találkozott a bőrünk elcsuklott a hangom, pont mikor belőle kitört egy mély sóhaj.
Megálltam az oldalánál és ezt énekeltem:
You can call me Z…
You can come and try.
A fülébe daloltam:
Come and try.
Harry megragadta a derekamat, de aztán el is engedte. A tekintete tüzes volt közelről, s láttam, hogy beszívja az alsó ajkát, a fejét csóválja.
A mikrofon állványhoz léptem úgy, hogy háttal legyek a közönségünknek. Megfogtam egy kézzel s szépen lassan elkezdtem leguggolni magas sarkúban. Rá a sarkamra. A szabad kezemet a bal lábamra simítottam, és a hüvelykujjammal a szoknyám alá nyúltam picit, nem mutatva semmit, mégis átkozottul kívánatos volt.
Láttam rajta.
Éreztem.
Sugárzott.
I’ve come here to stare - énekeltem tovább, s közben végigpillantottam rajta. Elnevettem magam, mikor a nadrágjához értem. Ó, Mister, bajok vannak? Majd a szemébe néztem. - You like me to stare? I like your underwear.
Mikor csak a zene folytatódott, felálltam lassan és kiáltottam:
- Hey, Stripper! Na na, na na, na na, na na, na!
A végén kifújtam egy mély levegőt és a mikrofont a helyére tettem. Mielőtt rádöbbenek, mit tettem, le akartam rohanni a színpadról.
- Hú anyám! Ha nem lenne barátom, most elvinnélek egy körre! - ordította be Bastien, persze viccből, ezzel tetézve Harry hangulatát.
Le akartam szaladni a színpadról, de Harry megragadta a kezemet és helyben tartott.
- Nem mész sehová. - morogta idegesen. A szorítása erős volt, vigyázott rá, hogy ne bántson. - mehettek. Indiana-val van megbeszélnivalóm a viselkedéséről.
A fiúk úgy néztek rám, mint a megváltóra. Szájtátva. Kivéve Bastian. Akkor jöttem rá, hogy mit tettem. Megint énekeltem.
- Énekelj még. - jött a kérés, s még több. Harry csitítgatta őket és küldte ki a teremből.
Amíg mindenki pakolászott és olyan szemekkel nézett rám, Harry maga elé parancsolt, hogy induljak. Hiába nem akartam, muszáj volt.
Kezdtem megijedni tőle. A francba, túllőttem a célon. Az arcom égni kezdett. Most mi lesz? Totál elvágtam magam előtte?
A szívem a fejem búbjában dobogott. Istenem, forgassuk vissza az időt, kérlek-kérlek.
Harry beirányított a szertárba, ahol mindenféle díszlet volt. Üres volt a szoba, de lehetett hallan kintről az emberek duruzsolását. Nem mellesleg csak egy sötét barna függöny választott el mindenkitől, mint amivel a színészeket takarják a színdarab előtt.
Egymással szemben álltunk, az én arcomon pánik, az övén mérhetetlen düh. A keze ökölben.
- Van róla fogalmad, hogy ezért kirúghatnak? - morogta az orra alatt. - elveszthetem az állásomat a kis színdarabod miatt.
Nyeltem egyet.
- Sajná… - sütöttem le a fejemet. Istenem, ezt tényleg nem gondoltam át. - sajnálom.
Harry tett felém egy lépést, én hátráltam.  Megugrott a szívem. Most mi lesz?
Nem mondott többet, csak egyre közelebb lépdelt. Pánik. Ezt éreztem. Totál megsemmisülést. Egyrészt, mert a közelségétől dobolni kezdett a vér a bőröm alatt. Másrészt meg mert hirtelen azt hittem,  jól megrángat dühében.
Ehelyett Harry a fülemhez hajolva ezt suttogta:
- Mit érdemel a bűnös? - suttogta halkan, nagyon halkan, miközben a tenyere a belső combomba markolt, és én halkan nyögtem fel, ott mindenki előtt, egy függönnyel elválasztva tőlük.
Te. Jó. Isten.
Itt mindenki előtt akar ebbe belekezdeni?
- Harry…

- Te kezdted, Indiana. - mormolta továbbra is a fülembe. - nyilvánosságot akarsz? Most megkapod. 


ui. : igen a GG-ből jött az ötlet, pont ma láttam róluk képet és muszáj volt :D bocsiii  xx imádtam őket! az ő emlékükre ment ez :P :)

2017. március 15., szerda

HUSZONNYOLC - Mi az Élet?

sziasztok! meghoztam a következő  hosszúúú részt, két napig írtam :) jó olvasást hozzá! remélem mindenki jól van, és jót pihen ma a kis szabadnapunkon :P pusziiii nektek xx





Nem tudnám megmondani, hogy féltem, vagy kíváncsi voltam.
Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal, s már csak forró könnyemet éreztem a szemem sarkában kuporogni. Az engedett arra következtetni, bizony eszméletlenül be voltam rezelve.
Krisztus, most mi lesz?
Harry nézett. Ezennel az áhítatnak hűlt helye volt a zöld szempárjában. Meg sem mozdult, csak igyekezett leolvasni bármit is az arcomról. Mikor megmoccant, én tettem egy lépést hátra.
- Indiana. - mondta csendesen. Az arcára kiült a kétségbeesés. Az enyémet tükrözhette. Futnom kellett volna el onnan a francba, de valahogy még sem mozdultak a lábaim. In. Dulj. Már. A kezem ökölbe szorult, de ennyi, egy mozdítható bábbal értem fel azokban a pillanatokban.
Amint megszólaltam volna, a mentő szirénájától zengeni kezdett az utca.
Harry felkelt, felöltözött és felém sétált. A vérem rezes íze elöntötte a számat, ahogy az ajkamat felsebezte éles fogam. Harry konkrétan arrébb tett az ajtóból, és kiment. Én meg ott ragadtam a lefegyverzett állapotomban. Hívnom kellett volna valakit. Segítségért kiáltani. Legbelül valami mégis megállított, tudván, Harry nem bántana.
 A nevetésem zaklatott volt.
- Nem bántana. - ismételtem hangosan. Mint egy elmezavarodott ember, aki épp a saját világában él és próbálja megtalálni a kiutat. Az ablakhoz siettem, ami az utcára nézett. Harry ott állt és beszélgetett a mentősökkel. Lekezeltek és trécseltek.
A vérnyomásom a kétszeresére ugrott. Úgy viselkedtek, mint régi haverok, akik már párszor túlestek ezen.
A következő pillanatban a vér is megfagyott bennem. Párszor túlestek ezen…
A cuccaimat fél perc alatt összekaptam, a kabátot össze sem húztam magamon, kitörtem a házból. A hűvös hajnali szél belesüvített az arcomba, a hajamból szénakazalt csinálva. Meg is botlottam, mikor már nem láttam ki a hajszálak között.
- Indiana! Hová mész? - Harry hangja oktávokkal lentebb szólt, mint egyébként. - Indiana!
Megtorpantam velük szemben. A mentős férfit néztem. Egy magas, jóvágású, negyvenes férfi volt, mosollyal az arcán, integetett.
A nevetésem gúnyossá torzult át.
- Integet? - kérdeztem az orrom alatt.
- Harry, örülök, hogy nincs baj. - veregette vállon őt a férfi.
Ő már csak engem vizslatott. Mint aki kimosta az agyát a mentősnek. Nagyra nyíltak a szemeim. Vajon képes lehet rá?
Észre sem vettem, már előttem állt, fürkészve.
- Vámpír vagy? - bukott ki belőlem, számomra is hihetetlen volt. Mármint a kérdés maga.
Harry mosolya csak féloldali volt, a szemeit nem érte el.
- Bárcsak az lennék. - mondta.
Nyeltem egyet.
- Mi vagy te?
Harry sokáig nem felelt, folytatta a tanulmányozást. Elgondolkodtam rajta, hogy meghallotta-e egyáltalán, hisz a hangom a semmibe veszett oly vékony és halk volt. Mikor megismételtem volna a kérdést, szólásra nyílt a szája.
- H… Harry vagyok. - tárta ki a karjait.
- Én meg Indiana, halandó. - vágtam vissza gúnyosan. - de te… te nem ember vagy.
- Harry vagyok. Az a Harry, aki eddig is voltam, Indiana. Ember vagyok.
- Nem, n-nem. Egy ember meghal, - mutattam rá a házra - de te az előbb halott voltál, nem volt szívverésed, kihűlt a t-tested. Nem lehetsz ember.
Harry hirtelen elkapta a csuklómat, magához rántott s velem megfordult a világ. Az illata körül vett, a légzése szapora volt a fülemnél, termetes teste körülvett, mindenhonnan.
A tenyeremet a szívére nyomta. A közelsége nem segített józannak maradnom. Istenem, miért éreztem magam egy aktivált bombaként, amint mellettem van? A szemeim automatikusan lecsukódtak, a csend magába szippantott minket. Csak a légzése létezett és a doboló vér a fülemben.
Figyeltem. Lélegzet fojtva vártam, vártam a nagy semmire.
- Shh, nyugodj meg és figyeld.
Nem vert. Nem volt szívverése. Mi. A. F….
De ahogy Harry ujjai végigsimítottak a gerincem mentén, az egész testem szép lassan tért nyugovóra. A bódulat elvette a gondolatokat, már nem küzdöttem a szorítása ellen. Csak várakoztam arra, amit mutatni akart.
Harry belefúrta az orrát a fülem tövébe s én megéreztem. Azt a lágy, alig érezhető szívverést a mellkasán keresztül. Oly nagyon lassú volt, oly nagyon gyenge, mintha épp egy haldokló ember állna velem szemben.
- Ez nem lehetséges. - suttogtam.
- Tudom. - súgta vissza.
- Mindig ilyen gyenge volt a szívverésed? - kérdeztem bátran.
Amint engedett a fogásán, kiszabadítottam magam, tartva a három méter távolságot.
- Nem. - mondta, ezzel tudtam, hogy többet nem szándékozik mondani.
- De ezt ki kéne vizsgáltatni - kezdtem bele - vagy valami.
Harry hátra vetette a fejét. Először arra tippeltem, hogy imádkozni akar az ég felé nézve, aztán a kisfiús nevetésére lettem figyelmes. Meg arra, hogy az ér milyen szexin kidülledt a nyakán.
Nem, Indiana, nem dülledt ki szexin. Fejezd be.
Egyre türelmetlenebb lettem, hátráltam egy lépést. Vajon mikor kezdjek el futni tőle?
- Kivizsgál…. - fogta meg az orrnyergét. - Krisztus, Indiana, fogalmad sincs róla, ezt hányadszorra élem át.
A gyomromba markolt egy ismeretlen érzés.
- Hányadszorra? - kérdeztem irritáltan. Egek, ugyan hány nővel történt már ez meg?
- Legalább ezredszerre. - röhögött bele a képembe, miközben mereven tartotta a szemkontaktust.
Ez volt az I-re a pont.
Sarkon fordultam, hogy átszaladjak az utca másik oldalára, átvágjak a házak között és hívjak egy taxit. Nem akartam tovább hallgatni ezt.
- Indiana, ne menj el. - kérte. Én azonban mindent akartam, csak maradni nem. Elővettem a telefonomat és taxit hívtam, közben egy másodpercre sem álltam meg. - ne hagyj itt. - mondta még, vagy már csak hallucináltam.
Bárcsak ezt az egészet hallucináltam volna.
Most mi lesz?
A térdem sajgott a meneteléstől, a szívem pedig a megzabolázó tényektől. Úgy jöttem ide, hogy kiderítem az igazságot s megkaptam. Mi. A. Franc. Mi a pokol.
- Istenem, mi a szar? - fakadt ki belőlem, ahogy megtorpantam.
A szél elhalkult körülöttem s valahogy a tavaszt ígérő madarak sem hallatszódtak a korai órákban. A szemeimen álmosság ült, még sem tudtam volna egy szemhunyásnyit se aludni.
Indiana, össze kell magad szedned és tovább menni.
A belső hangom próbált arra ösztökélni, hogy siessek a taxihoz, de olyan nyugtató volt az a pont ott a beton közepén. Igaz, kiszáradt szemeim a pislogásért siránkoztak, mégis olyan jó volt bámulni és… csak ott állni.
Eszembe jutott a seb a fejemen, amivel el sem mentem kontrollra. Az emlékezetvesztésem is, meg az, hogy kiderült, minderről Harry tehet. Gondoltam még anyára, aki úgy döntött, megszakítja a kapcsolatot velem. Aztán láttam magamat. A szőke hajú hulla színű lányt, akinek a vér sem tudna elég pírt rakni az arcába, hogy újra úgy tűnjön: igenis, élek.
Élek.
Élek, mert lélegzek. Mert a lábaimon vagyok még mindig és a szívem ver, sebesen. Élek, mert szívhatom a levegőt a tüdőmbe és elmondhatom, éget minden egyes levegővétel. Mondhatni élek, mert mikor a körmömet a tenyerembe fúrtam, fájt. Éreztem. A szellőt is néha beletúrni a hajamba, megcirógatva a nyakam tövét.
Éltem, mert ott voltam a világban, visszatérve.
Éltem, mert valami vagy valaki azt akarta, hogy visszatérjek. Vagy így, vagy úgy, de megtörtént. Talán nem számítottak azzal, hogy a testi létezés nem egyenlő az Élettel.

De mi az Élet?

A gondolatmenetemet egy fékcsikorgás szakította meg. A vérnyomásom az egekbe szökött, mikor a földre zuhantam.
Megfordultam gyorsan, a látvány lesokkolt.
Harry ott állt, lebámulva az autóra, ami egy milliméternyire állt meg tőle. Épp, hogy nem gázolta el. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Harry csak bámulta a motorháztetőt, a mellkasa hevesen emelkedett.
- Ember, jól van? - szállt ki a sofőr, egy 60 év körüli férfi volt, a homlokán gyöngyözött az izzadtság. - és te kislány?
Felálltam, annyira szédültem az adrenalintól, hogy a helyemen ragadtam.
- Uram? - nyúlt Harry karjához, akinek a tekintete rögtön megtalált engem. Végigpillantott rajtam.
- Jól.
Aztán megindult felém. Hátráltam egy lépést, többre nem volt esélyem. Harry megragadta a tarkómat, a mellkasához nyomta, odaszorította. Az állát a fejem tetejére tette és úgy álltunk ott, szó nélkül. Fel sem fogtam, hogy mi történik, a melegség szétáradt bennem. Ez nem az illata volt.
Ez valami sokkal erősebb annál.
A szemeim lecsukódtak és engedtem, még egyszer engedtem, hogy magába szippantson. Ez a szikrázó energia, ami körbevett az ölelése közben, felemésztett. Harry pedig levegőt kapkodva szorított magához, mintha többet el sem akarna engedni.
Amit furának találtam azaz, hogy akármennyire is volt zaklatott, a szívverése ugyanolyan lassú, alig érezhető maradt.
- Soha. Többet. - mondta.
- Soha többet mi?
Maga felé biccentette a fejemet, s miközben letörölte a könnyeimet, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, belefúrta a tekintetét az enyémbe.
- Soha többet ne hagyj el.
A nézése megváltozott. Mintha valamiféle remény csillant volna fel bennük.
- Harry majdnem elüttetted magad miattam.
Elnevette magát.
- Megszoktam, hogy ki akarsz nyírni, Indiana. A suliban először, aztán otthon az orrtörés. Most egy hajszálam sem görbült. Plusz, te meghalhatsz. - simogatni kezdte az arcomat. Többet nem volt helye a humornak. - hogy gondoltad, hogy csak úgy lelépsz az útra, Indiana?
Nyeltem egyet. Őszintén fel sem tűnt, hogy megmozdultam.
- Nem szándékos volt.
- Egyszer már meghaltál miattam majdnem, még egyszer nem engedem. Hazaviszlek.
- Ne! - emeltem meg a hangomat. - vagyis nem kell, jön a taxim, valahol.
A taxi láthatáron sem volt.
- Nem szeretnék veszekedni. Hazaviszlek. Tedd el a telefonodat, nem kell taxi. Ha kell, a hátamon viszlek el a kocsiig.
Szegény férfi nem győzött elnézést kérni, pedig nekem kellett volna. Harry hozzá sem szólt, engem figyelt, hogy megyek-e. Még pár szót beszéltünk a férfivel, aki a végére megnyugodott félig meddig, útjára küldtük.
Nem tehettem mást, beültem a Range-be. Persze Harrynek telt egy új autóra, miután összetörtük a régit. Egyszerűen képtelen vagyok úgy gondolni rá, mint egy sztárra, töméntelen mennyiségű pénzzel.
Az autóban vágható volt a feszültség, a csend ránk telepedett s mikor felnyögött a motor a Range-ben, felállt a szőr a karomon. Bekötöttem magam gyorsan és az ölembe fektettem a kezeimet.
Nem fűtött, mégis oly nagyon melegem lett, kipirultam. A szívem idegesen zakatolt.  Harry lassított ötvenre, pedig csak hatvannal mentünk. Követtem a tekintetét, ami a kapaszkodó kezemet fürkészte az ajtón. Fel sem tűnt, hogy markolom.
Összenéztünk pár másodpercre, én nem bírtam tartani a szemkontaktust. Előre meredtem, s alig vártam, hogy hazaérjek.
- Den-t elhozom neked holnap.
Bólintottam. Teljesen megfeledkeztem róla a nagy ijedtségben. Harry sóhajában fájdalom volt.
- Komolyan nem fogsz velem beszélni? Indiana, kérlek.
- Mennyi? - futott ki belőlem.
- Mi mennyi?
- Mennyi nőnek, Harry?
Zavartan pillantott rám.
- Nem értem, miről beszélsz.
- Te mondtad, hogy mennyiszer megtörtént már veled.
Harry nevetni kezdett. De úgy Istenigazából. Nem gúnyosan, hanem mint… mint aki megkönnyebbült.
- Féltékeny vagy, Indiana.
A fülemig pirult bele az arcom a pimasz mondatába. A hangsúlyt az első szóra helyezte, én pedig süllyedni kezdtem.
-  Épp hazaviszel és soha többé nem találkozunk, Harry. Nem vagyok féltékeny.
- Mégis hogy gondoltad? A tanárod vagyok, Indie.
- Kiiratkozom.
Megálltunk a piros lámpánál, Harry felém fordult.
- Nem, nem fogsz.
Most rajtam volt a sor, hogy röhögjek.
- Ó, de igen.
- Tudod, honnan veszem?
- Ki vele.
- Mert azzal foglalkozol, hány nő tudta ezt meg, hány nő volt a házamban rajtad kívül, nem azzal, hogy milyen életet élek.
Dudáltak, ezért elindult. Én pedig befogtam a számat. Tényleg ilyen szánalmas vagyok? Egek, el akartam bújni egy sarokba. Hogy lehetek ilyen ostoba. Gyülekeztek a könnyeim is. Miért bőgök már megint? Nem hiszem el.
Harry tenyere a térdemre simult, megcirógatta, majd megszorította.
- Kettő volt. - halkan beszélt, nyugtatóan.
- Kettő ki?
Elmosolyodott. De ez a mosoly szomorú volt.
- Két nő volt, aki érdekelt. Aki tényleg érdekelt.
- Értem. - mondtam, a nyelés nehézkesen ment.
- Egyik sem tudta meg. - nézett rám. - nem adtam nekik lehetőséget.
- Tessék? - suttogtam meglepődve.
- Indiana, szerinted, ha nem szerettem volna, hogy megtudd, meghívlak hozzám, megint? Szinte én kértem, hogy gyere be a szobámba. Megmondom őszintén, nem számítottam rá pont most, de tudtam, hogy egyszer hajtani fog annyira a kíváncsiság.
- A balesetünk előtt nem is gyanakodtam? - miután nem felelt, nyaggattam. - Harry.
- Indiana, kérlek ne beszéljünk a múltról, az számít, ami most van. Főleg ne a balesetedről.
Tudhatta volna, hogy nem adom fel olyan könnyen. Miről nem akart beszámolni?
- Harry, egyetlen esélyed van, hogy lenyeljem a félelmemet és talán… barátkozzak veled.
- Barátkozz? - húzta el a száját. - már jól megbarátkoztunk. - vágta hozzám szemtelenül. - nem barátkozni akarok.
- Mondd el, hogy miért nem akarsz válaszolni a kérdésemre.
- Mert nem akarod tudni. Tessék, válaszoltam. Most már barátkozhatunk? - mosolygott rám kisfiúsan és legszívesebben megpofoztam volna, hogy aztán elcsókoljam a fájdalmát.
- Tudni akarom, akármi is az.
Harry felsóhajtott és aztán elmondta. Elmondta, hogy az évek alatt kihaltak belőle az érzelmek, az ízek, kihalt belőle az élet. Azt is elmesélte, hogyan játszottam el a baleset előtt, hogy hiszek neki, aztán pedig egész egyszerűen betegnek hívtam. Utána az idegességtől nem látva vezetett és megtörtént, aminek meg kellett.
Én csak csendesen figyeltem minden szavát, a bűntudat ott kopogtatott az ajtómon, integetve, készen állva arra, hogy felemésszen. Beengedtem hát, kész voltam megbirkózni vele. Mindvégig csak őt hibáztattam a balesetért, holott én is bűnös voltam az egészben.
Sőt, csak én voltam.
Hiába magyarázta Harry, hogy nem tudhattam, nem érthettem meg őt, amíg meg nem tapasztaltam az este.
Nem akar orvoshoz fordulni, hiszen a tudomány ezt nem tudja megmagyarázni s egyszerűen csak betegnek titulálják. Abba meg nem egyezett bele, hogy kísérleti állatként megfigyeljék őt az éjjel, inkább eltűrte. Csak… tűrt.
A végén egy egészen érdekes dolgot is felhozott. Arról az estéről, mikor egy csinibabával láttuk őt a kocsmában. Azért találkozott vele, hogy kipróbálja saját magát. Az életben, a csajozásban, mert olyan régóta nem találkozott senkivel, nem tudta, hogyan kéne kezdeményeznie velem.
Velem.
Igen, ezt így mondta és bele is pirult. A döbbenettől én is.
Persze utána abbahagyta a gyerekes próbálkozást és úgy volt vele, lesz ami lesz. Bár azt nem értettem, mit ért az alatt, hogy „működök-e még”, inkább nem is taglaltam.
A lényeg, hogy ültünk az autóban a házam előtt s én szóhoz sem jutottam.
Harry még ennyit hozzá rakott:
- Te vagy az, akitől erőt kapok az élethez. Melletted érzem, hogy még élek, Indiana.
A lábamat rángattam, kopogott a cipőm sarka az ülésnél. Annyi minden történt, annyi mindent tudtam meg, a sok információtól kezdett szétrobbanni a fejem.

A szívem ki akart szakadni a mellkasomból, mikor kinyitottam a kocsi ajtaját, hogy ott hagyjam. Minden porcikám felsírt a hiánytól, a légzés fájdalmas volt.
Máris hiányzott az a testközeli élmény, mikor átölel, szorít és érzem, hogy feltöltődök. Még mindig éreztem a simogatását a lelkemen, a csókját a szívemen, ahogy szép lassan örök megnyugvásba taszít puszta jelenlétével és érintésével.
Kiszálltam az autóból és elindultam a ház felé.
Visszaemlékeztem arra az estére ott az irodájában. Ahogy megcsókolt. Ahogy szép lassan megindult bennem a melegség, kihűlt végtagjaim felforrósodtak, pár pillanatra békére találtam.

De mi az Élet?

Hát nem ez az élet? Nem ettől élet az élet? Hogy minden rosszban van valami jó? Hogy feszegetni kell a határokat, és ha megtesszük, akkor Élünk?
Gőzöm sincs, Harryt milyen tündérmeséből szalasztották, nem hiszek a természetfelettiben, de azt tudtam, hogy ő adott erőt nekem az élethez.
Mi több, a halál után ő volt az, akitől újra úgy éreztem: Élek.
Megálltam hát és elmosolyodtam.
Rettenetesen féltem. Az agyam vész jósolva próbált menekülésre bírni, de a szívem visszavitt az autóhoz, behajoltam a lehúzott ablakon, és válaszoltam a kérdésére, amit csak pár másodpercre fogtam fel: kiiratkozol?
Elkaptam Harry tekintetét. Egyszerre láttam a szemében reményt és rettegést.
- Majd megtudod holnap az órán, tanár úr.
És ezzel fogtam magam és felsétáltam a lakásba.
Sok megemésztenivalóm volt, de egyet nem felejthetek el, mialatt átgondolok mindent:
Aki mer, az nyer.